Miközben az egyre hosszabb aszályok, a szélsőséges időjárás és az emelkedő élelmiszerárak új helyzet elé állítják az emberiséget, egyre többen fedezik fel újra a hobbikertet – immár nem a természet meghódításának, hanem az ahhoz való alkalmazkodásnak a részeként. A cél már nem az, hogy minden évben ugyanazt a termést hozzuk ki ugyanabból a földből egyre több munkával és egyre több beavatkozással, hanem hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amely képes együtt élni a változó környezettel, elviseli a száraz nyarakat, megtartja a vizet, táplálja a talajt, és közben a kertészt is kevésbé terheli.
Kertünk sosem állandó. Az évszakok váltakozásával folyamatosan változik, amivel érdemes lépést tartani a kerti munkálatokat illetően is. Viszont hobbikertészként magam is tapasztalom viszont, hogy mennyi mindenre érdemes jobban odafigyelni, illetve természetvédőként fontos számomra a fenntarthatóság is. Gazdálkodó tevékenységem során aktívan kutatom azokat a lehetőségeket, amelyekkel ezt elő tudom segíteni. Ha közelebbről vesszük górcső alá kertünk növényeit és állatait, látszik, hogy valami megváltozott: a kertben odúk várják a madarakat és a denevéreket, a sövények között sünök bújnak meg, a gyümölcsfák alatt pedig nem kapálás nyomai látszanak, hanem egy olyan szemléleté, amely a természet működését igyekszik utánozni, nem pedig felülírni. A kert él, lélegzik és mozog.
Stresszkezelés felsőfokon
– A fogalom mögött elsősorban egy szemléletváltás áll – emeli ki Réder Ferenc, az Adaptív Kert Csoport tagja, permakultúrás hobbikertész. – A cél már nem az, hogy minden évben ugyanazt a termést hozzuk ki ugyanabból a földből egyre több munkával és egyre több beavatkozással, hanem hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amely képes együtt élni a változó környezettel: elviseli a száraz nyarakat, megtartja a vizet, táplálja a talajt, és közben a kertészt is kevésbé terheli.
Ez a fajta nézőpont egyre több magyar hobbikertészhez kezd eljutni. Részben azért, mert a klímaváltozás már nem elvont tudományos fogalom, hanem mindennapi tapasztalat. A hosszú aszályok, a hirtelen lezúduló csapadék, a csaknem (vagy a napokban sok helyütt ténylegesen) negyvenfokos nyarak és az új kártevők mindenkit alkalmazkodásra kényszerítenek. Részben pedig azért, mert sokan a kertben keresnek ellensúlyt egy túlhajszolt életmódra.
– A kertészkedés leginkább terápiás céllal indult nálam – idézi fel a hobbikertészkedéssel való kapcsolatát Király Béla, A kék zónás kert című könyv írója, a Kisdomb Ökokert gazdaság vezetője.
– A kerti munkával kapcsolatos rendszeres testmozgás és a növekvő zöldségfogyasztás fizikálisan is javította az állapotomat. Egy kisebb médiacég tulajdonosaként és vezetőjeként a 2010-es években nagyon stresszesen éltem. Igyekeztem valami olyan tevékenységet találni, ami megnyugtat, eleinte inkább különböző sportokat próbáltam ki. A kertészkedés egy véletlen folytán került előtérbe: vettünk néhány paradicsompalántát, amikkel elkezdtem foglalkozni. Ennek hatására igyekeztem minél több információt összegyűjteni, sokat olvastam, rengeteg videót néztem és találtam olyan embereket is, akikhez kérdésekkel fordulhattam. A tanulással párhuzamosan igyekeztem magam jól érezni, míg végül az otthoni magaságyásaimat kinőttem. Némi keresés után a lakóhelyünk közelében találtam gazdálkodásra alkalmas területet, amit sikerült megvásárolnunk – meséli.
Élő rendszerek sokasága
A történet ugyanakkor nem feltétlenül sikersztori a klasszikus értelemben. Inkább arról szól, hogy a kertészkedés közben valami alapvetően megváltozott. A világ úgynevezett kék zónáiban – ahol feltűnően sok százéves ember él – a közös vonások között nemcsak a növényi alapú táplálkozás és a szoros közösségi kapcsolatok szerepelnek, hanem az is, hogy az emberek természetes módon, a mindennapjaik részeként mozognak.
A kertészkedés nem edzésprogramot kínál, hanem életformát, amely tudatosan az élet számos területébe beépíthető.
