Hogyan is gondolhattam, hogy ilyesmit elvállaljak, mikor amúgy is van elég dolgom? Ha nem a Somogyról lett volna szó, nyilván eszembe sem jut, hiszen dolgoztam folyóirat szerkesztőségében, tudom, mit jelent, mivel jár egy főszerkesztő munkája, de somogyi születésű lévén úgy éreztem, hozzá tudnék járulni a lap felélesztéséhez, színvonalas működtetéséhez.
Éltem a gyanúperrel, tudtam, hogyan mennek nálunk a dolgok, az urambátyámság nálunk sose megy ki a divatból, mindössze a szereplők változnak, kinek ki az uram, kinek a bátyám, ezért némi áttétellel ugyan, de
a biztonság kedvéért megérdeklődtem egy belső embertől, akinek korábban is volt köze a laphoz, hogy véletlenül nincs-e megpántlikázva ez a kiírás, mert akkor fölöslegesen nem töröm magamat a pályázatommal. Á, nem, dehogy!
Megnyugodtam, hozzá is láttam a munkához, készítettem egy laptervet, Papp Árpád költő, műfordító pályatárs elődömre gondolva visszavettem az Égtájak műfordításrovatát. Árpád a kaposvári Táncsics-gimnázium tanára volt, akkor már rég nem dolgozott, engem ott nem is taníthatott, de mindig nagyra értékeltem, hogy a Somogy külön rovatot szán a műfordításnak. Még gimnazista koromban mutattam Árpádnak egy verset vagy talán versfordítást, azóta is emlegetem, hogy tőle kaptam a legjobb útravalót. Máig hallom, ahogy dörmögő hangján mondja: „Hát, Márta, csak csinálja!” Azt hiszem, írónak, műfordítónak ez a legtöbb, a legnagyobb biztatás, amit idősebb pályatárs vagy tanár mondhat.
Összeraktam tehát a mutatványszám tervezett anyagát, folyóirattól elvárható módon természetesen vers, próza, esszé, tanulmány, kritika és az említett Égtájak rovattal, konkrét anyagjavaslattal. Beadtam, kaptam is visszajelzést, már nem emlékszem, hogy közvetlenül nekem címezve, vagy ismerős által tudatva velem, hogy milyen remek pályázatot nyújtottam be, így kell ezt csinálni. Mondanom sem kell, ezek után nem én kaptam meg a Somogy főszerkesztői posztját.
Nem beszélnék róla ennyit, ha évek múltán nem történik velem valami hasonló, ami eszembe juttatja: Nemzeti Kulturális Alap (NKA), alkotói támogatás. Nem egy kollégámtól hallottam, hogy ő elvből nem pályázik, mástól meg, hogy úgyis fölösleges, én pedig valamiért mindig úgy gondoltam, hogy mégiscsak megpróbálom. Három ízben sikerrel is jártam az NKA-nál, ám azóta rendre elutasították a pályázatomat, pedig nem gondolnám, hogy a kuratórium kivetnivalót találhatott volna a színvonalában. A pályázathoz csatolt támogatólevelet nem hasra ütve írták meg, akiket erre felkértem, hanem tudták, hogy az elmúlt harminc-egynéhány évben azért letettem valamit az asztalra, és ha a saját köteteimmel nem is, de a Spanyol elbeszélők sorozatával már szereztem annyi ismertséget, hogy legalább a nevem rémlik annak, aki valamit konyít a kortárs irodalomhoz.
Más lapra tartozik, hogy néhány közvetlen kollégám kivételével szakmai körökben a kutyát sem érdekelte, hogy itt van egy műfordító, aki 2005-ben vállára vette a spanyol irodalom nagyjait, és maga állt neki kiadni a XX. századi spanyol irodalom alapműveit, miután elege lett abból, hogy éveken át hiába házal velük a szépirodalomra szakosodott kiadóknál, rendre azzal utasítják el, hogy ismeretlen a szerző a magyar olvasó előtt.
Tudom, talán máig is csak szűk körben ismerhetik őket, több kellett volna, hogy a sorozat méltó képviseletet kapjon, de marketingtevékenységre már nem futotta az erőmből, és persze nem forgolódtam, nem nyüzsögtem olyan helyeken, ahol nyüzsögni illett volna. Talán az is így fordulhatott elő, hogy
a Cervantes Intézet tavalyelőtt leköszönt igazgatója utolsó beszélgetésünkön mellesleg mintegy megkérdezte: „Te még nem kaptad meg a Katolikus Izabella-rend keresztjét ezért a sorozatodért?”
Nem bizony. De még József Attila-díjat sem, pedig amikor még a szakmai szervezetünk jelölhetett, és az elnökség meg is kérdezte a tagságot, én nem csekély malíciával gondoltam, hogy szívem szerint magamat javasolnám, és nem azért, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, hanem mert itt speciel objektíve mérhető a teljesítmény. Aztán később már nem is kellett javasolnunk.
