opera;zene;Tosca;Szentmargitbányai Kőfejtő;

Szent András a kereszten: a Sant’Andrea della Valle szentélyének oltárképei is díszletelemek

Tosca a kőfejtőben, arccal a spiritualitás felé

Puccini Toscáját ezúttal nem a politikai thriller, hanem a színpadképek és a spiritualitás felől közelíti meg Thaddeus Strassberger rendezése a Szentmargitbányai Kőfejtőben.

A magyar–osztrák határ közelében fekvő Szentmargitbányai Kőfejtő az elmúlt években teljes joggal vált az európai nyári szabadtéri operajátszás egyik fontos helyszínévé. Az alkotókat rendszerint megihleti a hely sajátos atmoszférája, amely ezúttal is elsősorban a vizuális világban ölt testet.

Az amerikai Thaddeus Strassberger harmadik alkalommal dolgozik az egykori kőfejtőben. 2021-ben a Turandotot, 2024-ben az Aidát vitte színre az ötezer nézőt befogadó, kiváló adottságú játszóhelyen. Most is partnere volt az olasz jelmeztervező, Giuseppe Palella, aki olyan korabeli kosztümöket álmodott színpadra, amelyek meghatározó elemeivé válnak a produkciónak.

Ugyanez igaz a díszletre is, amely a napóleoni háborúk korabeli Rómát idézi meg. Az első felvonás helyszínét, a Sant’Andrea della Valle-templom főoltárát és homlokzatát monumentális építmény jeleníti meg. A felvonás végén az építmény kapui kitárulnak, a tobzódó barokk belső tér valóban ámulatba ejti a közönséget.

A nápolyi hadjáratra egy korabeli ágyú utal, amely többször is eldördül az előadás során. A harangok visszatérő megszólalása szintén valódi rituális pillanatokat teremt. Az alapvetően kevés főszereplőre épülő opera itt népes statisztériát felvonultató látványos produkcióvá válik. Ez egyszerre előny és hátrány. Előny, mert a nézőtérről és a színpad különböző pontjairól felbukkanó statiszták különleges atmoszférát teremtenek, különösen akkor, amikor fehér és arany ruhába öltözött gyermekek mennyei lényekként jelennek meg.

Az előadás rendre a spiritualitás felé billenti el Puccini realista drámáját. A féltékenységre és politikai intrikákra épülő történet természetesen megmarad, de ebben a rendezésben mintha nem ez kerülne a középpontba.

A premieren a címszerepet a korábban Szentmargitbányán Carmenként is fellépő Joyce El-Khoury énekelte. Tosca elegáns hófehér ruhában jelenik meg a színpadon. Elsősorban áldozat, akit a körülmények tesznek gyilkossá: ebben az értelmezésben nemcsak Scarpiával, hanem az egyik őrrel is végez. Nagy áriái után rendre hosszú taps jutalmazta, akárcsak a Cavaradossit alakító kínai Yongzhao Yut. Kettejük kettősei is hatásosan szólaltak meg.

Lényeges szerep a rendőrfőnöké. A Toscára áhítozó, ezért minden eszközt bevető Scarpiát a bemutatón az örmény Gevorg Hakobjan formálta meg. A jelmeztervezőtől sötét tónusú, rendkívül elegáns, a hatalmat és a szenvedélyt egyaránt szimbolizáló nápolyi köpenyt kapott. Markáns színpadi jelenléte meghatározóvá teszi alakítását. A politikai elítélt Angelottit és a börtönőrt a premieren az ukrán Volodimir Morozov alakította.

Cavaradossi és Tosca egyik kettőse, Yongzhao Yu és Joyce El-KhouryCavaradossi és Tosca egyik kettőse, Yongzhao Yu és Joyce El-KhouryCavaradossi és Tosca egyik kettőse, Yongzhao Yu és Joyce El-KhouryCavaradossi és Tosca egyik kettőse, Yongzhao Yu és Joyce El-KhouryCavaradossi és Tosca egyik kettőse, Yongzhao Yu és Joyce El-Khoury

A kőfejtő rezidens együttese, a magyar művészekből álló Piedra Fesztiválzenekar és a Philharmonia Chor Wien élén az olasz Valerio Galli állt, aki biztos kézzel fogta össze a produkciót. A színpadon megjelent a Gumpoldskirchner Spatzen gyermekkórus is, amely a Te Deum megszólaltatásában működött közre.

A fináléban Strassberger tudatosan szakít a megszokott befejezéssel. Aki Tosca hagyományos haláljelenetét várta, meglepődhetett. A rendező az Angyalvár tetején álló Szent Mihály arkangyal szobrát idézi meg: Tosca kardot emel, és a szobor mozdulatát ismétli meg.

A történet ezzel végképp a spiritualitás felé fordul, miközben a befejezés értelmezését nyitva hagyja a néző számára.

Infó: Puccini: Tosca. Szentmargitbányai Kőfejtő. Rendező: Thaddeus Strassberger. 2026. július 15. Az előadás augusztus 22-ig látható.

Mit jelent végignézni valaki halálát? Hol húzódik a határ jelenlét és megfigyelés között, és meddig kísérhetünk el egy másik embert úgy, hogy közben ne vegyük el tőle a méltóságát? Tiphaine Raffier avignoni előadása nem válaszokat keres ezekre a kérdésekre, hanem teret nyit a gondolkodásnak.