Negyvenhét éve annak, hogy kezdő gyakornokként interjút adtam az Egyetemi Lapoknak „Tudatosítani kelet-európaiságunkat” címmel. A múltunkra gondoltam, természetesen. Végül is most is azt teszem. (Megjegyzem, ezzel akkor sem voltam a főáramban.) Az elmúlt hónapokban három cikkben is foglalkoztam Szűcs Jenő, Niederhauser Emil és Perényi József koncepcióival ezeken a hasábokon. Illőnek és elkerülhetetlennek látom, hogy az alábbiakban ismertessem saját elképzelésemet is, amely jórészt az ő hatásukra alapjaiban már a 70-es évek végén kialakult, majd a Kelet-Európa Története Tanszéken eltöltött sok év tanítás során és a kollégákkal folytatott eszmecserék jóvoltából rögzült, mostanság pedig Krausz Tamás barátommal folytatott beszélgetéseink eredményeként bővülni és véglegesülni látszik. (Ezek a beszélgetések persze nem új keletűek és a felmerült problémák sem újdonságok. Már 1982-ben hasonló keretekben értelmeztük az orosz fejlődést „Az orosz történelem egyetemessége és különössége” c. közös kötetünkben.) Ma már divatja múlt ez az értelmezési keret, amelyben mozogtunk, és jórészt lecserélődött az a nyelv, amelyben megfogalmaztuk, de nem alakult ki helyettük valami olyan, amelyben és amellyel érvényesebben fogalmazhatnánk meg a probléma lényegét.
Onnan kezdeném, hogy egy hosszú, több mint ezer éves időszak fejlődését nem a mából visszagörgetve kell elemezni, hanem az elejétől, szép sorjában. Ha ugyanis az az előfeltevésünk, hogy Kelet-Európa nem politikai és még csak nem is egyszerűen földrajzi, hanem történeti fogalom is, akkor azt történetiségében kell vizsgálni. Nem a fogalmat, hanem a vele jelölt tartalmat. Ehhez, persze, kell egy olyan történetírói elkötelezettség és elszántság, amely a posztmodern által megtépázott és sok tekintetben kiüresített történészi nyelvünket, fogalomrendszerünket, terminológiánkat elővarázsolja a Leopold von Ranke és az őt követő történész generációk cilinderéből. Itt olyan fogalmakkal fogok a következőkben operálni, mint „feudalizmus”, „második jobbágyság”, „abszolutizmus”, amelyeket kikezdtek a marxizmus utáni korszakban nálunk és külföldön, de „praktikusságukat”, a nem túlfeszített, de nem is kétségbe vont általánosítási potenciáljukat semmivel, csak a tagadással és szkepszissel tudták helyettesíteni. Nem mintha e kérdésben megerősítésre éreznék késztetést, de ide kívánkozik a „szkeptikusok” által is előszeretettel, bár merőben más okokból előcitált Szűcs Jenő egy megfogalmazása: „Képzeljünk el olyan fizikát, melynek fogalmai Budapesten, Bukarestben, Prágában, továbbá Moszkvában, Párizsban, Londonban stb. mások és mások! Beszéd csak ott lehetséges, ahol azonos és általánosan elfogadott jelrendszer van.” A terminus tehát szükséges (rossz, amennyiben állandó vitákat generál) eszköz a történész eszköztárában. A még értelmes szűkítő és a még nem értelmetlen tág fogalomhasználat metodológiai vitájában magam az utóbbi pártjára állok és a legkisebb közös többszörös fellelésére törekszem.
