Képein az előadók mellett a közönségnek is fontos szerepet szán. 40 év telt el a Queen budapesti koncertje óta. Érzett különbséget akkoriban a turné nyugat-európai állomásaihoz képest itt, a vasfüggöny mögött a közönségen?
Igen, de a kérdést egy lépéssel hátrébbról érdemes megközelíteni. Az egy évvel korábbi, 1985-ös Live Aid koncertre még azelőtt elkelt minden jegy, hogy bárki tudta volna, kik lesznek a fellépők. A közönség nagy része nem azért volt ott, mert Queen-rajongó, de amikor Freddie a színpadra lépett és elkezdett énekelni, az egész stadion úgy viselkedett, mintha mindenki a Queen miatt érkezett volna. Manapság ugyanez történik a Glastonbury fesztiválon is: teljesen elfogynak a jegyek egy árva előadó bejelentése nélkül. Az emberek az élményért mennek. Természetesen más, mikor turnéról van szó, hiszen ott mindenki miattad jön. Freddie tudta, hogy milyen rajongó fogadtatás vár rá, miközben ennek a jellege mindig más: más a közönség lelkesedése, az egész izgalma. Ez különösen igaz volt a budapesti koncert esetében, mert a magyar közönségnek ez teljesen új élmény volt.
Freddie azonban egy dologban teljesen különbözött minden más előadótól, akit valaha fotóztam: zseniálisan tudott kapcsolatot teremteni a közönséggel. Beszélt hozzájuk, játszott velük, szórakoztatta őket. Nagyon kevés előadó volt képes erre ilyen természetes módon: kicsit olyan volt, mintha egy futballstadion közönsége énekelne együtt a csapattal. Ez tette igazán különlegessé, azon túl, hogy fantasztikus előadó volt. Manapság talán a Coldplay az egyetlen zenekar, amely hasonló módon képes bevonni a közönséget. Azt hiszem sok előadó nem veszi észre, hogy az emberek nem csupán azért fizetnek, hogy meghallgassák a dalaikat. Sokkal különlegesebb élmény, amikor a közönség úgy érzi, maga is része az előadásnak. Ilyet igazán a Queen koncertjein tapasztaltam az évek alatt.
Nem egy szimpla koncertfotós volt, rengeteg időt is töltött a zenészekkel. Véleménye szerint lehet ezt a munkát igazán jól végezni anélkül, hogy személyes kapcsolat alakulna ki a művészekkel?
Nem igazán. Persze tudom, a legtöbb fotós nem úgy dolgozott, ahogyan én. Én szerettem a turnélétet. Szerettem utazni, fiatal voltam, egyedülálló és őszintén szólva sokkal vonzóbbnak tűnt hónapokat tölteni egy magángépen például David Bowie-val, mint otthon ülni. Volt, hogy hónapokig, sőt, akár egy teljes évig úton voltam. Fantasztikus időszak volt. Ennek köszönhetően ismerhettem meg őket igazán. Ugyanakkor, ha a kapcsolat nem működött volna, nem is maradhattam volna velük.
Az a helyzet, hogy mindig jobban szerettem jól érezni magam, mint dolgozni. Talán furcsán hangzik, de számomra ez volt a lényeg. Élvezni akartam azt, amit csinálok és valószínűleg éppen ezért működött. Ráadásul túl lusta is voltam ahhoz, hogy állandóan zaklassam őket egy-egy fotóért.
Ha folyton azt mondogattam volna nekik, hogy „állj ide”, „nézz oda”, „ezt csináld” biztos vagyok benne, hogy elegük lett volna belőlem egy idő után. Nekem tökéletesen megfelelt, hogy csak üldögéljek, figyeljek és időnként készítsek pár képet.
David Bowie-val például egészen másképp alakult a dolog. Amikor először meghívott a próbákra, nem is sejtettem, hogy valójában engem figyel: arra volt kíváncsi, milyen ember vagyok, meg akart ismerni. Azt hittem, nehéz lesz vele együtt dolgozni, hogy majd állandóan azt fogja mondani, „ezt ne fotózd”, „azt ne fotózd”. De ennek pont az ellenkezője történt, egy idő után azon kaptam magam, hogy szinte ő noszogat engem.
Manapság könnyebb technikailag jó koncertfotót készíteni vagy éppen nehezebb olyan képet alkotni, amelyre évtizedek múlva is emlékezni fognak?
