Nem, a mostanit nem vártam. Máskor már hetekkel korábban tanulmányozom a csoportokat, esélyeket latolgatok, sajnálom azokat, akik lesérültek, és így nem vehetnek részt a tornán, aztán persze tippelek is (csak nagyon ritkán találom el az eredményt) – egyszóval: napról napra jobban lobog bennem a tűz. És bizony ilyenkor egy hónapra is elveszít a családom, mert engem már a csoportmeccsek is rendkívül érdekelnek, szinte mindet megnézem, jobb ügyekhez illő buzgalommal. Most viszont jóformán azt sem tudtam, hogy mikor kezdődik: hétfőn esett le, hogy csütörtökön már a 23. foci-vb első góljainak örülhetünk, ha Mexikó feltöri a nem túl acélos dél-afrikai védelmet.
A tartózkodásomban benne van a bővítés (32-ről 48-ra ugrott a résztvevő országok száma), az egyre leplezetlenebb megalománia és mindazok a bűnök, amelyeket a mostani rendezés még jobban kiemel. Azt hiszem, Egri Viktor foglalta össze a legérzékletesebben sajátos beharangozójában a 24.hu-n, hogy miért nem lehet igazán jó szívvel nézni a „foci ünnepét”.
Talán azért, mert a mostani torna végképp felrúg minden olyan eszmét, amely valaha fontos volt, és így igazából csak a cselekre és gólokra koncentráló függők számára jelent önfeledt kikapcsolódást.
Persze a foci már korábban is lefeküdt a politikának (78-ban az argentin juntának, 2018-ban pedig Putyin Oroszországának, bár akkor talán még nem mindenki számára jelentette azt a diktátort, aki ma irányítja az országot), most viszont Trumphoz dörgölőzik oda. A hírek szerint ő adja majd át a trófeát a győztes csapatnak, és ő is ünnepelhet velük a dobogón, pont olyan ízléstelenül, mint ahogy tette a klubvilágbajnokságon a fél világ hüledező szeme előtt. És akkor még nem beszéltem egy szót sem Infantinóról, akinél sötétebb alakot nagyon nehéz elképzelni (pedig hát a korrupció mocsarába mélyen belegázoló Blatter is sokat tett ezért a címért), és aki alaposan behízelegte magát tavaly decemberben Trumpnál a frissen alapított FIFA-békedíj átnyújtásával. Gusztustalan volt ez is, mint szinte minden, ami Infantino nevéhez fűződik.
Mindenki számára világos már, hogy ekkora méretű bulit nem bír el a bolygó (van olyan csapat, amelyik 3000 kilométert repülget ide-oda csak a csoportkörben); ha csak egy kicsit is komolyan vesszük a karbonsemleges célkitűzést, akkor ez annak komor paródiája. Mint amikor az ember a világ vége előtt még összetrombitálja a haverokat, hogy alaposan felöntsenek a garatra. Annak érdekében, hogy feloldjam a bennem feszülő kognitív disszonanciát, Slavoj Žižeket, a Nyugat legveszélyesebb filozófusának kérlelhetetlen gondolatait olvasgatom két meccs között. Amelyek igencsak kijózanítóak: „Azok után, hogy évszázadokon át mindenféle látnokok arról álmodoztak, hogy az emberek mit érhetnének el együtt, az egyetlen kétségtelenül »progresszív« cél, amit az emberiség ma az ökológiai és egyéb fenyegetések fényében követhet, az az egyszerű túlélés.”
És most mégis itt vagyok kialvatlan tekintettel, elbukva a saját függőségemmel szemben, térdig gázolva az elveimben annak örülök, hogy milyen pompás mesterhármast ért el Lionel Messi, és hogy győzelemmel mutatkozott be a választott hazám (Magyarország és Románia híján Ausztriának drukkolok).
A meccset reggel hatkor kezdték, ezért aztán (mesélte a nejem) szinte csak nőket lehetett látni a szokásos kutyasétáltatás során a parkban, az az egy-két férfi pedig, aki nem tudta másként megoldani, végig a telefonjára meredt, és boldogan ordított a góloknál, a kutyák értetlenkedő tekintetével kísérve.
Erre a tömeges pszichózisra tényleg csak a foci képes, jó és rossz értelemben egyaránt, nem is lehetne másként védekezni, csupán a totális elvonással, amire viszont nem vagyok képes. (Valamilyen függőségre nekem is szükségem van, ha már a cigi, az alkohol, a kávé és egyéb drogok nem rúgnak labdába. A könyv pedig túl szofisztikált ahhoz, hogy ennyire a józan ésszel szemben dolgozzon.)
Nézem tehát, és szégyellem magam, hogy én is a fenntartója vagyok ennek a kétségtelenül kiszipolyozó rendszernek, amely a tetszetős és nemes eszmét lobogtatva, hogy az eddiginél is jobban bevonja a világot a fiesztába, azonnal le is fordítja azt a profit nyelvére. Mindezt tudom, de képtelen vagyok elfordítani a fejem a képernyőről. Drukkolok a kicsiknek, a szép játéknak, a minden szövegelést semlegesítő megmozdulásoknak. Hosszan ecsetelem a türelmes nejemnek a marokkói összjátékot, dühöngök a sokpasszos spanyol tehetetlenségen, s megint meghajtom a fejem Mbappé klasszisa előtt. És örülök a győzelemnek, amellyel mindenki veszít. De hát nem ez az emberiség egyik legősibb vonása ez? A fesztív önsorsrontás?
És igen, ezt a vb-t felírhatjuk történelmünk legszebb öngóljai közé, amelynek súlyát leginkább az utódaink érzik majd meg. Abban bízom, hogy ők szigorúbbak lesznek, nem hagyják elbódítani magukat egy egész védelmet felforgató mélységi passztól, az újkori gladiátorok (vagy istenek?) vértelen cirkuszától. Grundon játsszák majd a focit, és utána veszélyes írókat olvasnak. Remélhetőleg nem gyertyafénynél.
