Középiskolásként, majd egyetemistaként (az 1970-es években) természetesnek tekintettem, hogy baloldali vagyok, mert fontosnak tartottam az egyszerű emberek életkörülményeinek javítását, és azt mondták, ezért a baloldal küzd leginkább. Nem foglalkoztam vele, hogy sok országban az átlagemberek is magasabb szinten élnek, mint Magyarországon a jómódúak (egy akkori lángossütő vagy benzinkutas), amikor pedig egy balatoni nyaraláson megismert srác Pesten meghívott magukhoz, és beléphettem egy államtitkárnak kiutalt rózsadombi villába, eszembe sem jutott összehasonlítani azt 50 négyzetméteres kétszobás, Eörs (sic!) vezér téri lakótelepi tanácsi lakásunkkal, ahol öten éltünk. Annak ugyanakkor örültem volna, ha pártunk és kormányunk jobban kiáll a határon túlra került magyarokért (a szocialista Románia térképein földrajzi tanulmányaim során megismert Maros-Magyar Autonóm Tartomány például egy idő után szőrén-szálán eltűnt), de egy Trianonban éppen csak fel nem számolt ország gyermekeként beláttam, hogy a sovinizmus után a proletár internacionalizmus is nehéz ellenfél lehet.
Egyetemi udvarlásaim során egy lánnyal egyszer nevetve fedeztük fel, hogy a Várdombról a Duna felé levezető lépcső, amelyen csókolóztunk, épp a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnál végződik, úgyhogy további randevúinkat gyakran kódnyelven egyeztettük: „Hat harminc Semmelweis Orvostörténeti Múzeum?” A rendszerváltás után tudtam meg, hogy első szabad miniszterelnökünk korábbi munkahelyéről beszéltünk. Akkoriban persze sokan módosítottak pályát. Egy rózsadombi ügyvédről kiderült, hogy igazi kisgazda, egy hölgyről, hogy ő a megújulás asszonya, a volt párt- és KISZ-titkárok és vállalatvezetők pedig sikeresen alakultak át az üzleti élet szereplőivé. (Néhányan vállalkozóként, de a többség – saját ötlet hiányában – a külföldi tőke behajózását segítő révkalauzként.)
A baloldaliság fogalma teljesen kiüresedett. Bár a nevéből a „munkás” megjelölést elhagyó MSZP 1994-ben visszakerült a hatalomba, a volt nómenklatúra érdekvédelmén kívül lényegében az SZDSZ által elvárt neoliberális gazdaságpolitikát valósította meg, mit sem törődve a bérből és fizetésből élő átlagemberek és az elesettek érdekeivel.
Alaposan zavarba jöttem volna, ha akkoriban valaki rákérdez, mennyire tekintem még magam baloldalinak.
Nem éreztem, hogy a liberális kisdobos őrsből konzervatív cserkészegyletté átalakult fiatal demokraták 1998-as hatalomra jutása (tovább) rontotta volna a bérből és fizetésből (vagy éppen munkanélküli-segélyből) élők helyzetét. Inkább az lepett meg, hogy – tanulmányaim alaptételének ellentmondva – a jobboldal sem tűnt „von Haus aus” rosszat akarni az emberek többségének. Például kedvezményes forintlakáshitelekkel is próbáltak szavazatokat vásárolni, de a választók végül a későbbi svájcifrank-hitelek bevezetőit preferálták. Pálfordulásra persze sem akkor, sem később nem gondoltam. Mindig úgy éreztem, a jobboldalisághoz vagy olyan gazdagnak kell lenni, ami nekem sajnos soha nem sikerült, vagy annyira felfuvalkodottnak, hogy elhitessük magunkkal, tényleg mi tartjuk el a társadalmat, és soha nem lehet szükségünk a közösség támogatására. Ennél azért egy fokkal szerényebb vagyok.
