„Temetésem polgári állásomhoz mérten egyszerű legyen. Ha életemben még magam nem létesítettem volna, örököseim feladatává teszem, hogy a keresztúri dűlőben lévő új temetőben családi kriptát létesítsenek és a megfelelő síremlékkel lássák el” – pattogtak az utasítások.
Igazán nem őrajta múlt, hogy amikor másfél évtizeddel később bekövetkezett a vég, semmi sem úgy történt, ahogy Kauser gondosan eltervezte. Nem volt kripta, méltóságteljes temetés, és alighanem az orvos sem tudott sort keríteni a halál beálltának radikális, de mindennél biztosabb ellenőrzésére. Ehelyett „feketére mázolt deszkakoporsóját egy rozoga temetéskocsi vitte a rákoskeresztúri temető egyik hátsó parcellájában megásott sírgödörhöz a többi proletársírok közé, ahol hosszas sorbaállás után végre elhantolták” – számolt be az építész utolsó útjáról jóval később az Építő Ipar – Építő Művészet című szaklap.
Kauser József elkövette ugyanis azt a hibát, hogy 1919. július 25-én, a proletárdiktatúra végnapjai idején hunyt el; akkor, amikor a temetőket már államosították, és az egyenlőség jelszavával megtiltották a családi kripták és díszes sírhelyek használatát. A Kommün halottai az olcsó koporsókban és a temetőfal mellett ásott gödrökben egyesültek a világ többi proletárjával, és utolsó útjukra legfeljebb egy maroknyi családtag, nem pedig díszruhás sokaság kísérte el őket.
„Úgyszólván nesztelenül távozott” az élők sorából a 71 éves Kauser József – ha kölcsönvehetjük az építőipari szaklap költői kifejezését –, de az az igazság, hogy szerencsecsillaga már jóval e méltatlan vég előtt leáldozott. Pedig akik látták pályája indulását és munkálkodásának legtermékenyebb évtizedeit, nem gondolták volna, hogy sorsa nem is olyan soká a feledés lesz.
Elzászi eredetű, de évszázadok óta Pesten dolgozó kőfaragó családba született 1848-ban Kauser József, aki anyai ágon a kocsigyáros Kölber famíliába tartozott. A polgári pedigrét ő maga azzal fényesítette tovább, hogy Gerlóczy Idát, az egyesített főváros meghatározó alpolgármesterének lányát vette feleségül, akivel aztán öt gyermeket neveltek fel.
Az építészetet előbb Pesten, aztán Zürichben tanulta, majd képzésére Párizsban tette fel a koronát. 1876-ban tért haza Pestre, és hamarosan megbízások egész sorát kapta és teljesítette közmegelégedésre. Rendszerint testvérével, az építőmesterként is dolgozó Gyulával működött együtt, így építették fel sorban az újpesti templomot, a szegény gyermekek kórházát az Üllői úton, az államvasút nyugdíjpénztárának hatalmas bérházát a Köröndön, a zugligeti villamos-végállomást, az 1885-ös iparkiállítás több pavilonját a Városligetben, vagy épp a munkásbiztosító székházát, a Szent László Kórházat, az Iparrajziskolát és a Pallas Nyomdát. Kauser József volt a tervezője a mai Blaha Lujza térre szánt pesti tűzőrségnek is, amelyből végül csak a Népszínház víztornya valósult meg – igaz, az áll ma is, miközben a színházat már vagy hatvan éve lerombolták.
E rengeteg maradandó alkotás dacára azonban az ismertséget elsősorban két templomnak köszönhette az építész. Az egyik talán a leghíresebb pesti templom: a lipótvárosi Bazilika, amelynek belső kiképzését Ybl Miklós halála után, csak néhány elnagyolt tervre támaszkodva, teljes egészében a saját elképzelései szerint valósította meg másfél évtizedes munkával Kauser József. A másik a Józsefvárosban álló Jézus Szent Szíve templom, amely vörös téglás megjelenésével, a középkort idéző eleganciájával kivívta a kortársak elismerését.
Nem lehet véletlen, hogy amikor az 1890-es évek közepén Kauser József elérkezettnek látta az időt, hogy saját bérházát is felhúzza az épp amerikai gyorsasággal kiépülő Erzsébet körúton, ugyanahhoz a megjelenéshez, a vörös tégla komolyságához nyúlt. A telket már egy évtizede őrizgette, idővel ki is vásárolta birtokostársait – sógorát, az épületszobrász Seenger Bélát és a bútorgyáros Thék Endrét –, és amikor a New York Biztosító roppant palotája is elkészült a közelben, az immár forgalmas, bejáratott körútszakaszon ő is munkához látott. A Barcsay utca mentén is hosszan elnyúló három emeletes sarokház az Erzsébet körút 19. címet kapta.
