Ez a felismerés hívta életre 2020-ban az MSZP Tanácsadó Kollégiumát. Célja nem a napi politikai reakciók megfogalmazása volt, hanem Magyarország jövőjének hosszabb távú vizsgálata. Mintegy százhúsz szakértő közös munkája során a testület a demokratikus intézményrendszer, a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás és a társadalom szerkezeti problémáit elemezte, s javaslatokat dolgozott ki egy demokratikusabb, igazságosabb Magyarország érdekében. Ez az esszé ennek a közös munkának az egyik összegzése.
Húsz éven át voltam országgyűlési képviselő, négy éven keresztül vezettem az MSZP 209 fős parlamenti frakcióját, voltam államtitkár, miniszter. Közelről láttam, miként működnek a demokratikus intézmények nyugodtabb időszakokban és politikai válságok idején. Az elmúlt években a Tanácsadó Kollégium vezetőjeként pedig újra és újra ugyanarra a következtetésre jutottam: a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, az önkormányzati rendszer vagy a szociálpolitika problémái végső soron ugyanahhoz az alapkérdéshez vezetnek vissza.
Milyen államot építettünk magunknak?
A közbeszéd hajlamos úgy tekinteni a jogállamra, mint a jogászok ügyére. Valójában azonban nem a jogászok kiváltsága, hanem a polgárok szabadságának és biztonságának egyik legfontosabb garanciája. Jelentőségét többnyire akkor értjük meg igazán, amikor hiányozni kezd: amikor az állampolgár már nem biztos abban, hogy ugyanaz a szabály vonatkozik mindenkire, vagy amikor azt tapasztalja, hogy az intézmények ugyan tovább működnek, de egyre kevésbé azt a célt szolgálják, amelyre létrejöttek.
Erről szól ez az esszé. Nem azt kívánja bizonyítani, hogy egy-egy kormány döntése helyes vagy helytelen volt, hiszen erről egy demokratikus közösségben mindig lehet és kell is vitatkozni. Sokkal mélyebb kérdést tesz fel: mi történik egy köztársasággal akkor, amikor a hatalom fokozatosan maga alá rendeli azokat az intézményeket, amelyeknek éppen az lenne a feladatuk, hogy korlátozzák?
Ez a kérdés már túlmutat a napi pártpolitikán. Ez a Magyar Köztársaság jövőjének kérdése.
A köztársaság nem egyik napról a másikra változik meg
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a történelem nagy fordulatai látványos eseményekhez kötődnek: forradalmakhoz, választásokhoz vagy történelmi beszédekhez. A demokratikus rendszerek átalakulása azonban többnyire nem ilyen. A szabadság ritkán vész el egyetlen döntés következtében, és a köztársaság intézményeit sem egyik napról a másikra számolják fel. A parlament tovább ülésezik, a bíróságok ítélkeznek, a választásokat megtartják, a sajtó működik. Kívülről úgy tűnik, mintha minden változatlan volna, miközben az intézmények fokozatosan elveszítik eredeti alkotmányos szerepüket.
A Tanácsadó Kollégium munkája során egyre világosabbá vált számunkra, hogy Magyarország elmúlt másfél évtizedének a története nem pusztán egymást követő kormányzati ciklusok sorozata. Sokkal inkább egy olyan államszervezési logika fokozatos kiépülése, amelyben a demokratikus intézmények formálisan fennmaradtak, működésük azonban egyre inkább egyetlen politikai központ akaratához igazodott.
A modern alkotmányos demokráciák alapfelismerése, hogy a hatalom korlátozása nem a kormányzás akadálya, hanem a szabadság előfeltétele. Ezért különül el egymástól a törvényhozás és a végrehajtó hatalom, ezért független a bíráskodás, ezért léteznek olyan intézmények, amelyek a közpénzek ellenőrzését, az alapvető jogok védelmét és az alkotmány érvényesülését szolgálják. A köztársaság lényege nem az, hogy ki gyakorolja a hatalmat, hanem az, hogy senki sem gyakorolhatja korlátok nélkül.
A demokrácia nem a többség korlátlan uralma
A választások arról döntenek, ki alakíthat kormányt; az alkotmány pedig arról, meddig terjesztheti ki hatalmát a kormány. A demokratikus jogállam e kettő egyensúlyára épül. Választások nélkül nincs demokrácia, alkotmányos korlátok nélkül pedig nincs szabadság.