Liberális sem lettem, bár mindig is az voltam, ha származásról, vallásról, oktatásról vagy véleménynyilvánításról volt szó. De „guglizzuk meg” az irányzat történetét. A szabad tengerek XVI. századi spanyol eszméjét (Francisco de Vitoria) a XVII. században a holland Hugo Grotius már üzleti relevanciával fejtette ki a Mare Liberumban. Amikor a szabadkereskedelem elméletét Adam Smith a XVIII. században megfogalmazta, majd David Ricardo a XIX.-ben továbbfejlesztette, a piacok szabadsága a szereplők erőviszonyainak egyenlőtlensége mellett valójában a kizsákmányolás korlátlan lehetőségét volt hivatott biztosítani. Az üzleti dimenzió iránti fél évezredes figyelem mellett az emberi oldal nem tűnt sürgetőnek. Az USA-ban az emberkereskedelem csak a polgárháború idején vált illiberálissá, a nők választójoga 1919-ig ráért, az indiánok 1924-ig még állampolgárnak sem számítottak, Pearl Harbor után 120 000 amerikai japánt 3 évre gyűjtőtáborokba zártak, a faji egyenlőség biztosítása pedig csak az 1960-as években vált időszerűvé. A homoszexualitás kriminalizálását elsőként Illinois szövetségi állam szüntette be 1962-ben, de még 2003-ban is több államot kellett erre bírósági ítélettel kényszeríteni.
Itthon is vannak érdekes liberális ismerőseim. „Én annyira elfogadó és türelmes vagyok, hogy ha valamit már én sem fogadok el, akkor azt tűzzel-vassal ki kell irtani!” – szokta mondani egyikük. Még szerencse, hogy ő nyilván meg tudja ítélni a világ minden irányzatát. Én egyébként tényleg türelmes vagyok. Tudomásul tudok venni rengeteg olyan ötletet, amellyel a legkevésbé sem értek egyet. Attól, hogy esetleg harcba fogok szállni egy véleménnyel, más még képviselheti azt. Egyetlen dolog szokott zavarni: ha egy rendszer önmagának is ellentmond. Akkor azt tudom javasolni: tessék visszamenni a dolgozószobába és merengeni még a dolgon. Jöjjön majd vissza, ha sikerült koherens gondolatrendszert kialakítania. Ezt viszont a liberalizmustól függetlenül is tartom. Ha Oroszországnak nem rokonszenves, hogy korábban formainak tekintett szovjet közigazgatási kerülethatárok államhatárrá válásával külföldivé lett oroszok millióira új nyelvet és nemzeti identitást próbálnak rákényszeríteni, érthető. Ha ugyanez az Oroszország harcosan kiáll azért, hogy Szerbia tovább reménykedhessen a 90 százalékban albán lakosságú Rigómező elszerbesítésében, a következetlenség nyilvánvalóan szembeötlő. Ha Spanyolországot bosszantja, hogy déli csücskén a nyugdíjba vonult angol gyarmatbirodalom utolsó zászlaját lengeti a szél, aligha meglepő. De emlékszik valaki olyan spanyol nyilatkozatra, hogy „Gibraltár rekonkvisztájával egyidejűleg természetesen azonnal lemondunk két marokkói birtokunk, Ceuta és Melilla fölött gyakorolt szuverenitásunkról is”? Tudom, a dialektikus gondolkodás szerint az analógnak tűnő helyzetek megítélhetők teljesen különbözően is, de én sokkal egyszerűbb gondolkodású medvebocs vagyok. Egy bécsi városnézésen az idegenvezető végre az én szintemen magyarázta el, hogyan különböztethető meg a barokk stílus a rokokótól a nehezen eldönthető „túldíszítettség” firtatása nélkül: „A rokokó aszimmetrikus motívumokat is használ, a barokk soha.”
Hasonló megoldást javasolnék a politikai vitákban alkalmazott érvek és elvek megkülönböztetésére is: az elv olyan szabály, amelyet annyira fontosnak tartasz, hogy akkor is kész vagy alkalmazni, ha az számodra hátrányos. Ha mindig csak azt tekinted „elvnek”, ami neked éppen előnyös, bérelj standot a bazárban.
