Bakancs, melegítőfelső, fekete szemfesték: egy lány ül a földön egy ponyva tövében, tekintete befelé fordul. Mellette összegömbölyödve fekszik egy kutya, előtte egy hosszú kabátos alak sétál el. Várakozás, nyugalom, továbbhaladás. Közösség és magány egyszerre. Épp olyan magányos pillanat ez, mint azé a fiúé, aki egy társaság közepén ül, már félig fekve. A többiek karjai szinte körbezárják, miközben ő eleven tekintettel egyenesen a kamerába néz. Egyszerre része a közösségnek, mégis egyedül van benne. A lány 2005-ből, a fiú 1993-ból való – a létállapot kortalan.
Majd feltűnik egy fehér ruhás lány angyalszárnyakkal. A sátor szerkezeti vonalai glóriaként rajzolódnak köré. Arca nyugodt, átszellemült. A Sziget egyik visszatérő élménye jelenik meg: az emberek időlegesen más szerepekbe bújhatnak, átváltozhatnak. Lehetsz ukulelén játszó ló vagy tarajos punk. Az identitás játék.
Az 1994-es esti jelenet a kiállítás egyik rejtett mesterműve. A képen alig történik valami: néhány ember fekszik a földön, mások elsétálnak mellettük. A fények és árnyékok mégis szinte színpadi jelenetté emelik a látványt. A fesztivál végének fáradtsága, a hajnal előtti vagy utáni üresség érződik rajta. Az 1995-ös punkportré zseniális. A kép háromnegyede üres ég. Egy konzervatív képszerkesztő első pillantásra hibás kivágást emlegetne. Ám éppen ettől működik. A taraj grafikai jellé válik a fehér háttér előtt. Néhány vonal, egy frizura – egy korszak.
Az 1998-as sátor alatti tánc különösen szerethető. A nézőpont szinte a földről indul, a sátor sugarasan futó vonalai cirkuszi kupolát vagy katedrálisboltozatot idéznek. A hétköznapi mozdulatok ünnepélyessé válnak. A háttérben álló kisgyerek pedig finoman átírja az egész jelenet hangulatát. A 2000-es Zorb-labda már metaforaként működik. A hatalmas áttetsző gömbben mozgó alak első pillantásra játékos látvány, másodikra azonban valami többről szól. Az ember szabadnak tűnik, miközben saját buborékjában létezik.
A 2001-es kordonos kép erejét a geometria adja. A kordonsorok perspektívája a végtelenbe fut, két oldalon a tömeg, középen az üres folyosó. Egyszerre szól a fesztiválról és a rendről, a szabadságról és annak kereteiről. Ugyanebből az évből való a robogós fotó. A háttérben New York díszlete, a Szabadság-szobor és Manhattan álomképe, elöl egy magyar fiú ül robogóján a poros Hajógyári-szigeten.
Az egész kelet-európai kilencvenes évek és a kétezres évek eleje benne van ebben az egyetlen képkockában: a Nyugat vágyott képe és a helyi valóság.
A 2002-es közönségfotó lenyűgöző. Benkő Imre itt szinte August Sander módjára dolgozik. Nincs egyetlen főszereplő. Gótok, rockerek, egyetemisták, alternatív figurák és kíváncsi nézelődők állnak előttünk. Ez már nem koncertfotó, hanem csoportportré egy generációról. A 2003-as pogózó tömegről készült képen a mozdulat a levegőben fagy meg. A repülő test, a reagáló arcok, a feszültség és az energia egyetlen pillanatban sűrűsödik össze.
Egy 2006-os fotó szinte 19. századi vándorcirkuszi portrénak látszik. A kalapok, a különös sátorszerű építmény és a testtartások miatt a kép kiszakad az időből. A 2017-es önárnyék ennek ellenpontja. Talán a kiállítás egyik legszemélyesebb képe. A fotós fizikailag nincs jelen, mégis ott van. Árnyéka rávetül a földre. Mintha három évtized megfigyelője egy pillanatra önmagát is beleírná a történetbe. Hasonlóan személyes a Sziget-belépők című sorozat. Első pillantásra konceptuális játéknak tűnik: ugyanaz a kéz, ugyanaz az óra, ugyanaz a helyszín. Valójában az időről szól. A belépők változnak, a kéz marad. Mintha Benkő a saját életét mérné a fesztivál történetéhez.
A 2013-as alvó biciklis képe szinte tökéletes vizuális paradoxon. Elöl egy kimerült fesztiválozó alszik, mögötte reklámfelület, amelynek visszapillantó tükréből egy mosolygó egyenruhás férfi integet. Két világ találkozik: a fogyasztói álom és az ember valósága. A 2019-es szelfiző lány talán a legfontosabb történeti kép. Az első évek fotói mellé téve megszületik a Sziget harmincéves története. A korai képeken az emberek egymásra figyelnek, itt már önmagukat fényképezik. Nemcsak a fesztivál változott meg, hanem az önképhez való viszony is.
És ott vannak a szabadság leglátványosabb pillanatai. A levegőben fejjel lefelé lebegő fiú, vagy a közönségszörföző fesztiválozó, akit a társai tartanak a magasban. A jelenetek ismerősek, mégis többet mondanak puszta attrakciónál. A szabadság élménye mindig egyszerre személyes és közösségi.
Ám Benkő Imrét nem a látványosságok érdekelték, hanem a mellékesnek tűnő helyzetek. Például két alvó fiatal a földön. A lány feje kikandikál a hálózsákból, a fiú profilból látható. A hajuk szinte összefolyik, arcuk közel egymáshoz. Már-már olyan, mint egy reneszánsz festmény. Ha nem tudnánk, hogy a Szigeten készült a kép, akár egy szerelmi történet metaforája is lehetne.
Ennek különös párdarabja a 2017-es fotó két fürdőruhás fiatalról a folyóparton. Nincs benne semmi teatralitás. Vízipipa, kavicsos part, két ember nyugalma. Az alakok tónusban szinte egymás negatívjai, de a kép nem a különbségről, hanem a természetességről szól. Egy 1993-as és egy 2017-es kép itt gyakran közelebb áll egymáshoz, mint két egymást követő év fotói.
Több mint harminc éven át fényképezte a Szigetet, de valójában nem fesztiválfotós volt Benkő Imre, hanem antropológus fényképezőgéppel.
Nem a programok érdekelték, hanem az ember: hogyan alszik, várakozik, próbál magára szerepeket, mutatja meg magát másoknak, játszik és szeret.
A kiállítás megnyitóján – miután fia, Benkő Zsolt bluesgitáros muzsikált majd' egy órán át – Gerendai Károly fesztiválalapító úgy fogalmazott: Benkő Imre nem a fesztivált, hanem a fesztivál lelkét fényképezte. A kiállítói szöveg a finom humort emeli ki. Ezt könnyű észrevenni a lófejes ukulelés vagy a robogós képnél. Ami talán még fontosabb, az az empátia. Benkő soha nem neveti ki szereplőit. A punkot, az angyalt, a szelfiző lányt, az alvó párt vagy a különc fesztiválozót ugyanazzal a figyelemmel nézi.
A jó dokumentarista nem témákat fényképez, hanem embereket. A Sziget Benkő Imrénél nem helyszín – emberi állapot.
Infó: Benkő Imre-emlékkiállítás. Kurátor: Mosberger Róbert. Dugattyús (Budapest, II. Margit körút 15-17.) A tárlat 2026. június 17-ig látogatható.