Az 1989-es rendszerváltozás egyik legnagyobb teljesítménye az volt, hogy ezt az egyensúlyt kívánta megteremteni. Nem abból indult ki, hogy mindig felelős politikai vezetők kerülnek hatalomra, hanem abból, hogy minden politikai erő egyszer kisebbségbe kerülhet. Ezért olyan intézményeket hozott létre, amelyek nem a mindenkori többséget, hanem a köztársaság alkotmányos rendjét védik.
Ez volt a köztársasági gondolkodás erkölcsi magja. Nem a politikai szereplők jó szándékára, hanem a hatalom korlátozására épült. A XX. század európai történelme megtanította: a szabadságot nem a vezetők erénye, hanem az intézmények kölcsönös ellenőrzése védi.
Éppen ezért nem az a döntő kérdés, hogy egy kormány hány választást nyer meg egymás után, hanem az, hogy elfogadja-e: léteznek olyan intézmények, amelyeknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is vele szemben fellépni.
Magyarországon 2010 és 2026 között nem egyetlen törvény vagy alkotmánymódosítás alakította át az államot. Egymásra épülő döntések hosszú sora hozott létre egy új alkotmányos valóságot. Ezért a valódi kérdés nem az, hogy egyes kormányzati döntések helyesek, avagy helytelenek voltak-e, hanem az, hogy megmaradtak-e azok az alkotmányos garanciák, amelyek bármely jövőbeli kormány hatalmát ugyanúgy korlátozzák.
Ha erre a kérdésre bizonytalan a válasz, akkor már nem egyszerű politikai vitáról beszélünk, hanem a Magyar Köztársaság állapotáról.
Ennek megértéséhez pedig mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, miként alakult át az a fórum, amelynek minden parlamentáris demokráciában a politikai vita első számú színterének kellene lennie: az Országgyűlés.
Az Országgyűlés: a vita helyett a döntések színpada
A parlamentarizmus lényegét gyakran félreértjük. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a parlament elsődleges feladata a törvényalkotás. Formálisan ez igaz, valódi jelentősége azonban nem ebben rejlik, hanem abban, hogy a politikai többség és kisebbség nyilvános vitában ütközteti álláspontját. A parlament a demokratikus önkorrekció legfontosabb intézménye. A jó törvények nem azért születnek, mert a kormány tévedhetetlen, hanem mert döntéseit kénytelen érvekkel alátámasztani, és szembenézni az ellenérvekkel.
Húszéves parlamenti munkám során ezt nap mint nap megtapasztaltam. Voltak éles viták, személyes konfliktusok és olykor méltatlan jelenetek is, de természetesnek tekintettük, hogy az Országgyűlés nem a kormány politikájának puszta jóváhagyója, hanem a közügyek nyilvános megvitatásának fóruma. A legerősebb parlamenti többség is tudta, hogy a vita nem formaság, hanem a demokratikus döntéshozatal része.
A rendszerváltozás utáni magyar parlamentarizmus természetesen nem volt hibátlan. A viták gyakran elhúzódtak, az ellenzék és a kormány között éles politikai konfliktusok alakultak ki, a kompromisszumok pedig sokszor nehezen születtek meg. Mindez azonban nem a rendszer gyengesége, hanem a demokratikus működés természetes velejárója volt.
2010 után fokozatosan más szemlélet vált meghatározóvá. A politikai stabilitást egyre inkább a gyors döntéshozatallal azonosították, a parlamenti vita pedig sok esetben inkább kötelező eljárássá, mint a döntések alakításának valódi fórumává vált. Önmagában természetes, hogy egy erős parlamenti többség képes végrehajtani programját. A kérdés nem ez, hanem az, megőrzi-e azt a meggyőződését, hogy az Országgyűlés nem kizárólag saját politikai akaratának a végrehajtására szolgál.
A törvényhozás minőségét nem az elfogadott jogszabályok száma mutatja, hanem az, hogy azok milyen vita, társadalmi egyeztetés és szakmai mérlegelés eredményeként születnek. Ebből a szempontból különös jelentősége van annak, hogy 2010 után számos meghatározó törvény nem kormányzati előterjesztésként, hanem egyéni képviselői indítványként került az Országgyűlés elé. Ez jogilag kifogástalan megoldás, politikai következménye azonban túlmutat az eljárási szabályokon: az ilyen javaslatok rendszerint nem mennek keresztül azon a szakmai és társadalmi egyeztetésen, amely a felelős jogalkotás természetes része.
