A 2024-es önkormányzati és európai parlamenti választások idejére a rosszul hangzó nevű „óbaloldal” valójában már alig létezett. Lényegében kihalt a régi szocialista vonal, az SZDSZ megszűnt, a Párbeszédnek kevesebb volt a tagja, mint ahány betűből a neve állt.
Aztán ott volt az általam kissé ironikusan Új Időnek nevezett csoport, a kifáradt ellenzéki politika (főként Gyurcsány) ellen szerveződő pártok sora, vagyis az LMP, a Momentum, továbbá a sajátos sorsú MMM. Ám ők a politikai színpad egyetlen pontján sem voltak jelentős szereplők. Budapest sajátságos sziget már jó ideje, de ez a státusz a következő önkormányzati választásokon már nemigen lesz tartható.
Korábban voltak, akik valamilyen centrista, nemzeti-keresztény alakulattal kísérleteztek, de 2024-ben már ők sem léteztek. Néhány kritikus egyéniség végül a Tiszához csatlakozott: népszerűségük ott is korlátozott, a közvélemény nem szívesen látja azokat, akik még pár éve is a Fidesz politikáját alakították vagy hajtották végre. Ezt valójában csak Magyar Péternek bocsátották meg, aki cserében megajándékozta őket a közösen kivívott győzelem és a szabadság élményével, amely Magyarországon kivételes és felemelő.
Két éve tehát az ellenzéki oldal politikai színpalettája úgy nézett ki, hogy voltak a hagyományos baloldali pártok, amelyek vezető csoportjai jobban értettek az államigazgatáshoz, mint a kampányokhoz; léteztek az őket mind jobban elutasító Új Idő pártok és az önálló szervezet nélküli nemzeti-keresztény jobboldal, amelyről ma viszont egyre többet hallani. Utóbbi egyik oka, hogy Magyar Péter némely megnyilatkozása erősíti a jobboldali jelleget, bár más vonások egyáltalán nem erre utalnak.
Az a tétel, miszerint Magyarország alapvetően jobboldali ország (és sokak szerint hagyományosan és erősen antiszemita), az én benyomásom szerint inkább igazoló jelentés a baloldal kudarcáról vagy biztató jövőkép az MDF óta soha erőre nem kapó tradicionális jobboldal számára.
Meghatározó politikai áramlatok sokkal inkább a vezéri attitűd alkalmi tartalma körül alakulnak ki. Nem bosszantásként írom, amikor Horn Gyulával példálózva rámutatok az atlantista külpolitikai stratégiaváltásra (előzmény: Varsói Szerződés), a Bokros-programra vagy a katolikus egyházhoz való hangsúlyos közeledésre. Ezek nem a hagyományos kommunista alapvetések. A kép teljessége érdekében említsük meg a nemzeti radikális jobboldalt: a Fidesz és önmaguk értékelése szerint ők törnek előre az Európa-ellenes hungarizmus határvidéke felé. Vagyis az „óság” tartalma elég változatos.
A választási győzelemmel megindult egy szinte soha nem látott demokratikus kísérlet. A választók láthatóan felszabadultak, tömegesen jelzik véleményüket, igényt tartanak arra, hogy a kormány figyeljen rájuk. Még Magyar Péter is tanulja ezt a műfajt, ami a szabadság mámorító élményéből, a fellépés sikeréből és a verbális kisiklások hatásából áll össze.
A választási győzelem után a Tisza vezetése megerősítette az óellenzék elutasítását, akkor is, amikor már a pozíciók feltöltéséről és nem a parlamenti helyek betöltéséről volt szó.
Az óellenzéki stigma - újabban egy méltánytalan SZDSZ-rémkép - önálló életet kezdett élni. Holott vannak kivételek: a média alapján úgy fest, hogy a közvélemény kedveli Hadházyt vagy éppen Raskó Györgyöt és másokat is - habár ők egyáltalán nincsenek sokan. Mintha talányosan azt mondanák nekik: valószínűleg meghallgatunk, anélkül, hogy bevennénk. Politikailag a hatásuk közepes, de nem is a népszerűségükről van szó.
A választónak azt kellene tudnia, hogy a politikai tisztasági szabályok betartása mellett lesz-e elég jó jelölt egy pozíció betöltésekor? És tényleg jó-e a jelölt vagy csak olyan, mint a Túró Rudi: finom és pöttyös? A jelöltek keményebb ellenzéki figyelmet kapnak, mint az amerikai kongresszusban egy nagykövetjelölt meghallgatása. Márpedig különös esetek eddig is voltak, sőt lesznek is.
Sikere és önbizalma mellett a Tisza friss szervezet, amely 16 év NER után próbál alkalmas és kifogástalan jelölteket találni a pozíciókra, ami tapasztalatlansága miatt nem mindig sikerül. Tudnunk kell azonban: ahogy múlik az idő, úgy csökken a magyarázat érvényessége. A hatalmas győzelem meghaladta a Tisza személyzeti felkészültségének mértékét (amit megértek), és ezt most rohamtempóban pótolni kell, így érthető, hogy közben időnként mellényúlnak. A mediatizált belpolitizálás pedig felerősíti a hatást: a példák saját jelentőségük felett hatnak, a jók és a rosszak egyaránt.
Dinamikus eseményekről beszélünk. A nagyrészt jogos, kisebb részben túlzóan felszított várakozások szerint a nagy jelentőségű posztoknál közös feladat a kiválasztás. Amivel nemigen értek egyet hosszabb távon, de majd az új alkotmány rögzíti a kereteket. Mindenesetre óriási kérdezz-felelek alakult ki a közösségi térben, hogy ki legyen a köztársasági elnök (Polgár Judit elügyetlenkedett jelölését én is támogattam). Ezzel meg kell tanulni együtt élni, de meg is kell tanulni, hogyan kezeljük.
Magyar Péter bölcsen teszi, ha kér és azoktól kér tanácsot, akiknek módjuk van jó tanácsot adni.
Saját tapasztalatom alapján állítom, hogy itt elég könnyű elvéteni a tempót (velem többször megesett). Kezdetnek elég csak önmagunkra hallgatni, aztán rászoktatni a környezetet is arra, hogy a főnöké az utolsó szó, majd később az első is. Életveszélyes.
Sokéves államigazgatási tapasztalatom azt sugallja, hogy lehetetlen az olyan mértékű csere, amit a Tisza-szimpatizánsok nagyobb része kíván. Azt viszont tudni kell, hogy a támogatók, szimpatizánsok egy kisebb része magát is szívesen ott látná a struktúrákban. Bőven van politikamentes szakmai tudás, de mintha a Tisza-önkéntesek kormányzati igénybevétele még nem indult volna be. Pedig ez egyike azoknak a területeknek, ahol a soha nem látott demokráciát megélt demokráciává lehet fejleszteni, azon túl is, amit Magyar Péter tesz a parlamentben.
Támogatói között sokan vannak állami munkára képes és kész szakemberek. Tudtak szórólapot osztani, és sokan előterjesztéseket is képesek írni. Azt hiszem, a támogatókkal két dolgot nem szabad csinálni: elfeledkezni róluk, illetve tömegesen feltölteni velük az államigazgatást. Nem könnyű megtalálni a mértéket, de keresni elkerülhetetlen.
A Tiszának óriási a tömegbázisa, úgyhogy nem árt, ha az igazgatásban megszervezi a maga utánpótlását.
A szerző közgazdász.