Ugyanez a gondolat jelenik meg Ferenc kertjében is, néhány kilométerrel odébb. Ott már nem elsősorban a személyes életmódváltás, hanem maga a kert mesél arról, mit jelent alkalmazkodni. Ferencék kertje húsz évvel korábban még egyszerű veteményes volt. Mára permakultúrás szemléletű, vagyis a természet működését utánozni kívánó, fenntartható és sokszínű, élő rendszerré vált, ahol a csirkék, a nyulak, a gyümölcsfák, a vadvirágok, a veteményes – és nem utolsósorban az ember – nem különálló elemek, hanem ugyanannak az ökológiai hálózatnak a részei.
A cél itt sem a maximális terméshozam, hanem egy olyan kert kialakítása, amely minél kevesebb külső beavatkozással is képes jól működni.
A szemlélet egyik legfontosabb fordulópontja az volt, amikor felhagytak a rendszeres talajforgatással.
– Amikor abbahagytuk az ásást, drasztikusan lecsökkent a gyomlálásra fordított idő is – osztotta meg velünk a kert gazdája. Első hallásra meghökkentő állítás, hiszen a hagyományos kertészkedés egyik alapművelete éppen az ásás.
Nem visszatérés a múlthoz, hanem válasz a jelenre
A magyar kertkultúra történetében a kiskertek mindig többet jelentettek egyszerű veteményesnél. A szocializmus idején a zártkertek és hétvégi telkek sok család számára biztosítottak kiegészítő élelmiszerforrást, miközben a városi embereknek kapcsolatot jelentettek a természettel és a vidéki életformával. A rendszerváltás után azonban sok helyen megváltozott a szerepük: egy részük üdülőterületté alakult, másokat elhagytak, számos kertet pedig elhanyagoltak, vagy lakófunkciót kaptak.
– A Greenfo által is ismertetett kutatások szerint azonban ezek a kék zónás területek ismét felértékelődnek – hangsúlyozza Béla. – Ennek oka nem pusztán az emelkedő élelmiszerárakban vagy a bizonytalan gazdasági helyzetben keresendő. A klímaváltozás, a városi hőszigethatás, a biodiverzitás csökkenése és az egyre nagyobb igény az egészséges életmód iránt új szerepet ad a hobbikerteknek.
A kutatók szerint a jövő kertje egyszerre lehet élelmiszertermelő-hely, közösségi tér, ökológiai folyosó és a klímaadaptáció egyik eszköze.
A könyv szerzője szerint a kék zónához szükséges feltételek maguk módján minden kertben (tehát mindenki földdarabkájában) megtalálhatók. Az örömmel végzett kerti munka, a növényi fókuszú étkezés vagy a kiegyensúlyozottabb mentális állapot mind abba az irányba mutatnak, hogy a kertművelés egy longevity tevékenység, vagyis élethossznövelő. Ez a szemlélet pedig messze túlmutat azon, hogy megéri-e paradicsomot termeszteni. Inkább arról szól, hogy milyen kapcsolatot alakítunk ki a környezetünkkel. Ferenc és Béla ugyan egyes kérdéseket, részleteket talán más-más oldalról közelítenek meg, mégis ugyanarra a következtetésre jutnak.
– A legtöbb problémát a türelmetlenség okozza – mondja a kertészkedésből később vállalkozást építő szerző. Szerinte a mai ember a társadalmi berendezkedésnek köszönhetően azonnali eredményekhez szokott, a kert viszont egészen más ritmusban működik. Egy fa nem lesz egyik napról a másikra termő, a talajélet sem néhány hét alatt áll helyre, és egy megjelenő kártevő sem feltétlenül jelent azonnali permetezést. Sokszor éppen az idő teremti meg az egyensúlyt a kertben.
Ez a gondolat visszaköszön Ferenc kertjében is. Ottjártunkkor megfigyelhettük, hogy még a komposztálásnak és a szerves trágya felhasználásának is megvan a maga időhöz kötött, szegregált felhasználása: a baromfitrágyát például csak egy egész éves érlelés után használják fel tápanyag-utánpótlásra, addig különálló helyen gyűjtik. Ellenben a nyulak almát már rögtön lehet használni.
A kert gazdája szerint a fenntarthatóság egyik legfontosabb kérdése az, hogy mennyi energiát kell kívülről bevinni egy rendszer működtetéséhez.
– Attól lesz fenntartható valami, hogy önmagától is működik – fejezi ki röviden és tömören. Ez elsőre talán túl általános kijelentésnek tűnhet, ám amikor körbenézünk a kertben, gyorsan értelmet nyer. A tyúkok nemcsak tojást adnak, hanem elfogyasztják a konyhai zöldhulladék jelentős részét, kapirgálásukkal lazítják a talajt, trágyájuk pedig visszakerül a gyümölcsfák alá. A levágott fű nem zsákokban végzi a hulladékudvarban, hanem a nyulak takarmánya lesz. A lehulló lombot nem gereblyézik fel, így abból természetes mulcs készül, ami megőrzi a talaj nedvességét és táplálja az élővilágot. Szinte minden melléktermék egy másik folyamat kiindulópontja.