A feudalizmus iskolája
Nem kellett ahhoz marxistának lenni, hogy Európa történetének egy hosszú időszakát (longue durée) „feudalizmusnak” nevezzük – Marc Bloch is így hívta és Georges Duby is erre alapozta modelljét, mint ami eredendően meghatározza Európa különösséget a világban. Kelet-Európa tekintetében is ez lenne a genus proximum, míg a klasszikusnak tételezett észak-francia fejlődéstől való eltérései lennének a differentia specifikák. A kettős szerkezetű feudális nagybirtok, a földesúr saját kezelésében lévő majorsággal, illetve a járadékra kötelezett jobbágyi telkekkel mindenütt fennállt Európában, míg Ázsiában ezek nem alakultak ki. De Duby és az ő nyomán Makkai László még ennél is tovább megy, amikor a harcoló földesúr és az őt eltartó parasztok kettősségére alapozza a rendszert. Ez már több Perényi József bon mot-jánál, miszerint a „lényeg, hogy mindenütt ugyanúgy túrták a földet”, de nem veszi tekintetbe a genezis problémáját, miközben a legnagyobb hasonlóság a Kelet és Nyugat között éppen a kora feudalizmus és azt megelőző állapotban található, amelyben a törzsi-nemzetségi szervezetből kiemelkedik a vezér és kísérete, de még nem boldogul a közrendű szabadok fegyveres ereje nélkül. Amikor elsődleges államukat megszervezik – s ez a folyamat hasonlóan megy végbe Nyugat-, illetve Kelet-Európában, csak több száz év eltolódással –, akkor azt a vezér magánbirtokának tekinti, abból „táplálja” tágabb kíséretét, majd szolgálat fejében kiosztja nekik. A frank beneficium, az orosz pomesztye, a bolgár (bizánci) prónium, sőt a tatár szojurgál is hasonló célt szolgál. Eurázsia államai fejlődésük korai szakaszában hasonló eszközhöz nyúltak katonai (védekező/támadó) feladataik megoldásának társadalmi megalapozása érdekében. Ezt követően egyesek kijárhatták a feudalizmus teljes iskoláját, mások csak később iratkozhattak be, ezért rövidebb idő állt rendelkezésükre és jóval felületesebb eredményeket értek el, megint mások pedig, ahogy bekerültek, úgy ki is maradtak, és más pályára kerültek, és voltak, amelyek be sem kerültek.
A kelet-európaiak végül elvégezték az iskolát, de mondhatni, levelező tagozaton, összevontan és nem is a legfényesebb eredményekkel, hol jobban, hol kevésbé bukdácsolva. A legsikeresebbek később azok lettek (szlovénok, csehek), akik már a kezdet kezdetén a nyugati proto-birodalmi egység vonzáskörébe kerültek.
Ideje tehát meghatároznunk, mit is értünk ezen a Kelet-Európán: én egy olyan történeti-földrajzi térséget, amelynek nyugati határa nagyjából 800 körül kirajzolódott, s amely Nyugaton az Elba-Saale vonalnál kezdődik, Keleten az Urálig tart, míg észak-déli irányban a Baltikumtól a Balkánig terjed. Megkülönböztető jellegzetessége a megkésett érkezés az európai történések színpadára, a földrajzi-éghajlati agrárdetermináció és nyitottság, kiszolgáltatottság, „migránsok” (beleértve a magyarokat) átjáróháza, népek, nemzetek, etnikumok, nyelvek tarkasága; egyfelől birodalmak tobzódása, másfelől a közéjük szorultak permanens frusztrációja. A történelmi tér, ahol az állam megelőzi a társadalmat. A hátrányos helyzetű rossz tanuló állandó szorongása, a gyötrő megfelelni akarás, de a stréberek utálata, sőt, az ellenük való lázadás, aztán mégis önfelmentő beletörődés a megváltoztathatatlanba. A perifériára szorítottság bénító érzete.
