A ceutai képsorok első pillantásra a megszokott európai migrációs válság képét mutatták: emberek ezrei a kerítésnél és a vízben, rendőrök, katonák, lezárt utak, pánikba esett helyiek. Csakhogy néhány nap alatt kiderült, hogy itt jóval több történt egy határvédelmi kudarcnál. A tömeges belépésből pillanatok alatt európai politikai válság lett, amelyben Madrid, Róma, Koppenhága és több más főváros már egymást hibáztatta, miközben a történet egyik legfontosabb szereplőjéről, Marokkóról szinte alig hallunk.
Ez már csak azért is különös, mert Ceuta földrajzi elhelyezkedése eleve árnyalja a képet. A spanyol enklávé Észak-Afrikában fekszik, az Európai Unió külső határának része, de onnan nem olyan egyszerű továbbutazni a kontinensre. A várost illegálisan elérők nem szállhatnak fel csak úgy kompra vagy repülőre a spanyol szárazföld felé.
Az Európai Bizottság közlése szerint a mostani tömegből senki sem jutott el Spanyolország európai területére vagy más tagállamba.
A spanyol hatóságok rövid idő alatt visszafordították a belépők döntő többségét. Ehhez képest több kormány már a belső schengeni ellenőrzések visszaállításáról beszélt, Olaszország pedig rögtön meg is tette ezt a lépést. Ez jó példája annak, hogyan válik a migráció a tényektől részben elszakadó politikai jelképpé. Giorgia Meloni számára kapóra jött a ceutai dráma: ki akarja fogni a szelet a nemrég létrejött új szélsőjobboldali párt vitorlájából. Az olasz kormányfő évek óta arra építi egyik legerősebb politikai üzenetét, hogy csak a kemény határvédelem képes megállítani az illegális bevándorlást. Pedro Sánchez ezzel szemben a humanitáriusabb, befogadóbb megközelítést képviseli, és kormánya nagy létszámú, már Spanyolországban élő rendezetlen jogállású külföldi helyzetét is rendezni akarja.
A két politika között hatalmas a különbség. Mégis nehéz megmagyarázni, miért éppen az olasz–spanyol schengeni mozgást kellene korlátozni egy olyan válság miatt, amelynek résztvevői Ceutából sem jutottak tovább.
Madrid sem tehet úgy, mintha minden bírálat eleve rosszhiszemű volna. Ha egy tagállam százezres nagyságrendű legalizációs programot indít, annak hatását a többi kormány is mérlegeli. A külső határ őrzése közös európai érdek, és a spanyol kormánynak meg kell győznie partnereit arról, hogy képes ellenőrzés alatt tartani a helyzetet. Csakhogy erre a válasz nem a politikai megszégyenítés, és végképp nem Schengen belső szétszabdalása.
A szabad mozgás korlátozása akkor indokolható, ha tényleges biztonsági kockázat jelenik meg a belső határon. Ceuta esetében éppen az ellenkezőjéről érkezett hivatalos tájékoztatás.
De milyen szerepet játszik Marokkó? Európa egyszer már átélhetett hasonló jeleneteket. 2021 májusában mintegy kilencezren jutottak át Ceutába, miután a marokkói hatóságok látványosan fellazították az ellenőrzést. Rabat akkor Spanyolországgal állt diplomáciai konfliktusban amiatt, hogy Madrid gyógykezelésre befogadta Brahim Ghalit, a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Front vezetőjét. Most Marokkó azért orrolt meg Pedro Sánchez spanyol kormányfőre, mert a nagy észak-afrikai ellenség, Algéria vendége volt. Így egyértelmű, hogy Rabat most is zsarolásra használta fel a kialakult helyzetet. S ez még akkor is tény, ha az ország végül partner volt a menekülteknek az országba való visszafordításában.
Ám az EU sem mutatta a legjobb arcát. Az első válságos napok során most sem összefogást, egységet mutatott, hanem a tagállamok egymásnak estek.
Kedden az uniós belügyminiszterek videókonferencia keretében tanácskoznak a történtekről, a megbeszélésnek azonban csak akkor van értelme, ha közös fellépést készítenek elő a külső határ védelmére, a visszafogadási megállapodások erősítésére és a migráció politikai fegyverként való használatának visszaszorítására. Ha viszont minden kormány saját választóinak akarja bizonyítani, hogy nála keményebb senki sem lehet, akkor egy észak-afrikai határincidens eléri azt, amit a külső nyomásgyakorlók remélhetnek: az Európai Unió maga kezdi lebontani saját együttműködését.
Ceuta ezért komoly figyelmeztetés minden uniós polgár számára. Nem kérdés, hogy a külső határokat védeni kell, az ellenőrizetlen tömeges belépést egyetlen állam sem köteles tétlenül nézni. De ugyanilyen fontos felismerni, mikor válik egy valós válság ürüggyé a belpolitikai látványversenyhez. Ha Európa minden migrációs sokkra a schengeni vívmányok felfüggesztésével, a belső határok visszaállításával, kölcsönös vádaskodással és nemzeti különutakkal reagál, akkor a külső határainál jelentkező nyomás végül belülről gyengíti meg a közösséget.