Reggel kilenckor az Apa – Egy hit napjója (1966) című Szabó István-klasszikussal kezdtük, mely a neves magyar direktor korai, de egyben egyik legmeggyőzőbb alkotása. Szabó István a francia új hullám szellemében készült második egész estés rendezésében is megjelennek a közelmúlt magyar történelmének eseményei (a holokauszt és a vörösterror) a szerzői-nemzedéki önvallomás kontextusában. Ahogy a rendező többször fogalmazott: a múlt érzései minden pillanatunkban nagyon keményen, pszichésen bennünk élnek. Ha azt a koncepciót vesszük alapnak, hogy valaki szerkeszti az M1 programját, akkor érthető, miért épp ez a Szabó-mű pereg a közszolgálati képernyőn, de a reggel kilences kezdés kissé durva. Persze csak akkor, ha nem az volt az elv, hogy a csúcson kezdjük.
Aztán jön Tordy Géza portréja a Kézjegyben, jópofa ismeretterjesztés a színészről, melyet az ő főszereplésével készült 1983-as Klapka-légió követett. Klasszikus rendszerváltás előtti történelmi film – ebben a múlt ábrázolása nem volt annyira zavaros, mint most, azaz csak ne a jelenről beszéljen az alkotó –, izgalmas háttérsztorival. 1866-ban, az osztrák–porosz háború előrevetülő árnyékában Kossuth Lajos, Csáky Tivadar, valamint Klapka György tárgyalásokat kezdett az együttműködésről, a poroszokkal való tárgyalások elveiről. Csáky komoly összegeket kapott a porosz kormánytól a magyarországi szervezkedés finanszírozására, illetve egy poroszországi magyar légió felállítására. Hajdufy Miklós író-rendező Klapkára koncentrál, az emigráció vezető katonai egyéniségére (őt alakítja Tordy Géza, igen kiválóan), aki 1866. június 30-án érkezett Berlinbe, hogy tárgyalásokat kezdjen Bismarck német kancellárral a magyar légió felállításáról. A történelmet tudjuk, nem lett boldog vége a dolognak, mondhatni a politika erősebb még a nemzeti érzésnél is. A feltörekvő és a Német Birodalom megalakításának álmát dédelgető Poroszország Ausztriát akarta kiszorítani a német területekről, míg az olaszok célja Velence megszerzése volt. E küzdelemben csillant fel annak utolsó reménye, hogy a kossuthi emigráció fegyverrel próbálja meg szülőföldjét felszabadítani. A rendező mai szemmel ódivatú tévéfilmet készített, mely többnyire szobákban és az erdőben játszódik, s a karakterek közötti párbeszédre koncentrál.
Érdekesség, hogy olyan viták és állítások vannak benne, amelyekkel kapcsolatban sokan propagandát kiáltanának. Milyen érdekes, hogy a rendszerváltás előtt még lehetett „mellékzörejek” nélkül nemzeti érzést ébreszteni a történelmünk egyik tragédiája kapcsán, azt egyben meg is kérdőjelezve: valóban rossz irány volna a fejlődés és a nyugatosodás?
Ha pedig abba gondolok bele, hogy mostanában milyen huszárfilmet készítettünk – a szörnyűséges Hadikra gondolva elsősorban – vagy történelmi műveket forgattak (itt hosszabb a lista, de az élén a Most vagy soha! áll)), akkor egyértelmű a művészi degradáció, a mondanivaló és a tehetség hiánya, a kiüresedő szlogenek sora a kortárs nemzeti nihilben.