A kérdés ezért nem pusztán technikai. Arról szól, hogy a parlament alakítja-e a döntéseket, vagy csupán törvényi formába önti a már meghozott politikai akaratot. A demokratikus rendszerben a parlament nem akadálya a kormányzásnak, hanem maga a demokratikus döntéshozatal egyik legfontosabb garanciája.
A változás itt sem egyik napról a másikra következett be. A képviselők továbbra is felszólaltak, a törvényeket továbbra is megszavazták, a parlament működésének a külső keretei megmaradtak. Fokozatosan azonban megváltozott a működés logikája: a politikai vita egyre ritkábban alakította a döntéseket, amelyek sok esetben már a parlamenti eljárás megkezdése előtt megszülettek.
Ennek következménye túlmutat az Országgyűlés tekintélyén.
Ha a társadalom azt érzékeli, hogy a parlamenti vita már nem képes érdemben befolyásolni a döntéseket, előbb-utóbb maga a vita értelme kérdőjeleződik meg. Ezzel azonban nem az ellenzék veszít a legtöbbet, hanem a köztársaság egésze.
A parlament ugyanis nem a mindenkori többség vagy kisebbség intézménye. A politikai nemzet közös fóruma, ahol a különböző álláspontoknak a közérdek szolgálatában kell találkozniuk.
Éppen ezért különös jelentősége van annak is, hogyan értelmezi szerepét a Magyar Köztársaság első közjogi méltósága. A köztársasági elnök ugyanis nem a napi politikai verseny szereplője, hanem annak az alkotmányos szemléletnek a megtestesítője, amely emlékezteti a parlamenti többséget: a köztársaság mindig több, mint az adott pillanat politikai akarata.
A köztársasági elnök: az alkotmány őre vagy a politikai többség szövetségese?
Az Országgyűlés működése sokat elárul egy demokrácia állapotáról, de legalább ennyit mond az is, miként tölti be szerepét az a közjogi méltóság, akinek a napi politika fölött kell állnia. Ha a parlament a demokratikus vita első számú fóruma, akkor a köztársasági elnök annak az alkotmányos kultúrának a megtestesítője, amely emlékezteti a politikai szereplőket: a többségi akarat sem állhat a köztársaság alapelvei fölött.
A magyar alkotmányos rendszerben a köztársasági elnök hatásköre mindig korlátozott volt, politikai jelentősége azonban messze túlmutatott formális jogosítványain. Az államfő ugyanis nem a kormányt testesíti meg, hanem magát a köztársaságot. Éppen ezért nem közömbös, miként él azokkal az alkotmányos eszközökkel, amelyeket a közjog rábízott.
A politikai vétó, az előzetes normakontroll kezdeményezése vagy a közéleti megszólalások erkölcsi súlya nem arra szolgál, hogy az államfő napi politikai viták résztvevője legyen. Ellenkezőleg: ezek azért léteznek, hogy kivételes helyzetekben emlékeztessék a parlamenti többséget arra, hogy még a demokratikus felhatalmazás sem írhatja felül az alkotmányosság követelményeit.
A rendszerváltozás utáni köztársasági elnökök 2010-ig személyiségükben, politikai hátterükben és közéleti stílusukban különböztek egymástól. Egy közös vonás azonban hosszú időn át összekötötte őket: hivatalba lépésük után tudatában voltak annak, hogy többé nem annak a politikai közösségnek a képviselői, amely megválasztotta őket. Az egész politikai nemzetet kellett megjeleníteniük.
Az elmúlt másfél évtizedben ez a szerepfelfogás fokozatosan átalakult. Nem egyetlen személy döntése vagy egyetlen politikai konfliktus következtében, hanem az államról alkotott szemlélet változásával párhuzamosan. A köztársasági elnök egyre kevésbé jelent meg alkotmányos ellensúlyként, hanem egyre inkább a kormányzati politika támogatójaként.
Ez alkotmányos értelemben szemléletváltást jelent. A köztársasági elnök nem azért áll elkülönülő közjogi pozícióban, hogy felgyorsítsa a végrehajtó hatalom munkáját, hanem azért, hogy szükség esetén megállásra késztesse.
Ez nem konfliktuskeresés, hanem alkotmányos kötelesség.
