Hiába beszél a mindig hamisnak tetsző, hajbókoló Gianni Infantino arról, hogy „ez volt minden idők legnagyobb világbajnoksága”, ez csak létszámilag, nézettségileg és a FIFA gigabevételét illetően igaz. Minden idők legalacsonyabb színvonalú döntőinek egyike bebizonyította, hogy a futballal akkor is baj van, ha a labdarúgásnak a bolygóra gyakorolt páratlan hatása továbbra is töretlen.
Ennél gyengébb csúcstalálkozót csak 1990-ben Rómában láttam, ahol az argentinok a nyugatnémetekkel szemben elszenvedték mindazt, amit ezen a vb-n rendre megkaptak a sorstól. Az olasz fővárosban „kamu” tizenegyessel vesztettek, két játékosukat kiállították, a később a FIFA játékvezetői bizottságának elöljárójává avanzsáló uruguayi-mexikói Edgardo Codesal valóságos merényleteket követett el ellenük.
Most nemegyszer egészen abszurd körülmények között jutottak tovább – úgy Egyiptom, mint Svájc válogatottjával szemben –, és igazság szerint Lionel Messit az első meccsen ki kellett volna állítani, s nem tudni, mi történik akár azon a találkozón, akár a folytatásban, ha a talizmán nem játszik. A vezéralaknak így a döntőig nagy vb-je volt, a 2022-esnél is nagyobb, s ezt különleges tehetségén – valamint a kedvezményen – túl a másik Lionelnek, Scaloninak köszönheti.
Amíg druszája nem lépett hivatalba, Messi négy világbajnokságon került messze távol attól a teljesítménytől, amelyet Barcelonában nyújtott, még a 2014-es ezüstérem alkalmával is gól nélkül maradt az egyenes kieséses szakaszban (Svájc 1-0, Belgium 1-0, Hollandia 0-0, Németország 0-1). Scaloni megjelenésével és stratégiájával viszont újjászületett a válogatottban, amelytől bizony már tíz éve el akart köszönni.
A futball jól járt, hogy nem búcsúzott, viszont a vasárnapi döntő azt is megmutatta, hogy túlzás Messit minden idők legjobbjának nevezni.
Az ugyanis Pelé, aki a játék egyetlen elemében sem volt gyengébb az argentin zseninél, viszont háromszoros világbajnok, kétszer (1958-ban és 1970-ben) még korszakos brazil artisták közül is kiemelkedett. Az persze vitathatatlan, hogy Messinek nehezebb volt kevésbé virtuóz társak között futballoznia, ám Garrincha, Jairzinho, Rivellino és hasonló labdazsonglőrök társaságából kiragyogni a legmagasabb művészet.
Messit a mostani döntőben hidegre tették a spanyolok, ugyanúgy, ahogy Kylian Mbappét és társait az elődöntőben. Az történt, amit várni lehetett, így aztán nincs mit büszkélkednem azzal, hogy 1-0-s spanyol győzelemre számítottam, mert az előzmények alapján ez volt a logikus. (De persze a döntők nem mindig a logika szerint zajlanak.)
A spanyolok az egész vb-n kivették a labdát a játékból, és nem csupán nem engedték azt át az ellenfeleknek, hanem ha időnként elvesztették, pillanatok alatt vissza is szerezték. Nem mondom, hogy mindig lenyűgöztek látványilag – a portugálok elleni 1-0-s győzelmük során éppúgy dörzsölni kellett a szemet az álmosságtól, mint a döntő nem egy szakaszában –, de a pálya fölött rendre olyan kontrollt gyakoroltak, amelyről a világ legéberebb kalauzai (gyermekeim szóhasználatában: „kallerei”) is csak álmodnak a vonatokon.
Nyolc vb-meccsen egyetlen gólt kaptak.
S nem azért, mert Unai Simon kivédte az ellenfelek szemét; nem, kapusuk rendszerint pasziánszozhatott, mert úgy tetszett, a spanyol gólvonaltól számított harminc-negyven méteren vizesárok van, s azon a riválisok sehogyan sem tudnak átkelni.