Nézhetjük ezt más metszetben is. A Nyugatnak (ezen Európa mindenkori „magját” értem) volt ideje kihordania római-germán keresztezésben a feudalizmust, a mi térségünkben ez mintha egy valamiféle elsietett, elkapkodott, barbár koraszülés lett volna. Nyugaton az építkezés lassú folyamat volt, az alapoknál kezdve, majd szétbontva, és tégláról téglára újra emelve, Kelet-Európában felülről lefelé haladva, gyorsítva a geopolitikai körülmények általi állandó sürgetettségben. Az államnak ennél fogva sokkal nagyobb szerep jutott, állam és társadalom differenciálódásának egyensúlya megbillent és a társadalom módjával tudott csak közbeszólni, a legkeletebbre pedig semmilyen módon sem. A feudális nagybirtokra épülő társadalmi rendszer kialakult ugyan a nyugatira emlékeztető formában, de sokkal később, kezdetlegesebben, tagolatlanul, inkább imitált módon, mint szerves fejlődéssel. A kora-feudalizmus idején jellemző a szabad parasztok és a rabszolga jogállású elemek nagy száma, a világi földbirtok viszonylagos jelentéktelensége, a királyi (fejedelmi) földtulajdon túlsúlya – a csehekre, lengyelekre, magyarokra, keleti szlávokra egyformán. Egy, már születésekor archaikus képlet. Utóbb a hűbériség is fellelhető, de igen csökevényes formában, míg keletebbre teljesen ismeretlen. Ugyan itt is beiktatódik a széttagoltság korszaka, de dinasztikus alapon és nem lesz a kifinomult hűbéri hierarchia kihordója. Az egész térségben nagyjából egyidőben elterjed a kereszténység és kultúrája, írásbelisége és intézményrendszere. Nyugaton a nyugati, Keleten a keleti, kezdetben békés egymás mellett levésben, utóbb kettévágva Kelet-Európa térképét. Ahogy kelet felé haladunk úgy egyre kevésbé (vagy egyáltalán nem) érintette meg a térséget a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, és a felvilágosodás is csak igen felületesen.
Közép-Kelet-Európa születése
A döntő változásokra a XIII. század elején került sor. A Nyugat a túlnépesedési válságát keleti irányú migrációval orvosolta, így egyre több német telepes, hospes költözött keletebbre, magával hozva egy magasabb művelési kultúrát és az annak megfelelő jogi szabályozást. Kialakult az egységes, szabad költözési joggal rendelkező jobbágyság, elterjedt a nehézeke és a háromnyomásos földművelés, az így keletkezett termékfelesleg, pedig piacra került. A német expanzió jegyében (is) megalakultak a szabad városok, bennük a céhek, a várszervezet felbomlott, a nemesség renddé szervezte magát és megkezdte lankadatlan, ám váltakozó sikerű harcát a királyi (fejedelmi) hatalom korlátozásáért és jóval eredményesebben a jobbágyai feletti korlátlan rendelkezési jogaiért. A rendi szervezetekben és a városi korporációkban kialakultak a „szabadság kis körei”, a rendi-képviseleti gyűléseken meg a véleménynyilvánítás szabadsága és ethosza. Közép-Kelet-Európa gyakorlatilag másfél száz év alatt, 1200-1350 között nyerte el ezen „nyugatias” jellegzetességeit, nem kis értékben reformuralkodói jóvoltából (Szűcs Jenő).
Semmi ilyen nem történt keletebbre. Az 1054-es „nagy szkizma”, a keleti és nyugati egyház különválása ugyan még nem eredményezett gyors változást a mélystruktúrákban, és a bizánci orientáció általában sem a gyorsítás irányában hatott az amúgy is lassú feudalizálódásra. A keleti szlávok, elsősorban a majdani Moszkóvia területe aztán a XIII. század első negyedétől tartósan a tatárok uralma alá kerültek, ezzel végképp elzáródtak a Nyugattól. Ezáltal nem részesültek a német (vallon, olasz) betelepülés fejlődést provokáló/katalizáló áldásos következményeiből, annál inkább a tatár-mongol berendezkedés ázsiai hatásaiból. Így megrekedtek a kora-feudalizmus szintjén, amely szinte prolongálódott és sohasem vált kifejlett feudális szerkezetté, viszont felerősítette az archaikus vonások továbbélését: az európai típusú patrimoniális hatalom autokratikussá vált és gyakorlatilag a jelenig meghatározó módon befolyásolta a történelmi Orosz Birodalom jellegét. Makkai László ezt az orosz utat nevezte „autochton kelet-európai fejlődésnek”, kiemelve, hogy ezzel a korábban egységesnek tekinthető régió kettévált: a nyugatosodó (az ő szóhasználatában) Kelet-Közép-Európára és a tulajdonképpeni Kelet-Európára, tehát Oroszországra. A kettéválással egyetértek, de kár lenne az autokratikus berendezkedést kelet-európai „eredeti jellegzetességnek” tartani.
