Abszolúte van igény Magyarországon kulturális műsorokra, az MTVA csak két dolgot ejtett: a valóságot és a fiatalokat

Horváth P. Andrást választotta meg az Országgyűlés művelődési bizottsága a közmédia átmeneti vezetőjének a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. élén. A megbízás átmeneti, csupán addig tart majd, amíg új vezetőt választ a Független Közmédia Testület. A jogászt információink szerint tiszás körökben régóta ismerik, a kezdetektől fogva együtt dolgozik Magyar Péter pártjával. Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter az utóbbi időben egyértelművé tette, a közmédiának visszaadnák a köz javát valóban szolgáló szerepét, ehhez pedig nemcsak társadalmi és szakmai párbeszédet folytatnak arról, milyen közmédiát akarnak a magyar emberek, hanem egy alapos átvilágításra is sor kerül.

Utóbbi feladatot irányítja majd Horváth P. András, akinek ugyan nincs közmédiás tapasztalata , de jogászként annál több, hiszen saját ügyvédi irodát tart fenn.

Egy ilyen politikai környezetben mondhatni jó érzékkel látott napvilágot a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság megbízásából készült kutatás, amely rávilágított: jelentős a társadalmi igény a kulturális tartalmakra. A közönség, ha nem is követi rendszeresen a kínálatot, elvárja a médiától, hogy legalább a lehetősége meglegyen rá – derült ki a felmérésből.

A választékkal kapcsolatban meg, hogy hogy állunk, egészen vegyesek az eredmények: valójában nem túl jól, nem túl rosszul. Szemléletes például, hogy küzdelmesen, de van több irodalmi és képzőművészeti nyomtatott folyóirat is, addig

(A kutatás különbséget tesz többek között a kulturális hírekkel, eseménybeszámolókkal és a specifikus műfajokban – például a könyvrecenzió – cikkek között. Mivel a fiatalok többsége (a felmérés szerint 29 éves korig) elsősorban a közösségi médiában fogyasztja ezeket a tartalmakat így ez az arány különösen szemet szúr. Főleg, hogy például a közmédia az elmúlt bő egy évtizedben nem igazán foglalkozott ezzel a trenddel, csak hagyta, hogy a tinédzserek és fiatal felnőttek eltűnjenek a látóteréből. Ebben nyilván nem vált javára az sem, hogy önként ásott szakadékot a valódi magyar zenei élet és az általa kreált alternatív valóság között.

Így eshetett meg, hogy inkább jutott műsoridőhöz Nagy Feró az egyik legfontosabb zenei-kulturális műsorban, az Esti Kornélban, minthogy a manapság valóban népszerű előadóknak nagyobb teret engedtek volna a szerkesztők. Vagy így fordulhatott elő, hogy Beton.Hofi Bagira című dal „Anyámnak írok sms-t és az Orbán les.” sorának második felét elnémította a koncertfelvételt közvetítő M2 Petőfi TV 2023-ban.

Beszédes továbbá, hogy április 13-án, a választások másnapján az Esti Kornél műsorvezetői rögtön lapot húztak 19-re és jelezték, „új fejezet kezdődik”: sokkal szélesebb körben mutatnak majd be többek között zenészeket, előadóművészeket. A közmédia amennyire láthatólag egy jó ideje elengedte a fiatalok kezét (megszüntette két kifejezetten népszerű műsorát is: 2012-ben az MR2 Akusztikot eredeti formájában, 2015-ben pedig az Időfutárt nevű rádiójátékot), annál fontosabb szerephez jutott a 40 éves kor felettiek körében. 

2010-ben viszont, mikor az Orbán-kormány egy ernyő alá vonta a köztelevíziós és rádió csatornákat is azzal a céllal, hogy az majd a törvény szavaival élve „a lehető legtöbb társadalmi réteghez és kulturálisan elkülönülő csoporthoz” szólhasson, valószínűleg nem ekkora árkok kiásásában volt érdekelt. Voltak ugyan irodalmi magazinok, klasszikus zenei közvetítések, koncertközvetítések (többek között az A38-ról és a Müpából is), balett- és színház közvetítések és voltak népművészeti, hagyományőrző, sőt, egyházi kulturális tartalmak is. Aztán a centralizáció kiteljesedésével mindezek egyik elsődleges csatornája az M5 lett, a rádióban pedig külön helyet kapott a klasszikus és kortárs komolyzene (Bartók Rádió) és a könnyűzene (Petőfi Rádió). Akárhogy is, a jövőben nem lesz elég, hogy a MédiaKlikkel felismerte, a streamingszolgáltatók mellett kell labdába rúgnia, érdemes lesz figyelembe vennie, hogy a kulturális tartalomfogyasztást meglehetősen uralják a populáris műfajok: a megkérdezettek túlnyomó többségben (83 százalék) szórakozásból és mondhatni másodsorban (54 százalékuk) ismeretszerzésből követi ezeket a tartalmakat.

