A közbeszédben a várólisták rövidítése szinte kizárólag az orvoshiánnyal összefüggésben jelenik meg. A valóság azonban ennél jóval összetettebb. A nemzetközi szakirodalom évek óta arra figyelmeztet, hogy a műtéti kapacitás bővítése önmagában nem elegendő: a betegút minden állomásán megfelelő számú és kompetenciájú egészségügyi szakdolgozóra van szükség.
Nem véletlen, hogy a 2025-ben meghirdetett, célzott várólista-csökkentő program is hangsúlyozta a kapacitások bővítésének szükségességét. Az idén nyáron kiadott, 1216/2026. (VII. 2.) Korm. határozat viszont tovább lépett: nem azt írja elő, hogy „csökkentsék a várólistát”, hanem azt, hogy a miniszter határozza meg „...a várólista-csökkentés személyi és tárgyi feltételeit, az esetlegesen szükséges kapacitásbővítés mértékét és módját...”.
De vajon képes-e az új egészségügyi irányítás meghatározni a szükséges személyi feltételeket? Milyen adatbázisból tud dolgozni annak érdekében, hogy a határozatban foglaltaknak megfeleljen?
Egy ilyen kapacitásbővítő program végrehajtásának minden államban egy országos felmérés az alapja, amely a szakemberek rendelkezésre állásáról tájékoztat. A World Health Organization (WHO), az International Council of Nurses (ICN) és az OECD jelentései szinte egyhangúlag ugyanarra a következtetésre jutnak: nem lehet tartósan rövidíteni a várólistákat a megfelelő számú és megfelelő kompetenciájú ápoló, szakdolgozó nélkül.
A WHO dokumentumai (2023, 2030) szerint a munkaerő-tervezés első lépése a megbízható országos adatrendszer. Ilyen pedig nálunk köztudottan nincs. 2019 óta az Országos Kórházi Főigazgatóság (Okfő) nem ad ki részletes, megbízható adatokat. Nem is tehetné, ha már az alapvető módszertan is hibás, amivel az adatokat megpróbálják összegyűjteni. Mit több, ha az új irányítás az eddigi Okfőben rendelkezésre álló szellemi kapacitással és tőkével kíván dolgozni, semmivel sem jut majd előbbre. Akkor a kapacitástervezés konkrét adatok helyett becslésekre épül majd.
Ez látszik már most is a mindennapi gyakorlatból. Hiába áll rendelkezésre a sebész, ha nincs műtősnő. Hiába szabadul fel műtő, ha nincs aneszteziológiai asszisztens. Hiába sikeres a műtét, ha nincs intenzív terápiás szakápoló, aki átveszi a beteget. Hiába lehetne már újabb műtétet végezni, ha nincs a betegágy mellett ápoló, szakápoló, gyógytornász, dietetikus vagy betegkísérő. Éppen ott, éppen akkor, amikor kellene. A nemzetközi egészségügyi menedzsment ezt nevezi szűk keresztmetszetnek.
A rendszer teljesítményét mindig az a pont határozza meg, ahol a legkisebb a kapacitás. Ez pedig most a szakdolgozók hiánya.
Egyetlen hiányzó szakember is teljes műtéti láncokat állíthat le. De nem csupán azt kellene tudni, hány ápoló dolgozik az országban, hanem azt is, hogy hol hiányoznak műtősnők, intenzíves szakápolók, aneszteziológiai asszisztensek, rehabilitációs szakápolók, sterilizáló szakemberek, műtőssegédek, technikusok vagy betegkísérők. Ezek nélkül az adatok nélkül a kapacitásbővítés tervezése inkább becslés, mint adatokon alapuló egészségpolitika.
Az sem elegendő válasz, hogy béremeléssel majd megoldódik minden. A bérrendezés nélkülözhetetlen a pálya megtartó erejének növeléséhez, de önmagában nem képez szakszemélyzetet.
Nemzetközi tapasztalatok szerint a digitális ápolási koordináció szintén jelentős kapacitást szabadíthat fel. Az előjegyzések szervezése, a hiánypótlások koordinálása, a telefonos utánkövetés és az online kontrollok csökkentik az elveszett időpontok számát, és javítják a betegutak folyamatosságát. Közben a beteg is azt érzi, hogy törődnek vele.
A gyorsabb ellátás önmagában nem cél. Folyamatosan biztosítani kell a felfekvések megelőzését és hatékony kezelését, követni az elesések, a gyógyszerezési hibák, a fertőzések, az újrafelvételek és a betegelégedettség mutatóit. A várólista csökkentése nem történhet a biztonság rovására.
A legolcsóbb nem az új szakdolgozó, hanem az, aki nem hagyja el a pályát. A szakemberekkel való értő törődés helyett bevetett füle-farka nincs ígérgetéstől hosszú távon még nem lesz elegendő ápoló.
A nemzetközi gyakorlatból egy további tanulság is levonható. Egyre több országban „országos főápoló” vesz részt az egészségpolitikai döntéshozatalban. Feladata nem pusztán az ápolás képviselete, hanem az ápolási kapacitások felmérése, a szakdolgozói erőforrás-fejlesztés koordinálása és annak biztosítása, hogy az egészségügyi fejlesztések az ápolás oldaláról is fenntarthatók legyenek. Ha nálunk létezne ilyen, bizony már most nyomnia kellene a vészcsengőt. Mert baj van.
A várólisták csökkentése végső soron nem csupán szervezési vagy gazdasági kérdés, hanem erkölcsi kötelezettség is.
A betegnek joga van az időben történő, biztonságos ellátáshoz, amelyet megfelelő számú és megfelelő kompetenciájú szakember nyújt. Ha a rendszer kizárólag a műtétek számának növelésére törekszik, miközben az ápolók túlterheltek és a szakdolgozói hiány változatlan marad, akkor a várólisták rövidülhetnek ugyan, de ennek a betegbiztonság romlásában fizetjük meg az árát.
A kormányhatározat szükségessé teszi, hogy az új egészségügyi vezetés tisztázza, milyen személyi kapacitás szükséges a várólisták csökkentéséhez. A politika már felismerte, hogy a XXI. század egészségpolitikájában a kapacitás nem a műtők számát jelenti. A neve: szakképzett egészségügyi szakdolgozó.
A kérdés tehát nem az, hogy szükség van-e várólista-csökkentő programra. Erre a válasz egyértelműen igen. A valódi kérdés az, hogy a programfejlesztő felismeri-e azt az egyszerű tényt, amit a WHO, az ICN és az OECD évek óta hangsúlyoz: a várólisták nem a műtőajtónál kezdődnek, hanem ott, ha a rendszerben nincs megfelelő számú és megfelelő kompetenciájú egészségügyi szakdolgozó. Egy ország, amely nem ismeri saját szakdolgozói kapacitásait, nem várólistát csökkent, hanem kockázatot kezel, mégpedig vakon.