Választói tudatmódosításra pedig már amúgy is van (gyakran veleszületett) hajlamuk. Erjedés van, kérem, erjedés, cefetül forr a kenőpénzcefre, bár a hazai megrészegedés-szakmában nem igazán ilyenkor van az ideje, az érett anyagot (és a rohadtját) inkább nyár végén szokás belerealizálni a műanyaghordókba. Ezt az erjedést a választás hozta el, fideszes és baloldali városvezetőket vállvetve vezetnek el a rendőrök összehangoltan. A néhány tízmilliós óbudai korrupciós ügy odáig gömbölyödött, hogy egy több tízmilliárdos (és 2009 óta egyre terebélyesedő) budapesti parkfenntartási mutyi körvonalai látszanak kirajzolódni.
Biztos fura érzés lehet Európa tizenhat év alatt legkorruptabbá tett országában éveken keresztül abban a tudatban élni, hogy csak én vagyok akkora futóbolond széles e politikai palettán, hogy lemondok a fizetésem színes dokumentumban érkező többszöröséről, miközben ha én nem, akkor más bizton felmarkolja a talált zsozsót, de azért egyszer érdemes volna valakinek kipróbálni, lett légyen a dühöngő korrupciós szarvihar bármekkora is a Kárpát-hazában.
Nehéz nem észrevenni a rideg tanulságot: ahol egy közéleti szisztéma velejéig romlott, ott tisztességes politikus legyen a talpán, aki elugrik néhány tízmillió (meglehetősen jogosulatlan) forint azonnali zsebre vágása elől.
Pedig, ha volna politikusi felvételi, polgármesteri alkalmassági (PÁV) vagy államtitkári rátermettségi vizsga (ÁRVIZS), akkor az első kérdése minden bizonnyal az volna a tisztelt zsűrinek széles körű társadalmi konszenzus nyomán, hogy hány percet bír ki az illető szemmel látható mennyiségű közpénz közvetlen vonzáskörzetében, mielőtt folytatólagos lopásba kezdene. Szerény meglátásunk szerint ez alapkövetelménynek volna tekintendő. Ahogy egy atomerőművi fűtőelemeket szállító kamionsofőrt sem néznénk jó szemmel, ha demizsonban hozná magával a mentes vizet remegő kézzel az állásinterjúra, úgy a pénzügyileg hajlékony természetű politikustól is mentsen meg minket a… ki is? Hát az állam különféle hatóságai mindenképpen, ha éppen nincsenek elfoglalva az ellenzék lehallgatásával vagy bemószerolásával patrióta propagandaminiszteri felbujtás hatására. Mindenesetre lassan érdemes volna grafikonon ábrázolni a rendőrségi-ügyészségi fürgeség változásának ívét az április tizenkettediki választások óta.
Hasonlóképpen izgalmasnak ígérkezik a NER kiépülését a legkisebb nyikkanás nélkül elviselő / elősegítő hatósági embereknek a leváltási szükségszerűsége is. Nem is igazán értem, hogy mire számítottak Orbánék. Egyszer meg kellene kérdezni a volt NER-főnöktől: komolyan gondolja-e, hogy a szügyig fideszes brigád szépen együttműködik majd a rezsim mindenhova bekúszó szövedékének a felszámolásában, és ha nevetés nélkül azt tudja mondani, hogy ő a fékeknek és az ellensúlyoknak patikamérlegen kiosztott független hálózatát hagyta az utókorra, akkor érdemes megpróbálni Polt Péterrel és Sulyok Tamással. De ez nem így megy. A helyzet ugyanis nehéz. Sulyoknak éppenséggel elnézést kellene kérnie a létezéséért, ha viszont megtenné ezt, akkor azzal a lendülettel mennie kellene. Inkább ragaszkodik tehát ahhoz, hogy a saját széke védelmében a Velencei Bizottság adjon állásfoglalást soron kívül. Micsoda páratlan leleményesség, micsoda impozáns kreativitás! A Szőlő utca vagy a poloskázás idején egy fia gondolatja nem volt öreg fejének, hogy esetleg, mégis, hátha, talán, mindazonáltal érdemes volna valahová fordulni tragikus hirtelenséggel. Nem. A létezése oly kínos és kellemetlenül légnemű volt mindig is, hogy végső soron csak szatyorral lehetett alakot adni neki. Utóbb még azt is ki bírta írni az internetre, hogy a „köztársasági elnök és más független alkotmányos szervek vezetőinek tervezett elmozdítása alkotmányos válsághelyzetet idézhet elő”. Megértené ám szegény feje, ha átlátná (nem fogja), hogy az alkotmányos válsághelyzetet valójában a NER idézte elő, az az atipikus taplóhálózat, amiben masszívnak éppen nem nevezhető sporadikus állapotban szolgált a maga kivételesen lenge jelentéktelenségével.
Megszólalt az ügyben a bukott k. fő is. „Mindennek van határa!”, állapította meg a Lendvay utcában a kemény tökű Havasival pasziánszozva, és mi tényleg örömmel konstatáltuk ám, hogy ez a pillanat is eljött.
Az úgy lángelmeként, mint szellemtestként határtalan győző rátalált mindennek a határára. Szép. Eddig egy sem volt meg, most egyszerre mind. Istenuccse, visszafelé kalandozva a mezei halandók világába előbb-utóbb az a fránya vörös vonal is meglesz neki, amit úgy ugrándozott átfelé készségszinten széltében és hosszában, minta muszáj lett volna. Rájön majd magától is, hogy tényleg az volt-e.
