A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a mezopelagikus (szürkületi) zónában folytatott halászat kiterjesztésének felfüggesztésére szólított fel, amíg jobban meg nem értjük az óceánoknak ezt a ma már egyre inkább kulcsfontosságúnak tűnő részét. Az IUCN 035-ös indítványa radikális kezdeményezés, amellyel a teljes vízoszlopot, nem csak az óceán fenekét védené.
Az óceánokban és a tengerekben kétszáz méter mélyen kezdődik a szürkületi zóna, és ezer méter mélységig tart: ebben a vízrétegben már olyan kevés a fény, hogy fotoszintézis már nem lehetséges. Alatta gyakorlatilag tökéletes sötétség honol, ahol csak a biolumineszcens (fénykibocsátó) fajok fénye észlelhető, felette pedig az a tengeri növényi és állati élővilág él, amit könnyen megfigyelhetünk, gyakran láthatunk, akár szabad szemmel is a partokon.
A szürkületi zóna azonban egyáltalán nem néptelen, meglepően sokféle faj lakóhelye, itt él a halak 95 százaléka, ami a becslések szerint 10 000 millió tonna biomasszát tesz ki.
És a felszíni zónába a „napi függőleges migrációnak” (DVM) nevezett folyamat során ebből a sötét tengeri mélységből éjjelente zooplanktonok – mikroszkopikus, de nem egysejtű – állatok tömege úszik fel, hogy táplálékot találjon magának. Ez a legnagyobb ismert vándorlása állatoknak a Földön, a planktonok tömege 10 milliárd tonnát tesz ki. Ahogy a Föld forog, az emelkedés-süllyedés hullámszerű formát mutat az óceánokban, körbehaladva a bolygón.
A zooplanktonok azért emelkednek fel a felszínre, hogy az ott élő – mert ott a napfényben fotoszintetizálni tudó – fitoplanktonokat, növényi planktonokat fogyasszák. „A zooplankton gyűjtőfogalom, olyan kicsi, sokféle fajba tartozó, egy milliméteres állatokra vonatkozik, amelyek az óceánban élnek. Ezek akár több száz métert úsznak fel és le naponta” – magyarázta a BBC-nek Laura Hobbs, a Skót Tengeri Tudományok Társaságának munkatársa. A nappali fényben azonban nagyobb zooplanktonok és halak táplálékává válnának, amelyek csak ilyenkor képesek meglátni őket. Visszatérnek tehát a mélybe, ahol emésztenek és ürítenek, majd megéhezvén újra a felszínre emelkednek.
A közelmúltban felfedezett világ
A második világháborúban a tengeri mélységet hangradarral vizsgáló technikusok meglepődve vették észre, hogy a víz sokkal sekélyebb, mint várták, de ami még furcsább volt, hogy a visszaverődő hang azt mutatta, a tengerfenék hullámzik. Ezt a szürkületi zóna fel-le mozgó lakóinak sűrű tömege okozta. A jelenséget magát közvetlenül Jacques Cousteau-nak sikerült megfigyelnie UFO-formájú tengeralattjárójából 1966-ban, ami majd fél évszázaddal később Jon Copley-nek, a Southamptoni Egyetem professzorának is sikerült. Copley végigjárta azóta az óceánok mélyét, szerinte nem is kék bolygónak – amit a felszínt 71 százalékban borító óceánokról visszaverődő fény miatt látunk így –, hanem a fénylő felszín alatt megbújó mély és sötét óceánok bolygójának kellene nevezni a Földet.
Copley-ék egyszer a Mexikói-öbölben (ma Amerikai-öböl) energiamegtakarítás miatt lekapcsolták tengeralattjárójuk fényeit, amikor meglátták a világító állatokat körülöttük, amelyek éppen felfelé úsztak. Azt is észrevették, hogy nemcsak közvetlen közelükben vannak ilyenek, hanem gyakorlatilag az egész tengerben láthatók.
„Azt gondoltam hirtelen: hoppá, valójában ez egy leves. Nem egyszerűen óceán vízében, egy élő levesben úszunk” – mondta a kutató.
A zooplanktonok fontos szerepet játszanak az óceáni élet körforgásában, nagyobb állatok eszik meg őket, amelyekkel azután olyan halak táplálkoznak, amelyek az emberek számára is fontosak, mint például a tonhal és a kardhal. Azt is vélik a tudósok, hozzájárulhatnak a biomixinghez is, azaz az óceáni vizek megmozgatásához, a tápanyagok szállításához a mélyebb vizekből a felsőbb rétegekbe és fordítva.
Bár ezeknek a kicsiny állatoknak az óceán vize nagyon sűrű, alig tudnak mozogni benne – még a táplálék szájukba való juttatásához is külön belapátoló szervecskékre van szükségük –, ha sok miliiárd van belőlük és egyszerre mozgatják végtagjaikat, az már jelentősebb hatásokat produkálhat. „Ez nagyon érdekes lehetőség, amit eddig teljességgel figyelmen kívül hagytunk az óceánokról alkotott képünk során” – tette hozzá Copley.
A függőleges migráció során a becslések szerint évente akár hat gigatonna szén is lekerülhet az óceánok felső rétegéből a mélytengerekbe, ahol az évszázadokig tárolódik.
Ez több mint kétszerese az összes autó által világszerte kibocsátott mennyiségnek, ami kulcsfontosságú szerepet játszik a Föld éghajlatának szabályozásában, mivel távol tartja a szén-dioxidot a légkörtől.
A szürkületi zóna lakói azonban számos veszéllyel néznek szembe. A klímaváltozás miatt eltűnő tengeri jég helyén a fény hosszabb ideig világítja meg a vizet, ezzel csapdába ejtve a zooplanktonokat, amelyek a sötétség beálltára várnak. Az óceánok felmelegedése pedig megváltoztatja a fajok élőhelyeinek elterjedését, ami hatással van a tőlük függő táplálékláncokra. És most már a halászok is elkezdtek a sötétebb rétegekben kutatni, abban a reményben, hogy növelhetik fogásukat.
