Közel négy hónap telt el az országgyűlési választás óta. A parlament, a kormány megkezdte működését, és ha nem is megy minden gördülékenyen – lásd az államfőügyet –, a Tisza iránti bizalom csaknem töretlen. Ezzel párhuzamosan a maffiózók pártja a keresztapával együtt csak tévelyeg a számukra szokatlan világban. A parlamentből kiszorult egykori demokratikus ellenzéki pártok pedig keresik az új helyzetnek megfelelő szerepüket: nem látszik, hogy ráleltek volna.
Ne legyünk persze igazságtalanok: parlamenti pártként kapott pénzügyi támogatásuk megszűnt, az elsődleges nyilvánosság felületein nem jelennek meg, még ha van is mondanivalójuk a napirenden lévő közéleti kérdésekről. A Tisza-népfront elszívta a támogatóikat is.
A Tisza az Orbán-rendszer ellenfeleként, a működőképes Magyarország helyreállításának ígéretével, az Orbán-időszak elszámoltatásának programjával határozta meg önmagát, és ez a munka olykor látványos elemekkel dúsítva még tart. Az állami vagyon visszaszerzése elkezdődött, a törvénytelenségek gyanúja alapján megtették az első feljelentéseket, az illetékes szervek végzik a munkájukat. S amíg ez így van,
az Orbán-rendszer elutasítása összetartja az eredendően konzervatív, liberális, baloldali elkötelezettségű embereket, a Tisza-népfrontot. Most nem az „oldaliság” számít, hanem a maffiarendszer működésével való leszámolás, az ország működőképességének biztosítása.
De közben már a ma kérdése is az, a holnapé meg különösen, hogyan alakul a pártrendszer Magyarországon. Nem elsősorban azért, mert a pártok önértéke a fontos. A parlamentáris demokráciákban a társadalmi-gazdasági kérdésekre, a jövendő alakítására számos válasz fogalmazható meg, és minden válasz valamilyen értéket, érdeket tartalmaz. A különböző társadalmi csoportok számára e válaszok kedvezőek vagy éppen kedvezőtlenek lehetnek.
Április 12-e azonban e tekintetben is új helyzetet teremtett. Volt párt, amelyik a Tisza képviselte politikai rendszerváltást fontosabbnak tartotta a saját értékrendje, az általa képviselni vágyott társadalmi csoportok érdekeinek megjelenítésénél, és nem indult a választáson – mint a Momentum és az MSZP. Volt párt, amelyik önálló arculattal kívánt szerepet vállalni a politikai rendszerváltásban – mint a Demokratikus Koalíció, a Kétfarkú Kutya Párt, a Jobbik. Róluk a választópolgárok mondtak ítéletet.
Azok a politikusok, akik komolyabb vagy kevésbé komoly szerepet vállaltak az orbáni maffiarendszer elleni küzdelemben, és vállalták a választási megméretést – Hadházy Ákos, Jakab Péter –, szintén kiszorultak a közéletből. E pártok, politikusok sorsa azonos: mind a közélet szélére sodródtak. De vajon ez tartós állapot? Tudomásul kell venni a gyakorlatilag egypárti politikai rendszert?
Úgy tűnik, Magyar Péter esetében tudatos, határozott szándék az Orbán-időszakban parlamenti szerepet vállalt pártok és politikusok margón kívül tartása. Ki is mondja: aki bármilyen szerepet vállalt az elmúlt tizenhat évben, még ha az következetes, harcos ellenállás volt is, azzal nem kíván együttműködni.
Saját egykori Fidesz-káder szerepe természetesen nem vita tárgya, mint ahogy az sem, hogy a Tisza-miniszterek, képviselők sem újszülöttek, és azzal a munkával, amit éppen végeztek, tisztességgel és becsülettel, ők is részesei voltak a rendszernek, azaz legitimálták a maffiarendszert. Mindenki kis csavar volt a gépezetben.
Az államfőjelölés, az alkotmányozási folyamat indítása, néhány lényeges gazdasági-társadalmi kérdés napirendre vétele alkalmas lehetne arra, hogy meginduljon egy szakmai alapú közéleti párbeszéd. Ahogy ezt egyébként a Tisza-kampányban ígérték.
E párbeszéd folyamban szerepet kaphatnának azok a civil szervezetek is, amelyek a közélet tisztasága melletti rendszeres kiállásukkal, a maffiarendszer működésének bemutatásával vívtak ki maguknak tekintélyt. Mert hosszú távon az, hogy „csak Orbán, a Fidesz ne jöjjön vissza”, kevés lesz a Tisza-kormány támogatottságához. Még akkor is, ha népszerű intézkedésekkel (a receptre írható gyógyszerek és a tűzifa áfájának 5 százalékra való csökkentése, nyugdíjas Szép-kártya és a kkv-k támogatását célzó Ganz Ábrahám Program) a kormány igyekszik amúgy népfrontosan a különböző társadalmi érdekcsoportok egyidejű támogatását fenntartani.