Az államfő tekintélye nem a gyakori vétókban vagy a látványos politikai gesztusokban mérhető. Ereje abból fakad, hogy minden parlamenti többség tudja: ha egyszer él alkotmányos jogaival, azt nem napi politikai megfontolásból teszi, hanem azért, mert megítélése szerint a köztársaság alapvető értékei kerültek veszélybe. Ezért tartom fontosnak, hogy a köztársasági elnök közvetlen demokratikus felhatalmazással rendelkezzen.
A demokratikus államok története számos példát ismer arra, hogy egy ritka, de következetes államfői fellépés hosszú évekre képes megerősíteni az alkotmányos kultúrát. Nem azért, mert megváltoztatja a napi politika menetét, hanem mert emlékezteti a közvéleményt: létezik olyan mérce, amely magasabban áll az aktuális parlamenti többség akaratánál.
A köztársasági elnök szerepe ezért nem pusztán jogköreinek összessége. Minden megszólalásával, döntésével – és olykor hallgatásával is – alkotmányos üzenetet közvetít. A kérdés nem csupán az, milyen döntéseket hozott, hanem az is, milyen köztársaság-felfogást jelenített meg.
Ezzel pedig elérkezünk ahhoz az intézményhez, amelynek már nem erkölcsi vagy politikai, hanem jogi kötelessége őrködni az alkotmány felett: az Alkotmánybírósághoz.
Az Alkotmánybíróság: a köztársaság lelkiismerete
Az Országgyűlés működésének átalakulása és a köztársasági elnök szerepfelfogásának a változása után szükségszerűen jutunk el ahhoz az intézményhez, amelynek egy demokratikus jogállamban végső soron az alkotmány védelmét kell biztosítania. Míg a parlament a politikai akarat fóruma, a köztársasági elnök pedig az alkotmányos egyensúly jelképe, addig az Alkotmánybíróság feladata már kifejezetten jogi természetű: őrködni afelett, hogy a közhatalom gyakorlása minden körülmények között az alkotmány keretei között maradjon.
Ha egyetlen intézményt kellene megneveznem, amely a rendszerváltozás utáni Magyar Köztársaság alkotmányos önbizalmát a leginkább megtestesítette, ez az Alkotmánybíróság lenne. Nem azért, mert minden döntése helyes volt, vagy minden ítélete kiállta az idő próbáját, hanem mert természetesnek tekintettük: létezik egy testület, amelynek nem a kormányhoz, nem a parlamenti többséghez és nem is a közvélemény pillanatnyi hangulatához kell igazodnia, hanem kizárólag az alkotmányhoz.
Éppen ez adta tekintélyét. Az Alkotmánybíróság feladata nem az, hogy népszerű legyen vagy politikai kompromisszumokat keressen, hanem hogy szükség esetén azt is kimondja, amit az aktuális politikai többség nem szívesen hall. A rendszerváltozás utáni években döntései gyakran váltottak ki éles vitákat. Kormányok és ellenzéki pártok egyaránt bírálták, amikor úgy érezték, hogy akadályozza politikai céljaikat. Ez azonban nem a rendszer hibáját, hanem egészséges működését jelezte. Egy valóban független alkotmánybíróság ritkán kényelmes a hatalom számára.
A köztársaság ereje azon is múlik, hogy mindig léteznek olyan intézmények, amelyeknek nem az a feladatuk, hogy megkönnyítsék a kormányzást, hanem az, hogy alkotmányos mederben tartsák a hatalom gyakorlását.
Az elmúlt másfél évtized egyik legjelentősebb alkotmányos változása nem köthető egyetlen döntéshez vagy időponthoz. Az Alkotmánybíróság működésének intézményi keretei, egyes hatáskörei és a bírák megválasztásának a gyakorlata fokozatosan átalakult. Ezzel párhuzamosan megváltozott az intézmény társadalmi megítélése is.
Ezekről a változásokról természetesen lehet eltérő szakmai álláspontot kialakítani. Egy alkotmánybíróság tekintélye azonban nem kizárólag döntéseinek a tartalmából fakad. Legalább ennyire fontos, hogy a társadalom elhiszi-e róla: kizárólag az alkotmány mércéje alapján dönt. Valódi erejének forrása nem az ítéletek kikényszeríthetősége, hanem a közbizalom.
Ha ez a bizalom megrendül, az alkotmányos rendszer egészében keletkezik repedés.