A „mi” régiónk (korábban érveltem már a „Közép-Kelet-Európa” elnevezése mellett) sorsa a továbbiakban úgy alakult, hogy az újabb válságából kilábaló Nyugat a kereskedelmi útvonalak átrendeződéséből, az Atlanti-térségbe való áthelyeződéséből, az Újvilág felfedezéséből táplálkozó óriási növekedésnek indult és a XVI. századtól jelentős piacot kínált a mezőgazdasági jellegű közép-kelet-európai térnek. A lengyel, cseh és porosz területekről gabona, Magyarországról bor és marha került a nyugati piacra. Ez a kereslet ismét előtérbe állította a földesúri gazdálkodást, a nagybirtok koncentrálódást és a parasztok újbóli földhöz kötésén alapuló robotoltató gazdaságot, amit szokás volt Engels nyomás „második jobbágyságnak” hívni. Utóbb világossá vált, hogy ez a rendszer korántsem azonnal és mindenhol vált dominánssá Kelet-Európában, de itt a városok erőtlensége és a nyugati számarányoknál sokkal népesebb, szegényebb és sok tekintetben „szolgáló” nemesség zsigeri vagy, ha úgy tetszik, „természetes” refeudalizációs törekvései a Nyugattal ellentétben mégis győzedelmeskedtek. (Magyarországon „a középkor végén minden húsz-huszonötödik ember volt nemes, ugyanakkor csak minden negyvenöt-ötvenedik volt szabad polgár”. – Szűcs Jenő) Közép-Kelet-Európa tett egy nagy lépést hátra és ismét inkább Keletként, mint Nyugatként pozicionálta magát. Mindenesetre egy új gazdasági világrendszer részévé vált, hacsak annak (fél)perifériáján is.
Régiónkon a birodalommá szerveződött, jól házasodó Habsburgok monarchiája, a kelet-európai nagyhatalommá váló Rzeczpospolita Polska és az előretörő Porosz Királyság osztozkodott. A cseh területek betagozódtak a Habsburg-birodalomba, a magyarok ugyan haszonélvezői voltak a birodalmi függésnek, de a nemesi társadalom végső soron eredményes, privilégiumait védő rendi ellenállása a beolvadást megakadályozta, míg a lengyel pánok „fejnehéz” „nemesi köztársasága” megállíthatatlanul rohant a rendi anarchia, s így Lengyelország többszöri felosztása felé. A csehek elvesztették függetlenségüket és nemesi elitjüket, de megnyerték a Habsburg-munkamegosztásban rejlő gazdasági előnyöket, s felzárkóztak Ausztria magterületeihez. Ezzel véglegesült egy harmadik régió Kelet-Európában: Nyugat-Kelet-Európa, tehát Ausztria örökös tartományai, a szlovén területek és Cseh- és Morvaország, valamint a kelet-német fejedelemségek. A kelet-európai régiók, hozzávéve még a Balkánt, egymástól elkülönültek és tartósan úgy maradtak. A továbbiakban még vázlatosabban, valóban csak jelzésszerűen utalok későbbi sorsukra.
