A Budapest Sportarénát szinte teljesen megtöltő, soknemzetiségű közönség előtt adott koncert első fele a biztos sikerekre épített. Dinamikus, feszes ritmikai alapokra épülő rockszámok követték egymást nagy rutinnal, kifogástalan profizmussal. Minden a helyén volt: a hangzás, a színpadi jelenlét, a látvány, a zenekar fegyelme. Csalódás nem ért senkit, de meglepetés sem. Ez a műsorrész elsősorban annak az immár ötvenes éveiben járó törzsközönségnek szólt – e sorok írója is ide tartozik –, amely Kravitz pályáját a kilencvenes évek eleje óta követi.
A lírai pillanatok ekkor is nagy erővel hatottak. Az I Belong to You ma is különös erejű dal: aki az ezredforduló táján volt szerelmes, alighanem őrzi valahol a saját történetében. A koncert első felének ez volt az egyik legemlékezetesebb állomása. A műsor közepe táján azonban szinte észrevétlenül irányt váltott az este. Előkerültek a későbbi Kravitz-albumok dalai, köztük a 2024-es lemez könnyed, felszabadult Honey című száma, majd a Beyond the 7th Sky, a Low, a The Chamber és az Again. Velük együtt a koncert karaktere is megváltozott.
Nem egyszerűen újabb dalok következtek, hanem stiláris nyitásnak lehettünk tanúi. A rock mellé egyre hangsúlyosabban társult a soul, a rhythm and blues, helyenként pedig már a rock and roll játékossága is. Az előadás ettől kötetlenebbé, spontánabbá vált, már-már egy jól sikerült jam session benyomását keltette. Talán a közönség sem ismerte ezeket a számokat olyan magabiztosan, nem biztos, hogy kívülről fújta a szövegüket, mint a klasszikus slágereknél, mégis ezek a percek adták a koncert legélőbb pillanatait. Már nem egy gondosan felépített életmű reprezentációját láttuk, hanem egy zenészt, aki ma is örömmel áll a színpadon. Ebben a közegben különösen szépen szólaltak meg a balladák. A Stillness of Heart talán az este legemelkedettebb pillanata volt, a Believe pedig tovább mélyítette azt az érzelmi ívet, amelyet a koncert második fele fokozatosan épített fel.
A finálé már-már apoteózissá emelkedett. Az American Woman, az It Ain't Over Till It's Over, a Fly Away, végül az Are You Gonna Go My Way és a Let Love Rule olyan lezárást adott az estének, amelyben előadó és közönség energiája szinte egymásra rezonált. Ehhez persze kellett a remek zenekar is.
A hatvankét éves, apai ágon ukrán, anyai ágon bahamai származású Lenny Kravitz multiinstrumentalistaként és legendásan igényes stúdiózenészként régóta ismert, élőben azonban talán még meggyőzőbb, milyen gondosan építi fel a plasztikus hangzást.
Rockkoncerteken ritkán jut ennyire hangsúlyos szerep a fúvósszekciónak: a trombita, a szárnykürt és a szaxofonok nem díszítőelemként voltak jelen, hanem a hangszerelés szerves részeként. Kiválóak voltak a vokalisták, atombiztos a basszusgitár–dob ritmusszekció, invenciózus a billentyűjáték, karakteresen szóltak a gitárok. A hangerő pedig egyetlen pillanatra sem mosta el a részleteket: a hangzás mindvégig megőrizte plaszticitását.
Tizenöt év után ismét Budapesten lépett fel Moby, aki megköszönte a magyaroknak, hogy újra visszahozták a demokráciát az országbaKravitz tudatosan osztotta be az energiáját. Rövid konferanszokkal adott magának néhány percnyi pihenőt, majd újra teljes intenzitással vetette bele magát a következő dalba. Nem akart huszonévesnek látszani – nem is volt rá szüksége. Showmanként ma is elsőrangú.
Negyvenöt év a színpadon óhatatlanul magával hozza a nosztalgiát. A budapesti koncert első fele ezt a várakozást igazolta. A második rész azonban már nem a múltba tekintett, hanem a jelen idejű zenélés öröméről szólt. Ettől lett ez az este több egy nosztalgiakoncertnél: sikerült elhitetnie, hogy a negyvenöt év nem teher, hanem szabadság.