Azt pedig már csak viccből teszem hozzá, hogy a liberalizmus „zászlóra tűzhető jelmondata” egy álhír. Voltaire ugyanis soha nem használta a tőle idézett híres mondatot: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” Charlie Kirk óta pedig azt is tudjuk, hogy Voltaire álmondata hibás fordításban terjedt el a szólásszabadság hívei között: „… halálodig fogok harcolni azért, hogy mondhasd …”
Nincs más hátra, konzervatívnak kell lennem. Tessék? Az én nevemmel? Mindenki kinevetne, teljes joggal. Fel kellett volna vennem a feleségemét. De akkor hogyan veszem a nevemre a gyerekeinket? Legalább ilyen dolgokban maradjon az ember hagyománytisztelő.
Idővel aztán kikristályosodott bennem, hogy én valójában nem a francia forradalom korának üléstermi határvonalai között próbálok eligazodni, hanem mindenben az összetartozás dimenzióit keresem. Azt tartom rokonszenvesnek, ami – reményeim szerint – belsőleg erősíti a társadalmi szolidaritást (akármilyen kormány hozta is az intézkedést), külsőleg pedig igyekszik megvédeni az egy közösségben élő emberek érdekeit, annak a szép hagyományokkal bíró „földrajzi nacionalizmusnak” a szellemében, amely az Újvilágba kitelepült angollal egy idő után megértette, hogy ő – máshonnan érkezett szomszédaival együtt – amerikai lett, a rebellis Magyarországra nyugtatóként betelepített németek leszármazottai közül pedig sokakat negyvennyolcas honvéddé tett.
A mai közgondolkodást követve nyilvánvaló számomra, hogy sokat változott a világ. Iskolai tanulmányaim során sötétnek láttam a középkort, mert máglyára küldtek embereket, akik gömbölyűnek merték mondani a Földet, vagy boszorkánynak vallották magukat a korlátlan ideig folytatható kínvallatások során. Ma már tudjuk: az volt a baj, hogy nem a lapos Föld hitének követőit küldték máglyára. Hiszen minden vélemény szabadon képviselhető – hacsak nem ellentétes a miénkkel. A XX. század kifinomult „fokozott kihallgatási módszereit” (enhanced interrogation techniques) persze csak akkor szabad alkalmazni, ha azt a Szent InkvizíCIA jóváhagyja, és a megvádolt boszorkányt mértékadó források terroristának vélik. Aki magával az ördöggel cimborál, azzal szemben valóban minden eszköz bevethető. Volt és lesz. Újjáéledt az a középkori hagyomány is, hogy vélemény megfogalmazása bűnvádi tényállást valósíthat meg. Az internetes médiaszolgáltatók pedig tényellenőrzéssé keresztelték át a cenzúrát. Az USA-ban megismert hasonlatok alapján az ő gyakorlatuk különösen találékonynak tekinthető. Elkerülendő a hamis hírek közléséért a szerkesztőségeket fenyegető kártérítési pereket, „hirdetőoszlopként” értelmezik magukat, amely nem tehető felelőssé a rá kiragasztott tartalmakért. Attól pedig, hogy a nekik nem tetsző véleményeket algoritmusaik azonnal letiltják, a platform még egyáltalán nem válik perelhető szerkesztőséggé…
A világmegváltás trendi, azt azonban senki sem vizsgálja, kiket is akar megváltani. Az emberek pedig folyamatosan változnak. A szocializmusban elvárás volt, hogy figyeljünk másokra (vagy legalább színleljünk ilyesmit), és nem találtuk helyesnek, ha valakit a saját egójába vetett hit kezdett vezérelni. Mára ez a veszély teljesen megszűnt: korunk embere nem tekinti magát fontosabbnak másoknál – mert az, hogy rajta kívül mások is léteznek, el sem jut a tudatáig. Egyéni buborékban él. A híresség nem azért parkol a kedvenc péksége előtti járdán vagy a mozgássérültek parkolójában, mert többre tartja magát valakinél is, hanem egyszerűen azért, mert ő ott akar vásárolni. Ahogy az autós is ott akar gyorsulási versenyezni, ahol éppen közlekedik. A piroson senki sem azért hajt át, mert szabálytalankodni akar, hanem azért, mert ő odaért a kereszteződéshez. A biciklis/rolleres/segwayes gyakran a felfestett saját út helyett is a gyalogjárdát választja, hiszen az sokkal biztonságosabb. Számára.