Nemzetek szárba szökkenése
A XVIII. század végére az abszolutizmusok összeomlottak Európában. Kivéve Kelet-Európát, ahol „felvilágosult” formájukban tettek kísérletet átmentésükre, ami sikerrel járt és tartósította még egy jó századig e rendszerek feudális karakterét, miközben modernizációs irányban is mozdult tétován egyet. A győzedelmes kapitalista világrend aztán a „hosszú” XIX. században magához láncolta és bedarálta Európának e részét is. A felvilágosodás úgyszintén nem maradt visszhangtalan, hiszen a centrum-periféria viszony és munkamegosztás az árucsere és a tőke terjeszkedése mellett az eszmék többé-kevésbé szabad, de mindenképp feltartóztathatatlan, és a nyugati ipari forradalom technikai vívmányai miatt igen gyors áramlását hozta. A lassan-lassan globalizálódó Európa első nagy újkori paradoxonaként Nyugaton a nemzet, a nemzetállam születését, míg Kelet-Európában a nemzeti ébredést, a nemzeti mozgalmak szárba szökkenését hordta ki magában. Egészen sajátos módon e tekintetben még Oroszország sem volt kivétel, amely államalkotó, uralkodó nemzetként is rá kellett ébredjen nemzeti identitására. Fokozott mértékben volt igaz mindez a birodalmi keretekben élő elnyomott nemzetekre, nemzeti kisebbségekre. Ha volt az újkori Kelet-Európának is „eredeti jellegzetessége”, akkor az az agrárdominancia mellett a nemzeti kérdés volt. A század két nagy „izmusa”, a liberalizmus és nacionalizmus közül ebben a térségben utóbbi lett a meghatározó. A „haza és haladás” jelszava nemcsak a magyar, hanem a többi kelet-európai nép számára is a legfontosabb kérdéssé vált. Igen gyakran a kettő közötti választásra kényszerítő dilemmaként, s a haza általában felülírta a haladást. Gyenge, alapvetően nem ipari városok, a történelmileg hiányzó harmadik rend, vékony és erőtlen (jórészt idegen etnikumú) polgári réteg – a nemesi értelmiségre hárult a haza felvirágoztatása (modernizálása). Polgárok nélküli polgárosodás: ez már majdnem olyan, mint a kör négyszögesítése. Nem meglepő, hogy állami segédletre szorult, hiszen a horizontális irányú szervezettség tartósan gyengének bizonyult a vertikálissal szemben. A polgári társadalom kialakulása még váratott magára, nemzeti burzsoázia nélkül pedig a polgári demokrácia is vágyálom maradt.
A XIX. századra a kényszermunkán alapuló gazdálkodási rend mindenhol anakronizmussá vált Kelet-Európában, így előbb Poroszországban, majd az 1848-as forradalmak hatására a Habsburg, 1861-ben aztán az Orosz Birodalomban is felszabadították a jobbágyokat. Ez azonban csak a német területeken hoz gyors kapitalizálódást, később követik az osztrák és cseh területek, Magyarországon a kiegyezés eredményez igazi áttörést. Az Osztrák-Magyar Monarchia addig és azóta sem tapasztalt gazdasági, széles értelemben vett kulturális fellendülést hoz a múlt századfordulóra. Magyarország agrárországból agrár-ipari országgá válik, kialakul a monarchista díszletek mögött a polgári állam, de maradnak a nagybirtokok és a zsellérek, a sok lecsúszott dzsentri a hadseregben, a hivatalokban – az „úri-muri”. Az Orosz Birodalom, amely az európai politikai- és hadszíntérnek már I. Péter óta jelentős tényezője, a kapitalista világgazdaságba is bekapcsolódik, annak perifériáján, ám csökevényes reformjai nem tudják (és nem is akarják) megújítani az autokratikus rendszert.
Ekkor lép be (valójában vissza) és mindjárt igen turbulens módon az európai típusú kelet-európai történelembe a Balkán, pontosabban szólva Dél-Kelet-Európa, ahol a század folyamán megszabadulnak a több évszázados oszmán uralomtól és önálló, szabad paraszti, „csonka” társadalmi alapzatú államok alakulnak. Ezek többsége nem előzmények nélküli, sőt a bolgár állam időben megelőzi a többi szláv államot, de a szerb és a román fejedelemségek is jelentős középkori előtörténettel bírnak a bizánci „civilizáció” előterében és befolyásában, ugyanakkor általános európai, kora-feudális vonásokkal. Így ezek is a korábbi ezredforduló körüli kelet-európai későn jövő és érő társadalmakkal rokoníthatók.