A kemény, sőt ideológiáktól sem mentes kezdés után jöttek a töltelék rajzfilmek, hát persze hogy a Frakk, a macskák réme a legmenőbb, melyet gyerekként imádtunk (én is, és mindenki). Mai szemmel csodálkozva néztem, hogy két idős középosztálybeli milyen szépen el tud tartani egy blökit meg két macskát. Szabó Gyula pedig minden idők legjobb kutyahangja. Az ezután vetített Kérem a következőt!-epizód sem rossz mai szemmel, de hát én már csak maradok a Frakk-klubban. A könnyebb szórakozás jegyében érkezett az Egy óra múlva itt vagyok… sorozat ötödik epizódja, a Merénylet. Bevallom, hogy ezt nem láttam korábban. Az 1971 és 1974 között készült tizennégy részes, fekete-fehér magyar kalandfilmsorozat Magyarországot mutatja be a második világháború idején a Harsányi Gábor alakította Láng Vince (a kisember) szemével, aki jó kommunisták és rossz nácik között igyekszik túlélni és megúszni, de ha kell, helyén van a szíve és a bátorsága. Wiedermann Károly szériája mai szemmel is élvezhető. Látszik, hogy volt rendezői elképzelés a dramaturgia és a vizuális megvalósítás kapcsán, az, hogy jók az alakítások, nem meglepő. Abban pedig (majdnem) minden politikai oldal egyetért, hogy ami 1945 előtt történt, az borzalmas volt, és a széria ma is „belefér” a szektorba.
Nem annyira esett jól viszont a Gyalogbéka című ifjúsági sorozat; biztos a korommal van baj, meg azzal, hogy a világ brutálisan megváltozott, nehezen értelmezhetők a látottak. Ez azonban nem von le semmit abból a tényből, hogy régen voltak ifjúsági sorozatok a köztévén.
Újabb töltelékszektor (pollen-, időjárás-jelentések), a számomra mindig is a dögunalommal ekvivalens …és még egymillió lépés után a Magyarország története című ismeretterjesztő sorozat legalább nem száraz, és a Trianonnal kapcsolatos rész egészen érdekesre sikerült. A következő tévéfilm, a Horváth Z. Gergely rendezte Erdély aranykora (1989, Jókai Mór műve alapján) már inkább megterhelő volt, mintsem szórakoztató – pedig ebben is benne van Tordy Géza, nyilván a szerkesztés miatt.
Inkább emlékeztet egy szovjet oktatófilmre, mintsem valami haladóbb nyugati stílusú alkotásra. Aki visszasírja az előbbieket, annak maga lehet a katarzis.
Az esti főműsoridőre tartogatták a Novák Emil-blokkot: a Sobri sorozat egyik epizódja, ami a több vele töltött idő miatt kiábrándítóbb a 2002-es kvázi nézhetetlen mozifilmnél is. A teljes agykisütés után jött Gát György és Szurdi Miklós sikerszériája, a Linda (1983) két része a két klasszikus évadból. Erről Rátonyi Róbert jutott eszembe, akinek egy stand upjára elvittek a szüleim, és halálra nevettem magam azon, amikor Görbe Nórát utánozta a megfelelő karatés sikoltásokkal. A Linda nyilván a nosztalgia terén lehet vonzó – na meg azért, mert Novák Erik operatőr ezt valahogy nem rontotta el. Figyelem, aki a Linda 2000-es, Silló Sándor rendezte rebootját (harmadik évadját) vállalná be, az vegyen magához valami „erőset”.
Túlélve az M1 egy napját, felvetődik néhány kérdés. Szerkesztettnek tűnik a tartalom? Igen. Úgy tűnik, egyes színészekre fókuszálnak – e nap hőse Tordy Géza volt. Élvezhető volt-e a program?
Túlnyomóan igen, de még az avítt tartalom is érdekes lehet, hiszen
úgy tűnik, politikailag sokkal nyitottabbak voltak a rendszerváltás előtt a filmek. Szükség lenne egy ilyen csatonára? Hogyne.
Még ha vissza is tér az augusztus közepére ígért hírszolgáltatás, kinek lenne a feladata a magyar mozgóképkultúra folyamatos ismétlése, ha nem a közmédiának? Mert a mozgógép akkor marad életben, ha nézik, és nem archívumokban éri utol a totális közöny.
