Lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Ó, istenem hányszor boncolgattuk Hérakleitosz alaptézisét a kolozsvári filozófia szakon a költőként is kiváló Egyed Péterrel. Már ha eljött megtartani a kurzusát. Legfőképpen az identitásról esett szó: miként lehet egy örök változónak (nekünk, akik belépnénk a vízbe és persze a folyónak is) szilárd és szinte változatlan önazonossága? Hiszen nincs két olyan pillanat, amikor ugyanolyan lenne! Minket is gyúr az idő, ahogy a folyót is, a szavak pedig a maguk merevségével alig tudnak lépést tartani a változással. Talán az lenne a helyes, ha újra és újra nevet adnánk magunknak (és a folyónak), hiszen ha ránézek a tíz- vagy ötvenéves énemre, két egészen más embert látok. És még hány Zsigát a két időpont között... Őket csak az identitásom tartja össze.
Bármilyen izgalmas a probléma, azért azt nem hittem volna, hogy bő három évtized múlva is ugyanezen fogok agyalni. Pedig valahogy megint egy folyó partján toporgok.
Úgy tíz éve volt, hogy kihúzták alólam, alólunk a Népszabadságot. Hosszú időt töltöttem el a Bécsi úti szerkesztőségben (majd sokkal rövidebbet a Corvin-negyednél), igazából ott tanultam meg újságot írni.
Amikor a lap épp visszaköltözött volna régi székhelyére, majdhogynem egy tollvonással megszüntették. Ekkor már külsős voltam, de így is kimondhatatlan keserűséget éreztem. Hiszen nemcsak a jövőm illant el, de mintha a múltam egy részét is el akarták volna törölni. Az az ismerős gyűlölet öntött el néhány napig, amit a román diktatúra ébresztett fel annak idején, még homályosan, de annál mélyebben, amikor azt is megtiltotta, hogy magyar újságba magyarul írják le Kolozsvár vagy Szatmárnémeti nevét. Csakhogy ez a döntés sokkal váratlanabbul ért. Naiv voltam, és nem néztem ki Orbánékból egy ilyen önleleplező gesztust.
A harag miatt a tüntetésekkel szembeni fenntartásom ellenére még tiltakozni is kimentem a Parlament elé. Persze hasztalanul. Aztán jó ideig meg kellett barátkoznom a hasztalanság érzetével. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kipróbált társaság (kollégáim, barátaim, mentoraim) szétszéled, sokan el is hagyják a pályát, mások nem túl jó kompromisszumokat kötnek. Őszintén szólva, bennem is felmerült, hogy hátat fordítok a szakmámnak, és ezentúl kizárólag könyveket szerkesztek és írok, ami jóval nyugalmasabb világ.
Aztán a népszabisok egy része otthonra lelt a Népszavánál, és a maga képére formálta, megújította a lapot, egy idő után mintha a népszabi reinkarnációját olvastam volna, amely megőrizte a Népszava legjobb ízeit, hagyományait.
Nem sokkal később én is ott, pontosabban itt találtam magam: a lap helyet adott nekem, Dusinak, a nejemnek, a mi kis világunknak hosszú, hosszú hónapokig. Berendezkedtünk heti ötezer karakterben. Mint egy aprócska szigeten.
És most mindez megint megszűnhet, eltűnhet végképp, hogy csak sajtótörténeti emlék maradjon, ne egy eleven, önmagát folyton alakító fórum. Ha lehet, ez a fordulat még váratlanabbul ért, hiszen az a remény köszöntött be az újabb rendszerváltással, hogy az a világ tér most vissza, amelyben nem lehet csak úgy megszüntetni bármit is. Amelyben a hiteles tájékoztatásról senkinek sem a hősiesség, a megalkuvás különféle szintjei jutnak eszébe, hanem csak az, hogy ez is egy szakma, amit lehet jól és rosszul művelni, és az olvasó lesz az egyetlen zsűri.
Szélütötten imbolyogtam az elmúlt napokban. A nejem megértően nem faggatott, hiszen minden az arcomra volt írva, Dusinak meg kissé komplikált lett volna elmagyarázni, hogy mi minden vezethet egy újság eltüntetéséhez, felszámolásához. Mennyi ebben az önkény, az alig létező médiapiac hatása, mi minden torzította el az utóbbi időkben a lap és az olvasó egészségesen egyszerű viszonyát, amit csak kevés fórum kerülhetett el, és milyen érzés folyton túlélésre hangolva dolgozni. Ráér még ezekkel megismerkedni. Vagy azzal a keserű kiszolgáltatottsággal, ami (ezt most már ki merem jelenteni ötven évvel a hátam mögött) a ká-európai ember egyik alapvető tapasztalata: hol a történelemmel, hol a folyton összekuszálódó viszonyokkal küzd, hogy megtalálja a kiskapukat. A nagyról talán már születése pillanatában lemondott. Hol a rendszerváltás eufóriáját éli meg, hol a két váltás közötti szürkeséget. Ennek hírmondója lenni mind újságíróként, mind íróként szép feladat. Csak legyen hozzá nyomda, terjesztés, hirdetés. Mert olvasó szerencsére még akad.
Könnyen lehet, hogy félig-meddig osztrákként, ha úgy tetszik: nyugati polgárként, Dusi mindebből már jóval kevesebbet fog érteni. A küzdelmeinkből, a muszáj-herkulességeinkből, a hiánygazdálkodásunkból és persze a veszteségeink cseppet sem rövid listájából. És talán abból az örömből sem, amikor valamelyiket sikerült elkerülni.
Lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Vagy inkább így kérdem: lehet kétszer is elrontani ugyanazt? Jó lenne, ha okulva az eddigiekből, most az egyszer össze tudnánk barkácsolni egy vézna kis nemet. Meg néhány erős igent. Hogy legyen lap, legyen élhetőbb életünk. És a jövő ne csak homályos célozgatás maradjon egy fogadkozásokkal teli mondatban.
Leisztinger Tamás válaszára vár a Népszava!