A régiók
Az I. világháború és az ezt követő forradalmak ugyan drámai változásokat hoznak Európában: birodalmak dőlnek össze és új, kevert nemzetiségű nemzetállamok sora alakul, de a régiók a helyükön maradnak. Ennek konstatálásán túl már nem tekintem feladatomnak a speciális áttekintést igénylő XX. századi sorsuk ismertetését. Csak az al-régiók változása kapcsán rögzítem: Kelet-Kelet-Európában az Orosz Birodalom helyét a Szovjetunió foglalja el, és az autarkia felé kell fordulnia. A Balkánon a fiatal államok újabb kombinációi alakulnak, ide tagozódnak be a horvátok és szlovénok is. A csehek nélküli maradék Közép-Kelet-Európa autoriter fordulatot vesz, Magyarország kikerül a Monarchia védőernyője alól. Ausztria a Nyugat részévé válik.
1945 után Kelet-Kelet-Európa kitölti egész Kelet-Európát. A térség szovjet érdekszférába kerül, és a hidegháború kiéleződése nyomán hamar szovjetizálódik. A Nyugat paradox módon ekkor kezdi először egységes egésznek tekinteni és valóban Kelet-Európának nevezni ezt a történelmileg „négyosztatú” régiót. Az ismét külön tanulmányt érdemel, hogy e kívülről nézve monolit tömbön milyen repedések keletkeztek és mennyiben őrződtek meg a regionális különbségek.
Így, ezen a prizmán át vizsgálandók az 1989–91-es rendszerváltó történések is, amelyek megsemmisítették ezt a Kelet-Európát. Nem véletlenül élte a 80-as évektől ismét reneszánszát az ellenzékies „Közép-Európa”-gondolat. És megint csak illékony álomnak bizonyult. Ormos Mária okkal adta egy kötete címének: „Közép-Európa. Volt? Van? Lesz?” Nem felkiáltójellel, hanem így, kérdőjelesen. Végső definíciójában „Közép-Európa ott van, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel és a feketekávét mokkáskanállal kavarják.” Csakhogy ilyen erővel mondhatnánk azt is, hogy ott van, ahol a Csárdáskirálynő a szupersztár, a fagyi (amely esetenként visszanyal) népédesség, s amely a házmesterek, a kátyúk és a szigorúan ellenőrzött, ám lassan haladó vonatok birodalma, s ahol a baksis a leghatékonyabb csereeszköz. És akkor már el is jutottunk Varsó érintésével Budapestről Szentpétervárra.
A „közép-európai” értelmiség, ahogy a lakosság döntő része is, nagy reményekkel vágott bele a Szovjetunió meggyengülése, majd szétesése utáni geopolitikai vákuumban ölébe hullott rendszerváltásokba. Szűcs Jenő ezt már nem érte meg, de „Vázlata” tulajdonképpen ezen illúzióknak adott szofisztikált, tény-adatolt, inspiráló keretet. Vágyta ő ezt a nyugatias „közép-európaiságot”, de a tényeket nem áldozta fel a szabadság oltárán: maradt neki „Közép-Kelet-Európa”. Ami, persze, egy kicsit a „benn is vagyunk, kinn is vagyunk” érzetet keltette, ám 1981-ben így is felszabadító erővel hatott. A realitások sokkal szomorúbbak. A „történelem végét” vizionáló, triumfáló Nyugat nem sokat teketóriázott az ábrándos „Közép-Európával”, de még a lesajnált Balkánnal sem. Folytatja keleti expanzióját, szép fokozatosan, módszeresen kitágítja perifériáján az általa ellenőrzött piacokat, ügyelve arra, hogy a relatív lemaradottság ne csökkenjen (a volt kelet-európai EU-tagok egy főre jutó nemzeti jövedelme, nominális értéken számítva még ma sem haladja meg a nyugatiak 40 százalékát). Ilyen feltételek mellett beveszi mindegyik országot, külön-külön az Európai Unióba, egy olyan egységbe, amelyben már nem léteznek a térség eredeti régiói, de ma is létezik a kelet-európai hátrányos helyzet.
