A Student Academy Awards kísérleti film kategóriájában van alkotó, aki a hatalmi dinamikát, más a kiút nélküli menekülés lehetőségeit keresi. Szakmabeliként lát valamilyen trendet, mi alapján válogatták be a jelölteket a világ egyik legfontosabb filmes versenyére?
Még csak most ismerkedem a jelöltekkel, de az már látszik, hogy nagyon sokszínű a mezőny. Talán ami közös pontnak mondható, hogy valahol mindenki a belső világot kutatja: ezt mindenki a maga perspektívájából próbálta megragadni. Gyakran jelennek meg olyan témák, mint az emlékezet, az identitás, a valóság szubjektív megélése vagy a valahová tartozás kérdése. Több film személyes, pszichológiai nézőpontból vizsgálja ezeket, míg más alkotások kifejezetten társadalmi vagy politikai problémákra reflektálnak. Nagyon különböző kulturális háttérrel rendelkező alkotók filmjei kerültek egymás mellé, ezért technikában, vizuális világban és témaválasztásban is nagyon eltérő megközelítéseket látunk. Ebben az értelemben az Inlands is szorosan kapcsolódik a válogatáshoz, hiszen szintén egy belső utazásról szól. Ugyanakkor más irányból közelít: nem egy konkrét társadalmi kérdésből indul ki, hanem emlékeken, asszociációkon és tiszta érzelmeken keresztül próbál megszólítani.
Az Inlands egy animációs alkotás, de a kísérleti filmek között versenyez. Miért ebbe a kategóriába került végül?
Már a koncepcióalkotásnál is láttam, hogy experimentális filmről lesz szó, mivel lényegében nincsen története. Nem az úgymond klasszikus, megszokott filmnyelvről van szó. Tájképek suhannak egymásból egymásba, és ez egy üres asszociációs keretet ad arra, hogy az ember a saját történetét valahogy beleilleszthesse. Ezen kívül a készítés is inkább egyfajta kísérleti vonalon mozgott, a homokanimáció és a paint-on-glass technika ötvözésével.
Analóg technikákat használ és ezeket a stop motion gyúrja kerek egésszé. Hogyan választanak az animációs filmesek kedvenc technikát? Ez generációs kérdés, jönnek-mennek a trendek?
Szerintem ez sokkal inkább alkotói döntés. Persze rengeteget fejlődött a technológia, de a manuális technikák szerintem kortalanok. A homoknak és a festéknek van egy olyan törékenysége, kiszámíthatatlansága és anyagszerűsége, amit digitálisan nagyon nehéz reprodukálni. Pont ezt szeretem bennük. Sokszor maga az anyag is alakítja a filmet, nem csak én alakítom az anyagot. Ugyan a kísérletezés ugyanúgy megvan az új technológiáknál is, de biztos vagyok benne, hogy valahol most felértékelődhetnek ezek a manuális, analóg technikák – miközben egyébként mindig is jelen voltak.
Hosszadalmasabb így készíteni az animációs filmet – ami amúgy is híresen időigényes?
Nekem ez öt évembe telt összesen a tervezéstől együtt. Ebből 2 év volt a tényleges animációs készítési folyamat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én egyszemélyes stáb voltam már az animációnál. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan adom át, mit szeretnék, így úgy voltam vele, nem is várom el ezt senkitől. Főleg, hogy a homokanimáció Magyarországon leginkább valamiféle performatív alkotói folyamatot jelent, egyik híres művelője Cakó Ferenc. Viszont én a filmemben stop motion eljárással, sok-sok fotó egymás utánjával alkottam meg a mozgás illúzióját.
A film alig több, mint ötperces, hány fotóra volt ehhez szükség?
Körülbelül 3–4 ezer.
Azt mondta, kiszámíthatatlanok az anyagok, amelyekkel dolgozott. Mennyi teret engedhet a véletlennek egy ilyen alkotásnál? Van scriptje, story boardja egy ilyen filmnek?
Igen, van, de a scriptnél például nagyon megszenvedtem. Próbáltam hagyományos forgatókönyvet is írni, de ez a film nem igazán működött klasszikus keretek között. Viszont nagyon sokat segített abban, hogy letisztuljon a film gondolati magja, ami az öt év alatt folyamatosan alakult. Érzéseket próbáltam leírni, miközben kezdett kirajzolódni, hogy amúgy ez valamiféle nosztalgikus felnövéstörténet. A script segített abban, hogy lássam, mit szeretnék a filmtől, hogy legyen egy íve. A storyboard segítségével pedig meg tudtam tervezni, milyen képekkel mesélhetem ezt el. Tudtam, hogy a végleges képek homokkal és festékkel fognak megszületni, ezért a storyboardot is tudatosan hagytam vázlatosabbra. Inkább irányokat, ritmust és fő formákat jelölt ki, mint végleges képeket. Amikor elkezdtem homokkal dolgozni, maga az anyag is elkezdte alakítani a filmet. Sok megoldás munka közben született meg. Ez valahogy a film világára is igaz: mivel nincsenek benne klasszikus karakterek vagy hagyományos cselekmény, inkább maguk a terek és a vizuális motívumok válnak mesélővé.