Ahhoz persze már alighanem több kellett a szerencsénél és a kitartó munkánál, hogy háziúrként a lehető legmegbízhatóbb bérlővel szerződjön Kauser: jelesül az állammal. Minden bizonnyal több évtizedes munkakapcsolatai vezettek oda, hogy vadonatúj bérházába családján és néhány válogatott lakón kívül az újonnan létrehozott Szabadalmi Hivatal költözött be 1896 márciusában. Ahogy a Magyarország tudósított: a hivatal „a nagy épület Barcsay-utcai részén van elhelyezve, az egész első emeletet és a második emelet felét elfoglalja. A bejelentő-, a bírói osztály, valamint a kisebb-nagyobb ülés- és tanács-termek bútorzata, felszerelése egyszerű, de nagyon ízléses és dicséretére válik a magyar iparnak. Érdemes látnivaló a levéltár, melyet az utczáról és az udvarról 4-5 méter széles nagy ablakok világítanak meg. Valósággal templomszerű csarnok ez, benne százakra menő vaskos lajstromok, találmányi minta-szekrények...”
És ami a legnagyobb főnyeremény, hogy ez a hivatal három évtizedre itt is maradt, sőt terjeszkedett is: idővel a Szabadalmi Felsőbíróság és a Védjegyosztály is az Erzsébet körúti házba költözött, az irodák még a harmadik emeletre is átterjedtek. Bőven túlélték itt az építtetőt, a szabadalmi szakértők csak 1925-ben kezdtek el kihurcolkodni.
Innen nézve teljesen érthető, hogy a visszaemlékezők szerint Kauser József 1919-ben megőrült a „vele elkövetett gazságok miatt”, magyarán azért, mert „az átkos kommün hangyaszorgalommal és becsületes, verejtékes munkával gyűjtött vagyonától megfosztotta”. Az építésznek persze – a hagyatéki leltár szerint – voltak részvényei és hadikölcsön kötvényei, volt aranyórája lánccal, három rend ruhája, felöltője és télikabátja, de az igazi vagyona a megbízhatóan jövedelmező, nagy értékű bérház volt. És azt bizony államosította a Tanácsköztársaság.
De az is igaz, hogy ez az einstand már csak az utolsó csapás volt a bajok sorában. Kauser József ugyanis élete utolsó húsz évében azt volt kénytelen megélni, hogy végzetesen kiment a divatból. Ahogy Lechner Jenő megfogalmazta: kortársaival „megállapodott ízléssel, férfikoruk delén sodródtak bele abba a förgeteges viharba, amelyet a század utolsó évtizedében a szecessziós művészmozgalmak keltettek, s amelynek kétségkívül tisztító, újjáalkotó, teremtő, megtermékenyítő nagy munkája kíméletlenül átgázolt mindenkin, aki a régi iskolák mesgyéin mert tovább haladni”.
Értsük ezt úgy, hogy Kausert a fiatalabb pályatársak megmosolyogták, lesajnálták az eklektikában tanúsított perfekcionizmusáért, és még a vágyott egyetemi tanszéket sem sikerült megszereznie. Visszavonult hát, elszigetelődött a világtól, tanulmányokat írt – de nem nagyon fejezte be őket –, és szedte a lakbért. A történet végére a Tanácsköztársaság tette ki a pontot.
Neki már nem, de rokonainak bizonyára elégtételt jelentett, hogy 1921 áprilisában emlékünnepet rendeztek a tiszteletére, amikor pedig a következő nyáron a család exhumáltatta a holttestét és méltó síremléket állítva másodszor is búcsút vett tőle, a pályatársak meleg szavakkal emlékeztek rá. Hol volt már akkor a szecesszió...
Így végül mégis teljesült Kauser József végakarata, ahogy az a kívánsága is, hogy az Erzsébet körút 19. „a család számára megmaradjon, vagy legalább is hogy egyes örököseim a maguk illetményét belőle el ne adják, és így a vagyonközösségbe idegenek be ne jussanak”. Özvegye és gyermekei mindvégig megtartották a házat családi tulajdonban, még akkor is, amikor az egyedülálló örökösök, József, Albert és Vilma – anyjuk és házas húgaik halála után – már jó ideje a Kauserek régi svábhegyi villájában éltek.
József, maga is építész, ott lett öngyilkos 1940-ben. Vilma ugyancsak ott lelte halálát 1945 februárjában – talán jobb nem elképzelni, milyen körülmények között. Így a gépészmérnök Albert volt az egyetlen, aki megérte, amikor a sokat látott nagykörúti sarokházat újfent államosították.
A sorozat 768. része
A Lelőhely májusban ünnepelte a harmincadik születésnapját. Ez a mostani írás a Népszabadságban, majd a Népszavában publikált sorozat 768. részeként jelenik meg. A szerző nagyon köszöni a kitartó figyelmüket.