Mit tehetnek ebben a helyzetben az egykori demokratikus ellenzék pártjai? Kell-e egyáltalán a magyar társadalomnak egy tagoltabb politikai érdekképviseleti rendszer? Talán nem vagyok egyedül a véleményemmel: igen, kell. Egy tagolt társadalomban fontos lenne a tagoltságnak megfelelő politikai képviseleti rendszer kialakulása, kialakítása.
De amit e pártok eddig tettek, azzal csak periferikus helyzetüket tudják tartósítani. A Momentum a DK-t kívánta legyőzni; a DK az MSZP ötleteit kisajátítva próbálta baloldali „testvérpártját” a megsemmisülésbe lökni; az MSZP saját támogatói bázisát szűkítette; a Kutyapárt feladta eredetiségét, betagozódott a szürke politikai rendszerbe; a valamikori Jobbik darabokra esett, se hús-se hal szervezet lett; a Párbeszéd, miközben volt néhány komoly politikusa, politikai szervezeti értelemben megszűnt.
E politikai szereplők a korábbi választások alkalmával, noha az együttműködést hirdették, igazából egymás ellen küzdöttek. Akik benne voltak ezekben az „együttműködésekben”, azok pontosan tudják ezt.
Ez volt ismétlődő kudarcaik egyik, ha nem a leglényegesebb oka. Nem volt hiteles az együttműködés. Lehet, hogy ezt a választópolgárok tényszerűen nem látták, de megérezték. Lejött a vászonról – ahogy ezt a filmesek mondják.
Fel kellene ismerni, hogy ha a demokratikus társadalom működésében érdekelt, egymással rokon értékeket képviselő szervezetek a különálló politikai törekvésekhez képest nem tudnak egy fölérendelt cél érdekében a közös cselekvésre fókuszálni, ha nem alakítanak ki egy újszerű tartalmi-szervezeti kapcsolatot, ha nem tesznek kísérletet támogatóik egyetlen politikai közösségben való egyesítésére, ha nem próbálják meg szűkös erőforrásaikat a közös érdek érvényesítése céljából összevonni, akkor marad a különutas, periferikus lét.
Egy új, demokratikus elkötelezettségű politikai közösség kialakítása, létrehozása nem politikusi önérdek. Minden kormányon lévő politikai csoportnak szüksége van ellenőrzésre, kritikára, közpolitikai ügyekben konstruktív javaslatokra.
Ez, ha tetszik, ha nem, társadalmi érdek, a társadalom normális működésének érdeke. Ezt az érdeket ma a Tisza ellenzékeként a parlamentben lévő két párt nem tudja képviselni, erre az ellenőrző-kritikai-konstruktív szerepre nem alkalmasak. Az április 12. óta eltelt időben erre vonatkozóan elegendő bizonyítékot láthattunk.
Lehet, hogy a választópolgárok többsége ma még nem látja egy új politikai alakulat megjelenésének időszerűségét. Lehet, hogy az Orbán-rendszer elutasítása, Orbán visszatérésének ellenzése a Tisza támogatóinak ma még erős összetartó erő. Lehet, hogy a Magyar Péter vezette kormány ma még tud bizalomerősítő vagy legalább bizalommegtartó intézkedéseket, kormányzati döntéseket hozni, amelyek megfelelnek a társadalom különböző csoportjainak.
Lehet, hogy a társadalom demokratikus működésében érdekelt felek fölérendelt céljának kidolgozása, mint egy új politikai közösség létrehozásának szükséges feltétele, még nem vált felismeréssé. Lehet, hogy az egykori demokratikus ellenzéki pártok vezető politikusai még nem jutottak el odáig, hogy félretegyék a korábbi időszak okozta sérelmeket. Lehet, hogy vannak, akik még mindig az „egyedül is képesek vagyunk” illúziójában ringatják magukat.
Lehet, hogy a parlamentből önként vagy a választópolgárok szavazatai alapján kiszorult pártok április 12. tanulságait még nem dolgozták fel. Lehet, hogy nem jutottak el a felismerésig: az új helyzetben egy új csapatot kell szervezni, új módon kell a tagolt társadalom érdekviszonyait megjeleníteni. Lehet, hogy még nem jelentek meg a közéleti térben azok az új politikai szereplők, akik a társadalom többsége előtt is hitelesíteni tudják egy új csapat fontosságát.
De a társadalom demokratikus működésében érdekelt politikai szereplőknek el kellene kezdeniük az új politikai közösség létrehozására irányuló munkát. Mert mire egy új, demokratikus elkötelezettségű csapat létrejöttének, létrehozásának minden feltétele adott lesz, már késő lesz.
A szerző egy rendszerváltó szocialista.