Nem csoda, ha a Marca című madridi sportlap már a döntő előtt nagyon magasra értékelte az ibériai válogatott játékosainak vb-produkcióját. Ezeket az osztályzatokat adta hét mérkőzés után: Unai Simon 9 – Pedro Porro 9 (Marcos Llorente 6), Cubarsi 10, Laporte 9,5, Cuccurella 8 – Rodri 9,5 (Gavi 5), Fabian Ruiz 8,5 (Pedri 5,5), Dani Olmo 9 (Merino 9) – Lamine Yamal 6, Oyarzabal 8,5 (Ferran Torres 6,5), Baena 8 (Nico Williams 5).
Luis de la Fuente szövetségi kapitány 9-est kapott. Szerintem 10-es – ha nem 11-es – járna neki, mert ezt a végtelen spanyol fennhatóságot a labda és a pálya fölött ő teremtette meg, s az uralom abban is megmutatkozik, hogy a döntő volt együttese 38. veretlen mérkőzése sorozatban.
A legfontosabb diadalt a Marca emelkedetten kommentálta:
„Nem csak a világbajnokság megnyeréséről volt szó, hanem a futball megmentéséről.”
A szintén spanyol As azt írta: „Gyönyörű volt, igazságos volt. Helytelen lett volna azokat jutalmazni, akik New Jersey-be rombolni utaztak az építés helyett.”
Az argentinok másoktól is „kaptak” szépen. A Neue Zürcher Zeitung szerint „Spanyolország megérdemelten világbajnok, az argentin minimalizmus megbűnhődött”. A német Sportschau úgy látta: „Az argentinok csak a védekezésre és az ellentámadási lehetőségekre koncentráltak, az utóbbiak azonban sosem valósultak meg. Az eredmény egy kiábrándító, fizikális és taktikailag vezérelt mérkőzés lett, megannyi elrontott passzal, labdavesztéssel. Lionel Messi hatástalan volt, a 39 éves játékos a mérkőzés nagy részében szinte közömbösnek tűnt.”
A brit The Telegraph odáig ment: „Spanyolország válogatottja megnyerte a világbajnokságot, a futball diadalt aratott az argentin bűntettek felett. Hosszabbítás kellett, de – hála Istennek – a sport győzött.
Messi és Argentína semmit sem érdemelt, mert semmit sem tett, ez a csapat volt az első vb-döntős együttes, amely a rendes játékidőben egyszer sem lőtt kapura.”
A The Sun hasonló hangnemben írta: „Hála Ferran Torresnek és Spanyolországnak! Argentína megfizette az árát annak, hogy megpróbált egy futballmeccset utcai verekedéssé változtatni.” A The Guardian tónusa sem ütött el a többitől: „Ferran Torres szerezte az egyetlen gólt egy széteső mérkőzésen, amelyet majdnem tönkretett Argentína romboló taktikája.”
A spanyol vb- és Eb-győzelmek sorában ez a harmadik, amelyet 1-0-val vívtak ki az ibériaiak, és immár történelmi tény, a 2008-as kontinenstorna döntőjében Fernando Torres, a 2026-os világbajnokság csúcstalálkozóján Ferran Torres döntött. Az aranyérmesek felzárkóztak az örök lista ötödik-hetedik helyére a szintén kétszeres világbajnok franciák és uruguayiak mellé.
A rangsor egyúttal nagy veszteséget is tükröz. Az első négy helyen nincs változás, de a legjobb három közül
az ötszörös győztes Brazília a felismerhetetlenségig elvesztette Brazília jellegét,
az egyaránt négyszeres elsők közül Németország két csoportkörös kiesés után ezúttal a „legjobb” 32 között búcsúzott, míg Olaszország – egymás után harmadszor – ki sem jutott a vb-re.
Az óriásokból törpék lettek, és senki nem lépett a helyükre. A világbajnokok nyolc tagú, szűk köre változatlan. Ám a Pelé-, Ronaldo-, Beckenbauer-, Matthäus-, Paolo Rossi-, Totti-féle klasszis kiveszőben van, azaz a domináns nemzetek hallatlan visszaesésével nem csupán azok veszítenek, hanem a világ is.
Spanyolországot viszont joggal ünnepli a glóbusz. Hátat csak a tisztátalan és alattomos argentin játékosok fordítottak neki az eredményhirdetéskor.
Infantino mondhat bármit a kibővített „vb-jéről” – ami természetesen nem az övé –, ez a befejezés a futball történetének mélypontjai közé tartozik.