A „gyalogos” elnevezést a KRESZ hamarosan megszünteti, bevezetve helyette a „mobilnetező” fogalmát, akinek akkor is korlátlan előnye van, ha egyáltalán nem akar átmenni a zebrán, amelynél ácsorog.
Kiskoromban nagymamám mindig figyelmeztetett a villamoson: „A következő megállónál leszállunk, készüljünk, menjünk oda az ajtóhoz, és kérdezd meg az ott álló nénit, le akar-e ő is szállni. Ha nem, cseréljünk helyet.” Ma a világ legmegszokottabb dolga, hogy a metrón akkor áll fel valaki az ülésről, amikor már régen szállnak be az új utasok. A buszon a nyuggerek teljes természetességgel foglalják el a mellettük lévő ülést a maguk után húzott „banyatank” bevetésével, a fiatalabbak pedig a csomagjukkal, miután előtte mindenkit feldöntöttek a hátizsákjukkal. Az edzőteremben (pár évvel egy világjárvány után) senki sem teszi a szája elé a kezét, ha köhög vagy tüsszent: a kezével a gépet vagy a mobilját fogja, hallani meg úgysem hall a fejhallgatótól. A fürdőkben és uszodákban mindenki a medence lépcsőjéhez érve lép ki a papucsából, ahol azok idővel színes szőnyeggé formálódnak. A szerelmesek befizetnek egy fine dining vacsorára, és az asztalnál gyertyafényben nyomkodják mobiltelefonjaikat.
„Nyelvében él a nemzet” – mondta Széchenyi István. Az élet fejlődése pedig a nyelvben is tükröződik. Gyerekkoromban egyesek még okosabbak voltak nálam, ma már sokak szerint „tőlem” okosabbak. Tőlem aztán lehetnek. Bár szóban magam is használom, leírni képtelen lennék a „kellene” szó négybetűs alakját, amelyet egy később magasra jutott műfordítónk munkájában láttam először kinyomtatva. Az „ami” és „amely” közül helyesen választani még a tollukból élő emberek jelentős része is képtelen. (Az ásványvizes palack segít: „Cégünk integrált irányítási rendszert használ, amit az EU ellenőriz”. Mármint azt, hogy valóban használjuk. Ha azt mondanák, „Cégünk integrált irányítási rendszert használ, amelyet az EU ellenőriz”, már a rendszer kontrollálásáról beszélnénk.) Rohanó korunkban fontos a kifejezésmód tömörsége is. Évekkel ezelőtt szinte könnybe lábadt a szemem, amikor meghallottam egy magyar „nyelvész” zseniális átiratát a „Mi köze van Önnek ehhez?” kérdésről: „Közöd?” Ez maga a tökély! A kortárs magyar nyelvből pedig kezd teljesen kiszorulni az állítmány. A közlendő információ teljes egésze benne van az alanyban. Ha azt halljuk, „Orbán” (vagy Magyar, Vitézy, Karácsony, Lázár, Soros, Trump stb.), a legkevésbé sem érdekel bennünket a folytatás (akár „feltalálta a rák ellenszerét”, akár „szalámit lopott a boltban” lenne az), az információt feldolgozó agytekervényünk százszázalékos pontossággal jeleníti meg a közölni kívánt üzenetet – az ugyanis tökéletesen egybeesik már régen megszilárdult saját véleményünkkel. A tömörítésre törekvő kortárs magyar nyelvészet legnagyobb alakja az a honfitársunk volt, aki 2017-ben megalkotta az O1G betűszót. De még annak is van egy nagy hibája: tűrhetetlenül hosszú. Alkalmazkodjunk az átlagos nyelvhasználó befogadóképességéhez: az O, M, V, K, L, S, T stb. tökéletesen elég. Nem kell ezt túlragozni.