Forgásban lévő rendszerek
Ez az úgynevezett körforgásos gondolkodás talán az adaptív kert legfontosabb ismertetőjele. Nem az a kérdés, hogyan lehet még több műtrágyát, még több vizet vagy még több növényvédő szert kijuttatni, hanem az, hogyan lehet úgy kialakítani a rendszert, hogy kevesebb külső beavatkozásra legyen szükség.
Éppen a minap olvastam egy posztot a Facebookon, amelyben az aszály következtében csontszárazra szívott, tönkrement kukoricavetés fotóját közölte a gazda. Az egyik kommentelő felvetette, hogy fel kellene hagyni a műtrágyák használatával, ezek ugyanis felborítják a talajok természetes mikrobiomját, amik ezáltal még hajlamosabbak lesznek a kiszáradásra és nem utolsósorban az erózióra. Hozzászólása égető fontosságú. Az adaptív kert azonban másképp tekint a talajra: nem élettelen közegként, hanem mikroorganizmusokból álló élő rendszerként, amelyek mindegyike az egységes egész elvét képviselve a rendszer része, és amiket érdemes minél kevésbé bolygatni.
A szemléletváltás talán leglátványosabb eleme a talajhoz való viszony megváltozása.
A hagyományos kertészeti tanácsok évtizedeken át az ásást, a kapálást és a gyommentes földet tekintették a jó gazda ismérvének. Ahogyan Király Béla is írja, napjainkban egyre inkább igazolódik, hogy a talaj valójában rendkívül összetett élő ökoszisztéma. Gombák, baktériumok, giliszták és számos mikroorganizmus dolgozik benne azon, hogy a növények hozzáférjenek a tápanyagokhoz. Nem véletlen, hogy mindkét megszólaló hangsúlyozta a talaj fontosságát. A könyv szerzője szerint valóban tápláló zöldséget csak egészséges talajból lehet előállítani, ezért a kertészkedés első lépése nem a vetőmag kiválasztása, hanem a talaj javítása komposzttal és szerves anyaggal.
Az adaptív kert valójában nem bonyolultabb a hagyományosnál, sok tekintetben éppen egyszerűbb. A különbség abban rejlik, hogy a kertész megtanulja elfogadni: nem minden folyamatot kell irányítani. Sokszor elegendő jó feltételeket teremteni, a természet pedig elvégzi a munka jelentős részét.
Kék zónák a Föld minden részén
A kék zóna (Blue Zone) olyan földrajzi területet jelöl, ahol az emberek átlagosan tovább élnek, egészségesebbek, és a 100 éven felüliek aránya is kiemelkedően magas.
A fogalmat Dan Buettner népszerűsítette, aki több kutatótársával együtt olyan közösségeket vizsgált, ahol szokatlanul sok hosszú életű ember él. Ennek hátterében több tényező együttes meglétét állapította meg, mint például a növényi alapú étrend – sok hüvelyessel, zöldséggel és teljes értékű gabonával, rendszeres mozgás – például séta, kertészkedés vagy fizikai munka, erős családi és közösségi kapcsolatok, kevesebb stressz, illetve napi rutinok a relaxációra, illetve mértékletes étkezés. A kék zónák létezése és az ott élők hosszú élettartama széles körben ismert, de egyes kutatók vitatják, hogy kizárólag az életmód magyarázza a hosszú életet, hiszen a genetika, az egészségügyi ellátás, a társadalmi környezet is szerepet játszhat. A legismertebb kék zónák: Okinawa, Szardínia, Ikaria, Nicoya-félsziget és Loma Linda.
Király Béla
Biokertész, két évtizedes médiapiaci munka és annak hatásai révén váltott életmódot. Eleinte hobbiként űzött zöldségkertészkedést, amely azóta fő tevékenysége lett. A Kisdomb ökokert néven üzemelő biogazdaság vezetője, amely mintegy hatvan családot lát el hétről-hétre szezonális friss zöldségekkel dobozközösségi formában. A főként tapasztalati úton gyűjtött gazdálkodási ismereteit évek óta igyekszik továbbadni: dobozközösségük túlmutat a zöldségtermelésen: edukációs tevékenység révén feladatuknak tekintik a fenntartható- és egészséges ételek kiválasztási szempontjainak az átadását. A kék zónás kert című könyve ezeket az információkat rendszerezve tárja az olvasók elé.