Építkezni a romokon

A magyar kultúra fegyvertára erős fegyverrel szaporodott. Ez a fegyver a most meginduló broadcasting, amelynek jelentőségét ismertetni nem szükséges. Mindenki tudja, mit jelent különösen Magyarország mai helyzetében az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó – mondta Kozma Miklós, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Részvénytársaság alelnöke 1925-ben, a rádió ünnepélyes megnyitása alkalmából. Több mint száz évvel később, egy a valóságban és szimbolikusan is romokban lévő Magyar Rádió kulturális szerepével kapcsolatos kerekasztal-beszélgetés sorozat kezdődött Cseicsner Otilia dramaturg kezdeményezésére. A bázisdemokrácián alapuló Rádiófórum célja felhívni az új döntéshozók figyelmét arra, hogy a kulturális tartalomgyártás is a közmédia feladata.

A szerdai est alkotó- és előadóművészek – többi között Csapó Gyula, Darvas Kristóf és Szemző Tibor zeneszerzők, Salamon András filmrendező, Bárdos Deák Ágnes dalszerző-énekes, Fehér Anna színésznő –; volt és jelenlegi műsorvezető-riporterek – például Sipos Júlia, Vlasits Sarolta –, hangmérnök – Liszkai Károly –, levéltárosok-muzeológusok – például Sávoly Tamás rádiótörténész, – könyvkiadó – Balogh Endre, Prae Kiadó – részvételével és Marton Éva moderálásával zajlott. És bizonyította, tervezni lehetetlen múlt és jelen ismerete nélkül, a beszélgetés arányai pedig igazolták: az elmúlt 16 év rombolását követő gyászmunka mennyire a kezdetén jár még.

Volt, aki a Bartók Rádió fülsértő és méltatlan szignáljairól beszélt, volt, aki egy furcsa fideszes telekvásárlás és az Időfutár sorozat befejezése közötti összefüggést mutatta be, más a hangjátékok és a kamrában rögzített podcastok közötti színvonalbeli különbséget említette. A zenészeknek – egyikük játszott az utolsók között a legendás 6-os stúdióban akkor, amikor bár ők még zenéltek, már megkezdődtek a bontási munkálatok – megfelelő próbateremre és stúdiókomplexumra van szükségük. A Rádió szellemiségének fontossága mellett abban kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy közmédiára igenis szükség van, és a világszínvonalú Bródy Sándor utcai stúdiók lebontása bűn volt, abban azonban voltak véleménykülönbségek, hogy az eredeti épületet – mint Berlinben – vagy abszolút újat kellene-e építeni. A fórumon hallgatóként részt vett a Müpa tervezésével szakértelmét bizonyított Zoboki Gábor építész is, akihez címezve elhangzott, mennyire fontos, hogy az (újjá?)építésben szakemberek vegyenek részt. A magát művészeti munkásként aposztrofáló Szemző Tibor a hangstúdiót nem csupán helyszínként, hanem kompozíciós eszközként is használja, és ő volt az, aki azt is hangsúlyozta, hogy a médiaművészeti alkotásai sosem lesznek profitábilisek. Amivel kinyitotta a beszélgetést a közszolgálati rádió kulturális szerepéről, az olyan, piacképtelennek mondott, ám nélkülözhetetlen műfajok igényes megvalósításáról, mint a sokszereplős hangjátékok, dokumentum-hangjátékok. Kompromisszumos javaslat is elhangzott a Bródy Sándor utca 5-7-tel kapcsolatban, eszerint a 6-os stúdió és a Pagoda felépítésével lehetne szimbolizálni a folytonosságot.

Szó esett a műsorok külső gyártásának visszásságairól, és még több a mesterséges intelligencia térnyeréséről, amivel kapcsolatban felmerült, hogy az egyenlő hozzáférést szolgálja-e a Google automatikus felolvasó programja, és az is, a szerzői és előadói jog mennyire képtelen követni a technológiai fejlődést.

Abban is teljes volt az egyetértés, hogy a kincsekkel teli archívumnak mindenki számára ingyenesen hozzáférhetőnek kell lennie, ellentétben a mostani helyzettel, amikor vagy lehetetlen, vagy megfizethetetlen kutatni vagy akárcsak érdeklődni, miközben a Magyar Rádió hatalmas kulturális vagyona a nemzeté, amelyet közpénzből tartják-tartották fenn. Nem vitatta senki a felvetést: a Magyar Rádiónak és Televíziónak újra külön intézménnyé kell válnia.

Szó esett a külsős műsorgyártás visszásságairól és a saját gyártás és egy újból felálló irodalmi szerkesztőség a kortárs irodalomban játszott elengedhetetlen szerepéről. Felmerült a kérdés, hová lettek a dramaturgok és kik lesznek az újak, és hogy mennyire akar edukálni a közmédia, amivel néhány, a mai fiatalokkal kapcsolatos közhely emlegetése mellett kinyílt a generációs dilemma: a 2012-15 között sugárzott Időfutárt ismerő az utolsó nemzedék, amely még hallgatott rádiót. Miközben több tanár tapasztalata, hogy a hangjátékkal találkozó diákok előtt egy új, lassúbb és mélyebb világ nyílik meg, amire igenis kíváncsiak.