Ha jól tudom, a kísérleti filmnek szerves része a hang is: a zene, a film vagy a képzőművészet van a legnagyobb hatással a munkájára?
Ezt a kérdést ketté bontanám. Alkotás közben talán a zene. Az animálás nagyon hosszú és monoton folyamat. Néha nehéz belekerülni abba a koncentrált állapotba, amikor órákon keresztül ugyanazzal a jelenettel dolgozom. Ebben rengeteget segít a zene. Sokszor ugyanazokat az albumokat vagy lejátszási listákat hallgatom újra és újra. Ha már ismerem őket, tudom dúdolni is őket, így lefoglalják az agyam egy részét, miközben könnyebben flow-ba kerülök, és kevésbé érzem monotonnak a munkát. A koncepcióalkotásnál viszont inkább más művészeti ágak inspirálnak. A Pávakirály illusztrációi, a Bastille Opera Luisa Miller díszletei vagy a Vacak, a hetedik testvér mind hatottak rám. Sokáig festő szerettem volna lenni. Végül az animáció lett az a médium, ahol igazán otthon érzem magam. Ugyanúgy képekben gondolkodhatok, de ezek a képek mozognak, lélegeznek, hangjuk van, ritmusuk van, időben bontakoznak ki. Számomra ez sokkal összetettebben tud átadni egy érzést. Az Inlands nyitójelenete például egy nagyon személyes emlékből indult. Gyerekkoromban apukám sokszor autózott velem a Lánchíd alagútján keresztül, hogy elaludjak. Ez az élmény összekapcsolódott bennem a Vacak, a hetedik testvér alagutas jelenetével, és ebből alakult ki a film nyitánya, ahol az alagút már a születés szimbóluma.
„Összemosódik a kollektív emlékezet a személyes nosztalgiával, a konkrét helyszínek és időpontok elveszítik a jelentőségüket” – írják a filmről. Ehhez hasonló élményt a mainstream mozi milyen formában adja meg manapság?
Én egyáltalán nem érzem úgy, hogy a mainstream és a kísérleti film egymás ellentétei lennének. Én is szeretek mainstream filmeket nézni, mert kikapcsolnak. Szerintem a nosztalgia az egyik legerősebb eszközük. Elég csak a rebootokra vagy remake-ekre gondolni: sokszor nem is maga a történet a legfontosabb, hanem az az érzés, hogy visszavisznek egy korábbi életkorba vagy egy ismerős világba. Valahol szerintem mindenki próbálja feldolgozni az idő múlását, és van valami keserédes komfort abban, amikor újra találkozunk olyan képekkel vagy hangulatokkal, amelyek gyerekkorunkban örömet okoztak. Az Inlands is ezt az érzést keresi, csak más eszközökkel. Engem az érdekelt, hogyan működik az emlékezet. Hogy egy szín, egy textúra vagy egy táj miért tud olyan érzést előhívni, amit már szinte el is felejtettünk. A film nem egy történetet akar elmesélni, hanem egy érzést felidézni. Egy belső utazás, ahol a néző a saját emlékein és asszociációin keresztül tud kapcsolódni.
Mit jelent a karrier szempontjából egy ilyen díj?
Hát még előre pontosan én sem tudom, de ami a legjobb benne, hogy nemzetközi láthatóságot ad, aminek én nagyon örülök. Az animáció nagyon közösségi műfaj: a fesztiválokon, workshopokon és koprodukciókon keresztül rengeteg kapcsolat épül. Egy ilyen elismerés önmagában nem old meg mindent, de olyan ajtókat nyithat meg, amelyekhez korábban sokkal nehezebb volt hozzáférni.
Milyen tervei vannak?
Hosszú távon szeretnék továbbra is szerzői filmeket készíteni, és biztosan szeretnék még homokanimációval dolgozni. Nagyon izgat az is, hogy ezt a technikát ne csak filmen keresztül mutassam meg. Régóta gondolkodom egy olyan kiállításon, ahol a homok különböző formákban jelenik meg: animációként, installációként vagy akár interaktív homokfestésként, hogy az emberek ne csak vizuálisan találkozzanak vele, hanem megtapasztalják ennek az anyagnak a szenzoros természetét és az érintéshez kapcsolódó élményt is. Emellett szeretnék minél többféle projektben részt venni. Nagyon érdekelnek a filmfőcímek, a videóklipek, a stop motion stúdiók világa, de általában is nyitott vagyok arra, hogy különböző alkotókkal dolgozzak együtt. Jó lenne megtapasztalni a nagyobb nemzetközi produkciók működését is, miközben párhuzamosan építem tovább a saját szerzői munkáimat. A legfontosabb célom talán az, hogy az analóg homokanimáció ne csak egy technika legyen számomra, hanem egy olyan alkotói nyelv, amit tovább tudok fejleszteni, új formákban megmutatni, és minél több emberhez eljuttatni.