Hogy visszakanyarodjak az NKA-hoz, többen biztattak, ha nem adom be, nem is nyerhetek, akárcsak a lottón, így végül, nem mondom, hogy könnyű szívvel, mellényzsebből, de mégiscsak átutaltam a 24 ezer forintos nevezési díjat. Ha lúd, legyen kövér, mondtam, de nem túl lelkesen, egyáltalán nem, hiszen kezdettől fogva irritál, hogy fizetni kell a pályázatért, de lenyeltem a békát, és az utolsó pillanatban csak beadtam a pályázatot. Nem kértem ajánlást, pedig akkor még nem is tudhattam, miként vélekedik erről lengyel kollégám, Irena, de most már tudom. Ha nem elég az ajánlólevél, amit eddig letettünk az asztalra, akkor megette a fene.
És aztán telt-múlt az idő, adott pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az NKA értesítését lessem, hiszen ha egészségügyi kérdések vannak porondon a családban, akkor az mindent felülír, aztán egyszer csak ott volt a fiókomban az NKA talányos e-mailje, döntött a kuratórium, nézzem meg a honlapon az eredményt. Én már itt rosszat sejtettem: miért nem írják, hogy gratulálunk, ön nyert? Némi kutatás után megtaláltam a jelszavamat meg az egyéb belépéshez szükséges adatot, és mit látok? A pályázat státusza elutasított.
Ifjúkorom egyik meghatározó Piramis-nótájának a címét vettem kölcsön ehhez az íráshoz, nem véletlenül; Révész Sándor egész életével utólag is hitelesíti nekem. Én tényleg szabadnak születtem, és erre akkor döbbentem rá igazán, amikor 1982 júniusában ott álltam a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának elbocsátott, nem kirúgott diákjaként – és itt szándékosan nem a mára általánosan elfogadott, az én fülemben azonban továbbra is bulvárosan hangzó szinonimát használom –, szóval ott álltam a sorsdöntő osztályozóvizsga után, melyen megpróbálták nekem bebizonyítani, hogy nem vagyok méltó rá, hogy tanulmányaimat a következő évfolyamon folytathassam. Olasz lektorunk, Ezio egy idő után ki is ment a vizsgáról, mert nem bírta elviselni a vegzatúrát, aztán a végén odajött hozzám, és azt mondta, Márta, maga nagyon jól tud olaszul, menjen el innen. Nekem ez olyan morális megerősítést adott ahhoz, amit is tudtam; azt mondtam magamban, ha az egyetem teljes oktatói kara kiáll ide a Dugonics térre, és próbálja bebizonyítani nekem, hogy hülye vagyok, én kinevetem őket. Innentől számítva lepattant rólam minden mérgezett nyíl, az ilyen elutasítások is, mint amilyen a Somogytól vagy az NKA-tól jött. Mindig a magam ura voltam, a Spanyol elbeszélők sorozatával is a magam bőrét vittem a vásárra, sose függtem senkitől, egy-egy rövid időszaktól eltekintve főnököm sem volt sokáig, és ezután már nem is lesz ebben az életben. Aki szabadnak született, az még a börtönben is szabad marad, még ha egy egész ország lett is a börtöne.
Mellékeltem a pályázatomhoz még egy levelet is, megkérdeztem egy kollégámat, aki tagja volt a kuratóriumnak, hogy szerinte csatoljam-e; azt mondta, fölösleges, úgysem olvassa el senki. Így szólt: Tisztelt Kuratórium! Pályázatomhoz nem kértem szakmai ajánlást, úgy gondolom, eddigi szakmai múltam elegendő támpontot nyújt az elbíráláshoz. Munkám az írás és a műfordítás, saját magam alkalmazottja vagyok, az évek során megtanultam egyensúlyban tartani e két tevékenységet. Idén nyáron nagyon nehéz élethelyzetbe kerültem, férjem mellől szinte el sem mozdulhatok, ahhoz pedig, hogy a regényemet írni tudjam, fontos, hogy ne kelljen kiadóktól külön fordítási munkát vállalnom, kizárólag az általam preferált szerzőkre és művekre koncentrálhassak, amelyeket még szeretnék megjelentetni a Patak Könyvek Spanyol elbeszélők sorozatában. Kiegészítésképpen mindezt még fontosnak tartottam a T. Kuratórium tudomására hozni, bízván, hogy pályázatomat támogatásra érdemesnek találják. Leányfalu, 2024. október 25.
Eddig a levél.
A pályázatot aztán elbírálták, állítólag meg is szavaztak nekem 1,2 millió forintot, szokás szerint pont a felét annak, amit kértem, aztán állítólag valami gikszer történt, elszámolták magukat a kurátorok, így a szűkített keretbe több másikkal egyetemben már az én alkotói támogatásom sem fért bele.
Ahogy most az NKA-botrány kapcsán repkedő számokat hallgatom, egyszerűen nem jutok szóhoz. Eddig három regényem írásához kaptam alkotói támogatást az NKA-tól, 2015-től kezdve összesen 2,2 millió forintot. Tíz évre elosztva nem túl sok, de legalább elmondhatom, hogy kaptam valamit. Igaz, legutóbb, amikor tényleg a legnagyobb szükségem lett volna rá, pont akkor mégsem adták meg. Összesen hat pályázatom volt, hatból három talán mégsem olyan rossz arány.
Nem őrzök sérelmeket, rég el is felejtettem már az NKA-t, és ha most nincs ez a botrány, elő se szedem, de mégiscsak kikívánkozik belőlem, mert ha csak a Pataky Attiláék 10 milliójára gondolok, rögtön kinyílik a bicska a zsebemben. És akkor a többiről, az ominózus miniszteri keretről még nem is beszéltem.