A demokratikus államokban természetes, hogy a parlamenti többség a saját alkotmánybíró-jelöltjeit támogatja. Önmagában ez nem rendkívüli jelenség. A döntő kérdés az, hogy a jelölési rendszer képes-e megőrizni azt a meggyőződést: a testület összetétele nem egyetlen politikai akaratot tükröz, hanem a Magyar Köztársaság alkotmányos egyensúlyát szolgálja.
Ez a különbség választja el egymástól a jogszerűséget és a legitimációt. Valami lehet maradéktalanul jogszerű, mégsem erősíti a közbizalmat. Az alkotmányosság története újra és újra arra tanít, hogy az intézmények nem kizárólag törvényekből élnek. Legalább ugyanennyire abból a közös meggyőződésből, hogy érdemes bízni bennük.
Ezért a magyar alkotmányosság elmúlt másfél évtizedének egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy az Alkotmánybíróság hány döntést hozott, vagy ezek közül mennyi bizonyult helyesnek. A valódi kérdés az, hogy ma ugyanazzal a természetességgel tekintünk-e rá, mint a rendszerváltozás első éveiben.
Ha erre a válasz bizonytalan, akkor már nem pusztán egy intézmény tekintélyéről beszélünk, hanem a Magyar Köztársaság alkotmányos önbizalmáról.
A jogállam azonban nem kizárólag az alkotmánybírák tanácstermében dől el. Végső próbája ott következik el, ahol az állampolgár nap mint nap találkozik a közhatalommal: a bíróságokon, az ügyészségen, az ombudsman intézményében és minden olyan helyzetben, amikor azt szeretné tudni, számíthat-e az állammal szemben is a jog védelmére.
Ez vezet tovább a következő kérdéshez: miként működik a jogállam a polgár mindennapi tapasztalatában?
A jogállam végső próbája: amikor a polgár szembekerül az állammal
Az Alkotmánybíróság szerepének a vizsgálata után természetes módon merül fel a kérdés: hol dől el valójában, hogy egy állam jogállamként működik-e? A válasz végső soron nem az alkotmányjog tankönyveiben, és nem is a közjogi intézmények önmeghatározásában keresendő. A jogállam igazi próbája akkor következik el, amikor az állampolgár személyesen kerül kapcsolatba a közhatalommal.
A legtöbb ember soha nem fordul az Alkotmánybírósághoz, ritkán követ parlamenti vitákat, és a köztársasági elnök döntései is távolinak tűnhetnek számára. Bírósággal, közigazgatási hatósággal vagy más állami intézménnyel azonban előbb-utóbb szinte mindenki találkozik. Ezekben a helyzetekben válik kézzelfoghatóvá, mit jelent valójában a jogállam.
A döntő kérdés ilyenkor nem az, milyen politikai nézeteket vall az állampolgár. Sokkal inkább az, bízhat-e abban, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá is, mint bárki másra. A jogegyenlőség nem pusztán alkotmányjogi fogalom, hanem a demokratikus állam erkölcsi alapja.
Ha a polgár úgy érzi, hogy a törvény előtti egyenlőség megbomlik, előbb-utóbb az államba vetett bizalma is megrendül. Ez a bizalom lassan épül fel, de nagyon gyorsan elveszíthető. Intézményeket viszonylag rövid idő alatt lehet létrehozni vagy átalakítani, közbizalmat azonban nem.
Ezért a bírói függetlenség kérdése sem elsősorban a bírák szakmai autonómiájáról szól. Valójában a polgár szabadságának egyik legfontosabb garanciája. Amikor valaki belép egy tárgyalóterembe, nem kell azon töprengenie, hogy a törvény vagy valamilyen más szempont határozza-e meg az ítéletet.
Ez nem jogi kategória. Ez a szabadság mindennapi tapasztalata.
A magyar igazságszolgáltatás az elmúlt másfél évtizedben jelentős változásokon ment keresztül. Ezekről természetesen lehet eltérő szakmai álláspontot kialakítani. Egy dolog azonban aligha vitatható: minden olyan intézkedés, amely akár csak a látszatát is kelti annak, hogy a bírói függetlenség csorbulhat, gyengíti az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat.
Ugyanez a mérce vonatkozik az ügyészségre is. Az ügyészség különleges helyet foglal el az alkotmányos rendszerben. Nem ítélkezik, de döntései meghatározhatják, hogy egy ügy egyáltalán eljut-e a bíróságig. Tekintélyének alapja ezért nem a hatalma, hanem a pártatlansága. Demokratikus jogállamban az ügyészségnek nem a kormányt kell védenie, hanem a törvényességet. A kettő gyakran egybeeshet, de soha nem azonos.
