Valamelyik nap, hajnalok hajnalán, a farkasok órájában felriadva belém hasított: vajon be tudtak volna-e szervezni ötven-ötvenöt évvel ezelőtt az állambiztonságiak?
Miért éppen most jutott eszembe a kérdés? Este Hrabalt olvastam, mint mostanában ismét gyakran, és tudom, hogy őt beszervezték. Ez a gondolat riaszthatott fel az álom titokzatos rétegeiből. (Amikor egyébként Hrabal ügynök mivolta kipattant, a Nobel-díjra is joggal érdemes író sajnos nagyon sok olvasót elveszített. Engem nem. Ha nem volnék megbocsátóbb anyagból, akkor már régen... De ezt hagyjuk!)
Egyszóval belém mart a kérdés ama hajnalok hajnalán: miért nem szerveztek be? Író voltam, népművelő voltam széles kapcsolatokkal a belügyisek által ellenzékinek tartott közegben, írók, színházi emberek között, és a Sebő Klub meg a táncház világában.
Mindez persze csak az illetékes ügyosztály indítéka lehetett volna a befogásomra, de számomra gyönge, kudarcos és visszautasítható ajánlat, ha nincs mellégurítva egy megfelelően kemény zsarolás vagy eléggé mézes madzag.
Zsarolni nem tudtak, mint a következő mondatból kiderül, de a mézesmadzagot bizony elhúzhatták volna az orrom előtt. Két asztmás gyerekkel először egy Fejér György utcai alagsori szárítóhelyiségben, majd egy Columbus utcai pincelakásban éltünk évekig. Egy pincelakásban, ahova időnként feltört a szennyvíz, amint azt – egyik filmrendezőnőnk szerint – a legjobb, Hecseki és a kedves betörők című vidám ifjúsági regényemben megírtam.
Kérdem én: ha az állambiztonság felajánl egy napfényes lakást, ellen tudtam volna állni a kísértésnek?
Fiaim, akikkel nemcsak sejtjeimet, anyagi javaimat és a szorongásaimat, de kérdéseimet is megosztom, különbözőképpen válaszoltak a felvetésre.
Egyikük azt írta: „Függetlenül attól, hogy én mit gondolok a beszervezhetőségedről, sajnos tény: ha két asztmás gyerekkel egy dohos pincében nemet mondtál volna egy komoly, mondjuk egy egészséges lakás ígéretével kecsegtető beszervezési ajánlatra, az is gáz. S persze ha igent mondtál volna, az is.”
Másik utódom így válaszolt a kérdésre: „Te abszolút alkalmas lettél volna ügynöknek, mégpedig azért, mert elég kreatív voltál ahhoz, hogy kitalálj olyan dolgokat, amivel kielégíted a bosszúvágyukat, de nem bántasz senkit. Ezek az emberek irtózatosan buták voltak. Ezek, a fideszes vezetőkhöz hasonlóan, tényleg azt hitték, hogy soha nem tudnak megbukni.”
Végezetül, akárhogy csűrtem, csavartam, nem tudtam válaszolni a kérdésemre. Nem tudtam válaszolni arra, hogy be tudtak volna-e szervezni megfelelően bemézezett madzaggal.
Persze képzelt ellenállásomat igazolva hivatkozhatnék az akkor kötetben megjelent szonettjeimre, amelyben például porcelánemberkéknek nevezem a pártkatonákat, de ez nem volna hiteles. A szonettjeimet ugyanis ők sem értették, vagy nem vették magukra a rájuk szabott inget, és például ezért engedélyezték a versciklus megjelentetését.
Arra tehát nem tudok válaszolni, hogy én hogyan döntöttem volna, ha megkínálnak a lehetőséggel. De azt tudom, hogy ők bepróbálkoztak. Bepróbálkoztak, majd lemondtak rólam.
A bepróbálkozás úgy történt, hogy két belügyes (vagy belügyetlen) megkeresett kb. ötven éve az akali klubtáborban, és mintegy félórát-órát faggattak a Sebő Klubról meg a táncházról. A két látogatóm, szokás szerint, elosztotta a szerepeket. Egyikük a jó rendőr volt, csendes kérdések, behízelgő hang, a másik a rossz zsaru, erőszakos fellépés, ijesztgetés, fenyegetés. Amennyire emlékszem, többnyire nem tudtam (vagy nem akartam?) válaszolni a kérdéseikre, amelyek – többek között – a zongora alatti szeretkezésekre (a klubban csak pianínó volt) meg az általam akkor még nem is ismert Székely himnuszra vonatkoztak.
Aztán a két bőrkabát távozott. Soha többé nem kerestek. Valakit rám állítottak, mint az a 20-25 éve kikért iratokból kiderült, de nem tudom, ki volt az. Nem is akarom megtudni. Mint író és állampolgár, sokkal kíváncsibb vagyok azokra, akiket ma szerveznek be zsarolással vagy mézesmadzaggal.
Végezetül, hogy nyugodtan tudjak aludni, fiaimnak adok igazat, mint többnyire. Egyikük levele végén ezt írta: „Én nem firtatnám a helyedben ezt az egészet, mert itt egyszerűen nem lehetett volna jó döntés. Kurva nagy szerencséd, hogy megbízhatatlannak vagy használhatatlannak találtak a beszervezéshez. Így nem kellett döntened.”
A szerző író.