Lehet, hogy jobb, ha kimegy a fotós kollégája a szobából, mielőtt válaszolnék erre. Amikor én kezdtem, egy koncert fotózása eleve rengeteg pénzbe került – már azelőtt is, hogy egyetlen képet lőttél volna. Több filmtekercset kellett venned, mint amennyire valószínűleg szükséged lesz. Ma ehhez képest szinte minden ingyen van. Veszel egy memóriakártyát és készíthetsz rá több ezer felvételt. Ráadásul akkoriban mi még az elkészült képeket nem is láthattuk azonnal. Nem tudtuk megnézni, sikerült-e egyáltalán és nem volt meg az a szabadságunk, hogy ha nem, akkor rögtön újat készítünk. Előfordult, hogy három hétbe tellett, mire először láthattam a saját képeimet. Folyamatosan úton voltunk. Mondjuk eljutottunk New Orleansba, ott leadtuk előhívásra a filmeket, de nem mertük mindig a következő szállodába küldetni őket, mert könnyen előfordulhatott, hogy már mennünk kell tovább és a képek még sehol. Ma már egészen más világ van, a mai fényképezőgépek szinte teljes sötétségben is kiváló képeket készítenek. Amikor én dolgoztam, sok fényre volt szükség például és rengeteg fotón mosódtak el az alakok, mert a zenészek állandóan mozogtak.
Az, hogy manapság a technikai része jóval könnyebb és rengeteg képet lehet készíteni, ezt az emberek magától értetődőnek veszik és nem próbálkoznak talán annyit, hogy meglegyen a tökéletes fotó. Másképpen állsz hozzá, ha tudod, hogy egyetlen kattintás 1 angol fontba kerül – 40 éve, például a budapesti koncerten is ez volt a helyzet.
Miközben tudtad, hogy egy tekercsen 36 kép volt, próbáltál körültekintő lenni, spórolni, mert tekercsekből sem volt végtelen. Olyan volt, mint mesterlövésznek lenni: minden lövésnek számítania kellett. Kissé előre kellett látnod a dolgokat, hogy tudd, mikor érdemes felemelni a kamerát.
Egy interjúban említette még pár évvel ezelőtt, hogy rengeteg fotót kukázott, mert nem voltak tökéletesek – aztán megjelent a Photoshop és többet megbánt közülük. Emlékszik ilyen képre akár a budapesti koncertről, amely erre a sorsa jutott, de már nagyon bánja?
Az a helyzet, hogy sok ezrével dobtam ki belőlük, így konkrétan egy-egyre nem emlékszem, viszont valóban így volt. A budapesti koncert 1986-ban volt, ekkor évekkel voltunk még a Photoshop elterjedése előtt. Egyrészt fogalmunk nem volt róla a szakmában, hogy létezik majd egy ilyen program, másrészt a világ minden tájára magammal cipeltem a felszerelésem, így kénytelen voltam szelektálni. Amit nem tartottam nagyszerűnek azt kukáztam. Manapság meg már csak azon tűnődöm, melyik képeken lehetett volna tényleg javítani. Ez a másik dolog a mai fotózással kapcsolatban: ott van a Photoshop, így van mindened. Akkoriban semmid nem volt, kivéve a fekete-fehéret, meg hogy tudtál játszani a fénnyel.
Freddie Mercury visszatért a brit nagykövethez
Napra pontosan 40 évvel azután, hogy a Queen a brit nagykövet budapesti rezidenciáján járt, július 24-én a legendás énekes viaszfigura formájában tért vissza a helyszínre. Az évforduló alkalmából Justin McKenzie Smith nagykövet tartott fogadást a Lorántffy Zsuzsanna utcai épületben, amelynek különleges vendégének jelenlétéről a Madame Tussauds Budapest gondoskodott. A 250 éves brit brand, a Madame Tussauds 2023-ban érkezett meg a magyar fővárosba, hogy a látogatók találkozhassanak a nemzetközi és a magyar sztárvilág, kultúra, sport és történelem kiemelkedő alakjaival. Freddie Mercury figurája az attrakció megnyitása óta a magyar és a külföldi látogatók egyik kedvence. Július 27-én, a koncert 40. évfordulóján élő gitárzenével és különleges esttel várják a látogatókat.