Mielőtt végleg elbúcsúznánk tőlük, rögzítsük hát, melyek voltak Kelet-Európa régiói a történelemben (az egyes országok a mai nevükön felsorolva):
– Nyugat-Kelet-Európa: Csehország (az újkortól), Németország (keleti fele), Ausztria (1918-ig), Szlovénia.
– Közép-Kelet-Európa: Észtország, Lettország, Litvánia (az orosz/szovjet birodalomtól való függetlenségük idején), Lengyelország, Csehország (a kora újkorig), Szlovákia, Magyarország, Horvátország.
– Dél-Kelet-Európa: Moldova, Románia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó, Észak-Macedónia, Bulgária, Albánia és (részint) Görögország.
– Kelet-Kelet-Európa: Oroszország, Belarusz, Ukrajna.
Kelet-Európa vége
Ez a séma új. Krausz Tamás Kelet-Európa „nyugatibb területei” megjelöléssel 2010-ben már felvetette a negyedik régió (Csehország, Szlovénia) lehetőségét, alapvetően az újabb kori Európára mintázva. Klaniczay Gábor egy rövid középkori metszetben a Nyugat-Kelet-Közép-Európa megnevezést használta. A Kelet-Kelet-Európa fogalommal pedig Péter László operált korábban a magyar nyelvű historiográfiában. Magam igyekeztem e sémával leírni és megragadni az európai történelem ezeréves korszakát.
Mi következik mindebből, következik-e bármi? Bő ezer év fejlődését persze nem lehet egy sémába szorítani, de egymás mellett olvasva világosabbá teheti az addig parciálisnak vagy közhelyszerű igazságoknak tartott fejlődési elemek és sajátosságok egymáshoz való viszonyát és a koronként változó, ám makacsul újratermelődő keretét és esszenciáját. Ebben az eszmefuttatásban a Kelet-Európa „legkisebb közös többszöröséből” kiinduló okfejtésünk a közös szerkezeti alapról induló fejlődés útjainak elágazásairól, újbóli találkozásairól, majd szétválásairól, a végén pedig egy új szerkezetbe rendezéséről szólt.
Vannak-e ennek a változó, mindig meghaladni kívánt, állandóan, de mindig sikertelenül integrálódni igyekező történeti térségnek máig ható, elfeledni vágyott maradványai és tekintetbe veendő következményei? Az utolsó 16 év magyar parlamentáris autoritarianizmusa nem a semmiből pottyant közénk. A „maghoz” képesti periferialitás, a szerkezeti elmaradottság és a kiszolgáltatottság erőteljesebb állami jelenlétet, vezérelvűséget és szolgalelkűséget, helyi alkukat és „okosságokat”, az uram-bátyám mentalitást, a korrupt patrónus-kliens viszony másodlagos virágzását hozhatja és hozta is a piaci alapú demokrácia hamis, de eddig makacsul jelenlévő autoriter alternatívájaként. A globális keretek közötti súlyos szociális konzekvenciákkal járó tartós leszakadásban a nemzetállami eszme ismételt felvirágzását. A nacionalizmus, a másság iránti intolerancia, a gyűlölet újbóli fellobbantását. Habár a történelem azt mutatja, hogy Magyarország relatíve jobban járt, ha egy nagyobb egység kereteiben, egy természetes munkamegosztás rendszerében békében gyarapodhatott, a kurucos hevület és a geopolitikai kiszolgáltatottság gyakran lavírozta nagy egységek ütközőterületére. Különösen, ha a nagyobb egység termelési, szerkezeti és identitás-válságát tovább gyűrűzteti a perifériájára.
Kelet-Európa mint politikai fogalom értelmét vesztette. Ha megvalósul a „kétsebességes” Európai Unió, vélhetőleg akkor sem így fogják nevezni ezt az európai „2. ligát”. Történeti-földrajzi értelemben azonban megmarad, mert hitem szerint a segítségével könnyebb értelmezni régiónk múltját, és megérteni jelenét. A jövőre nézve a feudalizmusból kinövő kapitalizmuson alapuló európai fejlődés expanziós lehetőségeinek korlátosságával kell számolni.
