A Közel-Keleten zajló amerikai–iráni háború új szakaszba ért: Washingtonban már nemcsak azt mérlegelik, milyen célpontokat lehetne még eltalálni, hanem azt is, mivel lehetne megvédeni az amerikai támaszpontokat egy újabb iráni válasz után. A Trump-adminisztráció ezért egyelőre elhalasztotta a Teherán elleni nagyobb csapássorozatot. A döntés nem jelenti a katonai nyomás feladását, inkább annak beismerése, hogy a légicsapások politikai és logisztikai ára gyorsan nő.
A hadsereg számolni kezdett a készletekkel
A Fehér Házban pénteken tartott tanácskozáson katonai vezetők és miniszterek arra figyelmeztettek: a Patriot elfogórakéták és más légvédelmi lőszerek készletei olyan gyorsan apadnak, hogy egy újabb, tíz-tizennégy napos hadművelet veszélyesen csökkentené a térségben állomásozó erők védelmét. Ezekre az eszközökre Jordániában, Kuvaitban, Bahreinben, az Egyesült Arab Emírségekben és más amerikai bázisokon is szükség van, mert Irán továbbra is jelentős rakéta- és drónkészletekkel rendelkezik. A másik kérdés az volt Washington számára, mit ér egy újabb csapássorozat, ha közben csökken az a védelmi tartalék, amely az amerikai katonákat és az Öböl menti szövetségeseket óvná meg a válaszcsapásoktól. A Wall Street Journal és az amerikai sajtó beszámolói szerint
Dan Caine vezérkari főnök, valamint a térségért felelős parancsnokok is azt jelezték: a hadművelet végrehajtható, de a kockázat aránytalanul nagy.
Ez különösen azért kellemetlen Trumpnak, mert az elnök korábban az erő demonstrálásával próbálta rendezni a Hormuzi-szoros körüli válságot. A mostani szünet azonban azt üzeni, hogy még a világ legerősebb haderejének mozgásterét is korlátozza a lőszergyártás tempója. A Patriot elfogórakéta drága, bonyolult és lassan pótolható fegyver. Ha egy elhúzódó konfliktusban tömegesen használják fel drónok és ballisztikus rakéták ellen, a készletek pótlása nem hetek, hanem hónapok és évek kérdése lehet.
Hormuz ára már a világpiacon látszik
A katonai döntést a kőolajpiac is szűkíti. A Hormuzi-szoros továbbra is a világ egyik legfontosabb energiaszállítási útvonala: az amerikai energia-információs hivatal, az EIA adatai szerint a térség a kőolaj- és LNG-kereskedelem olyan csomópontja, amelynek tartós zavara azonnal megjelenik az árakban. Az amerikai stratégiai kőolajtartalék közben újabb mélypontra esett, a Reuters szerint júliusban a készlet 1983 óta nem látott szintre süllyedt. Ez csökkenti Washington válságkezelési mozgásterét.
A nyersolaj ára már így is háborús felárat hordoz. A piac nemcsak azt árazza, hogy kevesebb tanker tud zavartalanul áthaladni a Perzsa-öbölből, hanem azt is, hogy egy amerikai–iráni eszkaláció a vörös-tengeri útvonalakat, a húszi támadások miatt eleve sebezhető Bab el-Mandeb-szorost és a Suez körüli forgalmat is érintheti. Ezért az újabb amerikai csapások nem egyszerűen katonai döntések lennének, hanem üzemanyagárakról, inflációról és választói elégedetlenségről szóló belpolitikai döntések is.
A diplomáciai szál emiatt felértékelődött. Omán, Katar és más regionális közvetítők a tengeri forgalom részleges újranyitását keresik, miközben Peking is érdekelt a helyzet csillapításában, mert Kína olajimportjának jelentős része az Öböl térségéből érkezik. A Trump-kormányzat számára ez kellemetlen fordulat: az Egyesült Államok katonai fölénye mellett is olyan megállapodást kell keresnie, amelyben Iránnak, az Öböl menti államoknak és a nagy ázsiai vásárlóknak is van szavuk.
Teherán éppen erre építhet. Az iráni vezetésnek nem kell teljesen lezárnia Hormuzt ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a világpiacra. Elég a bizonytalanság fenntartása, a hajózási kockázat növelése és az amerikai légvédelmi készletek lassú felőrlése. Washingtonnak minden újabb rakétaindítás után döntenie kell: elhárítja-e a támadást drága elfogórakétákkal, válaszol-e újabb csapással vagy vállalja a diplomáciai alku politikai árát.
Trump ezért most nem győzelmi helyzetből lassít, hanem kényszerpályán. A Fehér Ház továbbra is fenntartja a katonai opciót, de a rakétakészletek, az olajtartalékok, a szövetségesek sérülékenysége és a világpiaci következmények együtt már komoly féket jelentenek. A háború egyik tanulsága éppen az, hogy a modern nagyhatalmi erő nemcsak repülőgép-hordozókon és bombázókon múlik, hanem azon is, hány elfogórakéta marad a raktárban a következő éjszakára.
