Akad most egy kisebb riadalom a könnyűzene piacon, úgy tűnik ugyanis, visszaüt az algoritmusnak hála vírusként terjedő hírnév. Egyre nehezebb megmondani, mikor sikeres igazán egy előadó és az is, mikor kongassa a stáb a vészharangot egy közelgő bukás elkerülése végett.
Korábban, még a zenei streaming szolgáltatók előretörése előtt valahogy egyértelműbb volt a helyzet. Szinte elég volt megnézni, mégis mennyi lemez fogyott, hányan jöttek a koncertekre és mennyit játszott a rádió. Most a helyzet furcsább, legalábbis egyre több világsztár panaszkodik erre: lehet ugyanis egy egészséges mértékű hírneved, rendelkezhetsz temérdek követővel, de aztán képes mellbe vágni, a kőkemény valóság, mikor nem fogy úgy a lemez, ahogyan szeretnéd.
Az előadók popkulturális jelentőségüket féltve most döbbennek rá igazán, a hatalmas követőtábor nem feltétlenül jelent igazi rajongókat. Ezért is folyamodnak egyre többen olyan trükkökhöz, amelyekkel kikerülik ezt és megpróbálják megkeresik a valódi közönségüket. (Nem is volt véletlen, hogy Taylor Swift a 2025-ben megjelent The Life of a Showgirl című lemezét szemrebbenés nélkül nem egy vagy maximum egy deluxe változatban, hanem egyenesen nyolcféle különböző bakelitlemezen is kiadta – építve a rajongók gyűjtőszenvedélyére.)
Egy ilyen könnyűzeneipari környezetbe érkezett meg Madonna legújabb, 15. stúdióalbuma. Ami nemcsak azért kapott világszerte nagyobb figyelmet, mert nincs élő ember, akinek a popkirálynőt be kellene mutatni vagy mert a több mint 4 évtizednyi pályafutás alatt Madonna a pop, a dance pop, a country, a new wave, a trip hop az R&B, a funk és a soul műfajban (és biztosan kihagytam valamit) is megmutatta tehetségét. Hanem azért, mert egyben ő volt az is, aki megmutatta, hogy még egy ilyen elképesztő pályafutással a háta mögött, még A Madonna sem érezheti magát biztonságban.
A Confessions II című album ugyanis az a helyzet, hogy közel 20 év óta a legjobb. Beszédes viszont, hogy ez nem feltétlenül annak köszönhető, hogy szokásához híven újra túltett önmagán.
A 2012-ben megjelent MDNA, az azt 2015-ben követő Rebel Heart, majd a 2019-es Madame X sem tudott ugyanis annyira ikonikussá válni, mint az énekesnő korábbi számtalan stúdióalbuma. Sőt, még galamblelkűek is voltunk ezzel a „közel 20 évvel”, figyelembe véve a 2008-ban megjelent Hard Candy fogadtatását. Pedig azon még akadt két olyan sláger, amelyek akkoriban a csapból is folytak (Give It 2 Me, 4 Minutes), meg kinőtt belőle egy remek kis turné, amelyen a La Isla Bonita cigány zenei elemekkel tarkított zseniális átdolgozásával az énekesnő még azt is bebizonyította, Madonna számot feldolgozni is ő tud csak igazán. (Mindez a magyar rajongók szívének is különösen kedves lehet, tekintve, hogy 2009-ben ezzel a show-val adott koncertet először Magyarországon.)
Ugyanakkor az utolsó, valóban emlékezetessé váló albuma 2005-ben jelent meg, amit valószínűleg az énekesnő is sejthetett, más magyarázatot ugyanis egyelőre nem találni arra, mi indokolta, hogy a Confessions on a Dance Floor című lemezét folytassa. Az az album minden elemében a táncparkettet (különösen a 70-as, 80-as évek diszkóinak világát, ötvözve a modern klubkultúrával) helyezte a fókuszba, azt a helyet, amely a dalszövegek szerint túlmutat a mindennapi gondokon. (Mindezt némi spiritualitással, Madonna ekkor élte igazán a Kabbala iránti rajongását.) Sikerét nemcsak olyan máig megismételhetetlennek titulált dalok, mint az ABBA által inspirált Hung Up garantálták, hanem az a máig a legjobb showk között emlegetett Confessions Tour is, ami számos ikonikussá vált popkulturális pillanatot adott a világnak. (Például azt, mikor egy ízben a Vatikán is megharagudott rá, mivel a show részeként az énekesnő még keresztre is feszíttette magát.)
Ha a Confessions on a Dance Floor egy az egyben a táncparkett iránti rajongás dalokba öntött szimbóluma, akkor a Confessions II ennek a világnak az abszolút kordokumentuma. Szinte olyannyira, hogy nem is érdemes hasonlóval próbálkozni. Itt is van pár kötelező elem: például kifejezetten a toplistákra készült dallal a Bring Your Love-val, amelyben helyet kap Sabrina Carpenter is.
Bár a Z generáció egyik szupersztárját behívni egy közös projekt erejéig teljesen érthető húzás a rajongótábor kiszélesítése érdekében, ugyanazzal a lendülettel el is veszik a projektben – és így a szám közel sem az album legerősebb dala lett. Bár még az is kérdéses, érdemes-e kedvencet választani. A Confessions II – kordokumentum lévén – akkor üt igazán, ha akad annyi időnk, hogy rászánjuk azt a 16 dal és több mint 1 órás lemez meghallgatására.
Mert alkotótársa, Stuart Price segítségével Madonna sorra vett mindent, amitől popkirálynő lévén évtizedekkel ezelőtt elnyerte a koronát. Felsejlik a trip hop, ambient hangzás még a Ray of Light idejéből, a visszafogott elegancia a Vogue felidézésével, de például a One Step Away című dallal még azok lelki szemei előtt is megjelenik a New York-i klubélet, akihez ez a zenei világ „csupán” egy legendás Palotai estről volt eddig ismerős. Madonna végre újra kísérletez, nemhogy hidat, egyenlőségjelet tesz ismét a modern klubkultúra és a 80-as, 90-es és 2000-es évek diszkóvilága között. Végre azt csinálja, amiben hibátlan, ebben az esetben meg garantáltan mindegy is, milyen zeneipari környezetben teszi ezt.
