Sokszor gondolkodtam azon, hogy a politikus és a színész között azért van némi hasonlóság: mindkét szakmában alapkövetelmény, hogy az ember képes legyen eljátszani a rábízott szerepet. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer a Fidesz a minisztériumi alkalmazottakból csinál statisztákat egy politikai előadáshoz. A 444 beszámolója szerint ugyanis a külügyminisztériumban rájöttek, hogy ha a független újságírókat nem akarják beengedni Szijjártó Péter sajtótájékoztatóira, akkor valahogy mégiscsak fel kell tölteni a termet. Erre pedig tökéletesen megfelelnek a külügy munkatársai.
Ők legalább biztosan ott lesznek, és ami még fontosabb: nem fognak kellemetlen kérdéseket feltenni.
Az egész azért különösen abszurd, mert Szijjártó Péter – és persze sok más politikus a korábbi kormányból – közben évek óta büszkén magyarázta külföldön, hogy Magyarországon milyen fantasztikus a sajtószabadság. 2016-ban például azt mondta, hogy Közép-Európában a sajtó sokkal szabadabb, mint Nyugat-Európában. A hivatalos álláspont tehát nagyjából az volt, hogy a sajtószabadság dolgában – és egyébként annyi minden másban is – mi voltunk a mesterek, a többiek pedig nyugodtan tanulhattak volna tőlünk.
A gyakorlatban ez valahogy úgy nézett ki, hogy miközben egy normális újságíró esetleg feltehetett volna egy kellemetlen kérdést, a beültetett minisztériumi dolgozó csak ült, lélegzett, pislogott, vegetált, és közben azon gondolkodott, hogy vajon berakta-e a kefirt a hűtőbe. Mert
egy normális sajtótájékoztatón neki nagyjából semmi keresnivalója nem lett volna.
Kivéve persze azt az egy darab, legálisan beengedett MTI-s újságírót, akivel a 444 szerint előre egyeztették a kérdéseket. Mondjuk ezen már tényleg senki nem lepődött meg. Az Orbán-kormányok alatt annyira hozzászoktunk az alákérdezős sajtótájékoztatókhoz és interjúkhoz, hogy a spontán kérdésfeltevés lassan ugyanolyan egzotikus jelenség lett, mint a szabadon kószáló mamut. És talán ez az egészben a legszomorúbb. Tizenhat év Fidesz-kormányzás után az ingerküszöbünk egészen máshová került.
Már fel sem háborodunk igazán az ilyen történeteken, mert annyi hasonlót láttunk, hogy lassan csak a legdurvábbak ütik át a plafont.
Ami néhány éve még demokratikus botrány lett volna, arra ma legfeljebb legyintünk egyet: jó, hát ilyenek. Éppen ezért lenne fontos, hogy az a bizonyos ingerküszöb lassan visszakerüljön a helyére, és a mindenkori kormányt ne a Fidesz tizenhat évéhez, hanem egy normálisan működő demokrácia mércéjéhez mérjük.