Az Európai Unió külpolitikája ismét saját intézményi csapdájába szorult. A ciszjordániai izraeli telepekről származó termékek esetleges korlátozása látszólag szűk kereskedelmi kérdés, valójában azonban arról szól, ki beszélhet az Unió nevében, milyen jogalapon születhet döntés és képes-e Brüsszel gyorsan reagálni, amikor egy válság már rég túlhaladt a diplomáciai nyilatkozatok szintjén. A Közel-Kelet ügyében most ugyanaz a mechanizmus bénítja az EU-t, amely Ukrajna, Kína vagy a migráció kérdésében is újra és újra előkerül: a tagállami érdekek, a Bizottság politikai ambíciói és a külügyi főképviselő korlátozott mozgástere egymást oltják ki.
Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Belgium, Svédország és Írország a megszállt területekről érkező áruk tilalmát sürgeti. Érvelésük szerint az Uniónak igazítania kell kereskedelempolitikáját a nemzetközi jogi állásfoglalásokhoz, és nem járulhat hozzá olyan gazdasági kapcsolatok fenntartásához, amelyek a telepespolitikát erősítik. Kaja Kallas külügyi és biztonságpolitikai főképviselő is cselekvési lehetőségeket kért, ám a tagállamok külügyminisztereinek ülésén nem született döntés. A kérdés őszre tolódott, miközben a terepen a feszültség nem várja meg az európai jogi viták végét.
Az elakadás kulcsa a jogalap. A szigorítást támogató államok kereskedelempolitikai intézkedésként kezelnék a tilalmat, amelyről minősített többséggel lehetne dönteni. A Bizottság és a visszafogottabb tagállamok viszont azt mondják: ez valójában szankció, tehát egyhangúság kell hozzá. A különbség nem technikai apróság. Minősített többségnél néhány ellenző ország megkerülhető, egyhangúságnál viszont bármelyik kormány megakaszthatja a folyamatot.
Így a vita valójában az Európai Unió cselekvőképességének egyik alaphibájáról,
nem Izraelről és a palesztin területekről szól.
Vétók és hatásköri háborúk
Ursula von der Leyen Európai Bizottsága közben egyre inkább önálló külpolitikai szereplőként lép fel. A „geopolitika mindenekelőtt” jelszava mögött olyan gyakorlat alakult ki, amelyben biztosok, különmegbízottak és kabinetfőnöki csatornák jelennek meg olyan tárgyalásokon, amelyek hagyományosan a külügyi főképviselő vagy a tagállamok területéhez tartoznának. Ez sokszor gyorsabb és látványosabb, mint a tanácsi diplomácia, de átláthatatlanabb is: nem mindig világos, kinek a felhatalmazásával beszél az adott uniós tisztségviselő és milyen politikai mandátum áll mögötte.
Kaja Kallas helyzete ezért különösen nehéz. Formálisan ő vezeti az Unió közös kül- és biztonságpolitikáját, egyben az Európai Bizottság alelnöke, de a valós döntéseket a tagállamok jóváhagyása nélkül nem tudja keresztülvinni. Ha erősebben lépne fel, könnyen azzal vádolják, hogy túllépi hatáskörét. Ha konszenzust keres, lassúnak és tehetetlennek tűnik. Elődjei is ebben a csapdában dolgoztak, de
a mai nemzetközi környezetben a bénultság látványosabb: egyszerre zajlik háború Európa keleti peremén és a Közel-Keleten, stratégiai verseny Kínával és vita a transzatlanti kapcsolat jövőjéről.
Az Európai Külügyi Szolgálat ezért nem egyszerűen személyi vagy vezetési problémával küzd. Több mint ötezer diplomata, világszerte működő delegációk és jelentős adminisztratív háttér áll rendelkezésre, mégsem alakult ki egységes európai akarat. A Lisszaboni Szerződés után sokan abban bíztak, hogy egy közös diplomáciai apparátus idővel közös külpolitikát teremt. Mostanra kiderült: intézményt lehet építeni politikai akarat nélkül is, de ettől az intézmény csak nagyobb és drágább lesz, nem feltétlenül hatékonyabb.
Reform nélkül marad a bénultság
Párizs és Berlin már keresi a kiutat. A francia gondolkodás inkább a főképviselő és az Európai Külügyi Szolgálat megerősítése felé húz: nagyobb autonómiát, világosabb hatásköröket és a kereskedelmi, fejlesztési eszközökkel való szorosabb összekapcsolást szeretne. Németország óvatosabb, részben azért, mert a Bizottság súlyának növelése sem idegen tőle. A reformirányok mögött azonban ugyanaz a kérdés áll: lehet-e közös európai külpolitikát csinálni úgy, hogy a végső szó továbbra is a 27 tagállamé marad.
A minősített többségi döntéshozatal bevezetése régóta visszatérő javaslat, de éppen ez mutatja legjobban a rendszer iróniáját. Ahhoz, hogy az Unió megszabaduljon az egyhangúság bénító kényszerétől, előbb egyhangú döntésre lenne szükség. Azok az államok, amelyek külpolitikai vétójukat szuverenitásuk utolsó biztosítékának tekintik, aligha mondanak le önként erről az eszközről. Így a nagy reform politikailag szinte lehetetlen, a kisebb javítások pedig nem oldják meg a lényeget.
Kaja Kallas saját szervezetén belül próbál mozgásteret nyerni. Tapasztalt politikusokat nevezett ki kulcspozíciókba, köztük Kajsa Ollongrent az Európai Külügyi Szolgálat főtitkárává, David Cvachot pedig biztonságpolitikai helyettesnek.
Ezek a döntések erősíthetik a szakmai irányítást, de nem írják át az alapszerződési logikát. A főképviselő akkor is csak addig tud menni, ameddig a tagállamok és az Európai Bizottság engedi.
A közel-keleti vita annak a próbája, hogy az Unió képes-e összekapcsolni jogi elveit, kereskedelmi súlyát és diplomáciai befolyását. Ha a telepesek által elfoglalt területeken készült áruk ügyében sem tud világos, ellenőrizhető álláspontot kialakítani, nehéz lesz komolyan venni, amikor globális szereplőként kíván fellépni.
