Heti abszurd;

Heti abszurd: Dinnyék, dinkák és Darwin-díjasok

Példátlan aszály, klíma- és energiavészhelyzet rúgta ránk az ajtót a napokban, rekordkánikulával, visszaszámlálással a történelmi paksi leállásig. A hétvégi Balaton-átúszáson egyetlen résztvevő tudta egy órán belül átúszni a tavat – a többiek a mederben futva teljesítették a távot. A kiszáradt Tiszában mamutfogakra és atlantiszi űrhajóroncsokra bukkantak, a felbőszült gazdák elérték, hogy több megyében le kelljen állítani a JÉGER-t. Mindez megmutatta, hogy az ország számottevő részében áramszünet nélkül is teljes a sötétség, és remény is alig a felvilágosodásra, amíg ilyen kitartó értetlenkedésben vagyunk.

Magyar Péter nem mulasztotta el, hogy felhívja figyelmünket a Darwin-díjas Vadhajtások posztjára, melyben a klímák és fagyasztók koppra tekerésére buzdítanak, amikor éppen önkorlátozásra kérte az állampolgárokat és az ipari nagyfogyasztókat. Vajon ha azt mondta volna, ne zsonglőrködjenek bekapcsolt láncfűrésszel, vagy ne irtsanak pókot lángszóróval faházban, Bede Zsoltéknak arra is ez lenne a reakciójuk? Lelkük rajta, mondanánk könnyelműen. Csakhogy a törzsközösségek ideje óta alapvető közösségi minimum, hogy vészhelyzet esetén a szabotázsra buzdítókat hókon vágják, vagy kiteszik a dzsungelbe, mert a saját hülyeségükkel az egész falu túlélését veszélyeztetik.

Az ember agya beletörik, ha megnézi a kommenteket: „Na tessék, máris mit zúdított a nyakunkba a Tisza-kormány!” – harsogják, mintha egy ekkora krízist három hónap alatt össze lehetne hozni. Ehhez Bős-Nagymarostól számítva uszkve 35 év, az iparosodástól nézve már 120, de az elmúlt 16 év bűnös hanyagsága biztosan kellett. De jön az „erre szavaztatok”, meg „nem kéne az ukránoknak az áramunkat eladni” és a németek/osztrákok/szlovákok „ne stoppolják a Duna vizét”, mert az nekünk jár. Akinek kognitív disszonanciára van szüksége, bőven talál a bukott kormány megmaradt felületein. Az olyan bődületes észosztóknál, mint Bohár Dániel, persze eleve azok állnak sorba, akiknek ezt szűken mérte a természet. Mi több, a megafonos Szakács István is megszakértette az atomerőmű hűtését, mert állítása szerint ez az egyik szakmája (mármint a géplakatos), de az fix, hogy sugárzó egyéniségétől a pálesz is zölden világít a felespoharában.

Ők még mindig azt a nótát fújják, mint a „legrosszabb exünk” – ha Netflix-sorozat készülne róla, bizonyára ő lenne a politikai Tinder-csaló –, aki egy 2023-as parlamenti vitában eképpen érvelt: „Magyarországról több víz távozik, mint amennyi bejön. Ez azt jelenti, hogy nekünk van feleslegünk. Magyarország ma semmilyen vízhiányban nem szenved. A Duna vízhozama öt másodperc alatt többet hoz, mint egy akkumulátorgyár egész éves szükséglete. Ne nevettessék ki magukat!”. Az idén márciusban az elsivatagosodó Alföldön már a vízmegtartásról szónokolt, de a két állítás közötti ellentmondást nem érezte szükségesnek feloldani. Ebből is látszik, hogy a politikai céljai rendre felülírták a józan paraszti eszét. Az ország energiabiztonsága csak annyira volt fontos számára, hogy a méregdrága orosz gázhoz és olajhoz láncoljon minket, és megkettőzze Paksot – amely, ha megépült volna, jelen helyzetben pont duplán nulla áramot tudna termelni.

Orbán Viktor most éppen annak drukkol, hogy a valóság brutálisan szembejöjjön az őt elzavaró szavazókkal, és az ország megreccsenjen a súlyos gondok alatt – amiket ő hagyott örökül az új vezetésre –, és a nép emiatt tántorogjon majd vissza a Fideszhez. Egy nárcisztikus elme perverz számítása, egyben a statisztikák rideg latolgatása: hogyha egy áldozat átlagosan hétszer próbál meg kilépni a bántalmazó kapcsolatból, akkor a magyarok talán még visszakéredzkednek egy utolsó pofonért.

A jó hír az, hogy a magyarok többsége nem hülye, és a miniszterelnöki kérésre, avagy szimplán felelősségteljes állampolgárként elkezdte letekerni a fogyasztását. Ők azok, akik már április 12-e előtt is készen álltak a kollektív ébredésre, felismerték, hogy a régi struktúrák kiüresedtek és működésképtelenné váltak, összeomlásuk vagy elhagyásuk elkerülhetetlen – ezért is váltották le a rezsimet. De a kormányváltás még nem megoldás mindenre, mert annak esélye, hogy a jelenlegi gazdasági, energetikai és környezeti rendszereinket változtatás nélkül fenntartsuk, a nullával egyenlő. Nyakig ülünk az eszkalálódó krízisben, a legnagyobb kockázatot azonban nem a váratlan események, a fizikai hiány (víz és áram), sokkal inkább a társadalmi feszültség jelenti – az ellenségeskedés, bűnbakkeresés és a kollektív pánik, amit a kormány próbál kivédeni a transzparens tájékoztatással, gyors és hatékony intézkedésekkel. Ez az első komoly vizsgájuk is kormányzásból, hát hajrá, most lehet megvalósítani a példás csapatmunkát, kellő szakértelemmel és szigorral.

