Ez most egy újabb búcsú, hiszem hogy nem a végleges. Egyszer már elköszöntem ezeken a hasábokon, akkor, amikor a nyomtatott Népszavát bezártuk. Akkor még azt reméltem: nem véglegesen. Mellesleg ma is úgy hiszem, szégyen Magyarországra nézve, hogy nem marad egyetlen országos terjesztésű politikai napilap a piacon; erre az új kormány sem lehet büszke. Nem hiszem, hogy ennek így kellett, így kell történnie, és ezzel nem vagyok egyedül.
Számos – tényleg számos – levelet, telefonhívást kapok ismerősöktől és ismeretlenektől, akik aggódó szavaik mellett különböző megoldásokat javasolnak a napilap túlélése érdekében. A legtöbb megoldás alapja az, hogy igenis van, kell lennie ebben az országban legalább húszezer embernek, akiknek fontos a „napi papír”, akik így, lapozgatva szeretik az újságot, a híreket és a háttéranyagokat. Ott maradnak most napi hírlap nélkül tíz megyei lap olvasói, ott maradnak a Magyar Nemzet fogyasztói, és ott a Népszavát kedvelők is. Ezek a jóindulatú emberek nem pusztán méltatlankodnak, hanem ötleteket adnak, gondolkodnak, gondolkodnak a megoldáson.
Természetesen nem pusztán jóindulat kísér bennünket, jócskán akadnak olyanok is, akik úgy vélik: megérdemeljük a sorsunkat. És most, azt gondolom utoljára, kitérek azokra az állami hirdetésekre, amelyek az elmúlt években a Népszava megélhetését biztosították. Ami persze így nem teljesen igaz: működésünket ötven százalékban éppen az olvasóink biztosították, pontosan azzal, hogy előfizették, vagy megvették a Népszavát. Ami a hirdetéseket illeti:
a Népszava soha, egyetlen pillanatra nem adta fel saját identitását és az elveit.
A hirdetéseket sem mind fogadtuk be, visszautasítottunk sok-sok állami, politikai hirdetést, vállalva azt a kockázatot, hogy a kormány, „cserében” megbüntet bennünket (volt rá példa). Több, mint rágalom azt állítani erre a munkatársi gárdára, hogy kollaborált a rezsimmel, hogy mindannyian a NER részesei voltunk. Aki ilyet állít, az csak rosszindulatból teheti, főszerkesztőként vallom: ritka becsületes csapat készítette a Népszavát, munkájukért csak elismerés jár nekik. Sorolhatnám azokat az ügyeket – a Fideszt érintő ügyeket, amelyekről a Népszaván keresztül értesülhetett a nyilvánosság. És, ha most azt a kérdést tennék fel nekem, a történtek ismeretében is vállalnám-e az állami hirdetéseket, akkor őszintén mondom: igen. Ha csak így tudtuk volna megírni azokat a cikkeket, amelyek pontos képét adták vissza az elmúlt tizenhat év történéseinek, összefüggéseinek, akkor újra vállalnám. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy így lehetett megbuktatni az Orbán-rendszert, nem gondolnám, hogy a Népszava váltotta le őket, de a buktatáshoz szükség volt e 153 éves lap olvasóira is.
Ha most úgy olvassa a most utoljára megjelenő pdf, illetve mobil formátumú írásunkat bárki, hogy ez valami végső búcsú lenne, akkor szeretnék megnyugtatni mindenkit, magamat is, hogy szándékaink szerint nem, az.
Már csak azért sem, mert a többség azt akarja: legyen Népszava.
És lesz is.