Hasonló szerepet tölt be az alapvető jogok biztosa is. Az ombudsman jelentősége nem elsősorban kötelező erejű döntéseiben rejlik, hanem abban, hogy következetesen az állampolgár nézőpontjából vizsgálja az állam működését. Egy jól működő demokráciában ez nem kellemetlen kötelesség, hanem a rendszer természetes önkorrekciójának része.
Ha ezek az intézmények elveszítik kezdeményezőkészségüket vagy társadalmi tekintélyüket, akkor a jogállam egyik legfontosabb jelzőrendszere gyengül meg. Ez végső soron nem egyes intézmények, hanem az állam és polgárai közötti kapcsolat kérdése.
Az autoriter államszemlélet ezzel szemben hajlamos arra, hogy az állam elsődleges feladatát saját tekintélyének és mozgásterének megőrzésében lássa.
A két felfogás között nem egyszerűen jogtechnikai különbség van. A különbség alkotmányos és erkölcsi. Az egyik a polgárból indul ki. A másik a hatalomból.
Ezért tévedés azt gondolni, hogy a jogállam kizárólag jogászok vagy közjogi intézmények ügye. Valójában bizalmi kapcsolat az állam és polgárai között. Ha ez a bizalom sérül, annak következményei messze túlmutatnak az alkotmányjogon. Megjelennek a gazdaságban, a közéletben, a helyi közösségek működésében, végső soron pedig abban is, hogy az emberek mennyire érzik sajátjuknak az államot.
Ezen a ponton válik világossá, hogy a jogállam kérdése nem a jogászok ügye. Hanem a nemzet ügye.
Zárógondolat: a köztársaság újjáépítésének kérdése
Ebben az esszében nem az egyes kormányzati döntések helyességét vagy helytelenségét kívántam mérlegre tenni. Sokkal inkább azt a folyamatot próbáltam végigkövetni, melynek során 2010 és 2026 között a demokratikus intézmények működési logikája fokozatosan átalakult. Az Országgyűlés szerepének változása, a köztársasági elnöki intézmény eltérő értelmezése, az Alkotmánybíróság tekintélyének átalakulása és a jogállami garanciákba vetett közbizalom meggyengülése önmagukban is jelentős fejlemények. Együtt azonban már egy új államszervezési modell kialakulását rajzolják ki.
Ez a felismerés túlmutat a múltról folytatott vitákon. Egy demokratikus közösség számára nem elegendő megállapítani, hogy mi változott meg. Legalább ilyen fontos annak végiggondolása, miként állítható helyre mindaz, ami meggyengült.
Az alkotmányos kultúra nem pusztán törvényekből és intézményekből épül fel. Ugyanilyen fontos része azoknak a demokratikus szokásoknak és annak a közbizalomnak az összessége, amelyet az állampolgárok a közhatalom iránt éreznek. Ezt a bizalmat nem lehet jogszabályokkal megteremteni, ahogyan elveszíteni sem egyik napról a másikra szokás. Helyreállítása ezért hosszabb folyamat lesz, amely egyszerre kíván intézményi, jogi és politikai megújulást.
Talán ez a köztársaság előtt álló legnagyobb feladat.
Nem egyszerűen új szabályokat alkotni, hanem újraépíteni azt a demokratikus bizalmat, amely nélkül a legkifinomultabb alkotmányos intézményrendszer is puszta formává válhat. A jogállam ugyanis végső soron nem paragrafusok gyűjteménye, hanem közös meggyőződés arról, hogy a hatalom minden körülmények között a törvénynek van alárendelve, és hogy az állam végső rendeltetése nem önmaga fenntartása, hanem polgárainak a szolgálata.
Ha elfogadjuk, hogy a köztársaság alkotmányos kultúrája az elmúlt másfél évtizedben lehanyatlott, akkor elkerülhetetlenül fel kell tennünk a következő kérdést is: milyen alapokon lehet újjáépíteni?
Mely intézmények szorulnak megújításra? Milyen alkotmányos garanciák erősíthetik ismét a hatalommegosztást? Hogyan állítható helyre a közbizalom? És milyen politikai kultúra teremtheti meg egy korszerű, európai magyar köztársaság feltételeit?
Erre a kérdésre keresi a választ e cikksorozat második része: hogyan építhető újjá a köztársaság.