A rosszabbik hír, hogy jelen válság mögött világméretű folyamatok állnak, tehát máshol is córesz van, és a kollektív elmebaj szürreálisan kreatív. Hogy csak pár példát hozzunk: a spanyol közösségi médiában terjed a narratíva, miszerint a kormány és a vízügyi hatóságok éjjelente szándékosan robbantják fel a gátakat és engedik le a víztározókat, hogy a mesterségesen előidézett vízhiánnyal a drága palackozott vizet rákényszerítsék a lakosságra. Az olasz konteósok szerint a meteorológiai maffia gombnyomással generálja a hőkupolákat, hogy tönkretegyék a helyi kistermelőket az élelmiszermultik gazdagodása érdekében. A francia klímatagadók azt fújják, hogy a sötét napelemek elnyelik a felhőket és elűzik az esőt, vagyis a zöld átállás maga felelős a pusztulásért, míg brit kollégáik szerint a BBC szándékosan sárgára retusálja a műholdképeket, a locsolás betiltása pedig már maga a Világgazdasági Fórum által vezényelt klímadiktatúra. A legádázabbak az áltudományos igehirdetők, mint Jordan Peterson bestselleríró-pszichológus, aki a saját felületein rendre azt hangoztatja, hogy a klímakatasztrófával riogatás valójában a baloldali háttérhatalom titkos fegyvere a kapitalizmus és a szabadpiac bedöntésére.

Népszerű jobboldali toposszal élve, a zöldpolitika olyan, mint a görögdinnye: kívül zöld, de ha felvágod, belül tiszta vörös! Ha ezt a jászsági dinnyetermelő Pócs János előbb tudta volna, kamerás helyett inkább röntgenszemüveget vesz.

Az európai hőtérképre ránézve azonban sokakban felmerülhet: miért épp mi lettünk a kozmikus gyújtópont? Jöhetnek az ősmagyarkodók és a táltostudatúak, hogy azért, mert mi kiválasztott nép vagyunk. Tudjuk, hogyan kell esőtáncot járni, csak fel kell eleveníteni a hagyományokat. Végül is, ha a molekuláris kémiát és a JÉGER-t már sikeresen elátkoztuk, semmi akadálya, hogy a csapadékot sámándobbal csalogassuk be. Aztán amikor az első nyári viharban tojásnagyságú jég veri majd rommá a veteményest meg a napelemet, legalább büszkén elmondhatjuk: ez a jég garantáltan bio, chemtrailmentes, és egyenesen a Kárpát-medencei szívcsakrára pottyant.

Talán inkább az lehet az ok, amiért most hatalmas vörös pacaként virítunk, hogy nálunk a legnagyobb az ellenállás a józan ésszel szemben. Olyan tökélyre vittük az elfojtást, tagadást, bagatellizálást, racionalizálást és társaikat, hogy minden számban világelsők lehetnénk egy olimpián. Átmenetileg ezek az énvédő mechanizmusok csökkentik ugyan a tehetetlenségből fakadó szorongást, de drasztikusan beszűkítik a kormány cselekvési lehetőségeit is.

Az a buborék ég ránk, amibe belenavigáltuk magunkat, amikor elhittük, hogy Magyarország egyedül, a fizika törvényeivel szembemenve lefoglalhat egy hűvös VIP-páholyt a globális felmelegedés kellős közepén.

A mostani válság a régi rendszerek fenntarthatatlan működésének a számlája, amit a leválás pillanatában közösen fizetünk.

A tagadás helytartóinak elintegetése fontos első lépés volt. Az új vezetés most ne nyilazzon hátrafelé jó magyar szokás szerint, hanem szakértői alapon, tégláról téglára kezdje el összerakni az új energetikai, vízgazdálkodási és klímastratégiát, lehetőleg a lakosság értelmes bevonásával. Magyar Péter nem tudja lehűteni Paksot, sem monszunt varázsolni az Alföldre, de ha szerencsénk van, és lesz még elég víz a mederben, áthúzhatja megroggyant ladikunkat a túlpartra. Végtére is sokkal kényelmesebb egy működő, zöld országban élni, ahol a dinnyék sem a marxista-leninista összeesküvés részeként pirosodnak belül, és nem kell minden miniszterelnöki tájékoztatót az alusisakosokkal kezdeni.

Labrosse Dániel festményei olyan hatást keltenek, mintha rajzfilmet néznénk: a figurákkal teli városképek minden pontján történik valami, akárcsak a Tesz-Vesz város utcáin. Mindez nem véletlen: a művész édesanyja egy animációs stúdióban dolgozott, munka után pedig hazavitte a rajzfilmeket videókazettán, a fiú pedig arról álmodozott, hogy egy nap rajzfilmrendező lesz.