Eladó az Haute-Marne megyei Colombey-les-Deux-Églises községben Charles de Gaulle La Boisserie-nek nevezett udvarháza. Mivel a volt köztársasági elnök négy unokája – Charles (77), Yves (74), Jean (72) és Pierre (62) – apjuk, Philippe de Gaulle tengernagy 2024-ben bekövetkező halála után nem kívánja tovább őrizni az osztatlan családi örökséget, úgy határozott, dobra veri az V. Köztársaság alapítójának 2004-ben műemléki védettséget kapott egykori otthonát.
Az 1810-ben sörfőzdének épült rezidenciát 1934-ben az akkor még alezredes de Gaulle tiszti fizetéséből és a gépesített hadviselésről írott második könyvének honoráriumából viszonylag olcsón – a volt tulajdonosnak folyósított életjáradékért – vásárolta meg. A leendő politikus addig a Boulevard Raspail-on levő párizsi lakásában élt feleségével; a házaspár azonban úgy gondolta, Down-szindrómában szenvedő Anne lányuknak jó levegőre és nyugodt környezetre van szüksége. Az épület, megvételekor, egyáltalán nem számított luxusingatlannak. Az új tulajdonos csak a háború után vezettette be a vizet meg a telefont, és építtette a szögletes tornyot a vadszőlővel befuttatott egyemeletes épület oldalába (itt alakíttatta ki dolgozószobáját).
De Gaulle annyira szerette otthonát, hogy a politikai életbe való 1958-as visszatérte után nem sok kedve volt beköltözni az Élysée-palotába, hivatali ideje alatt is a La Boisserie-ben töltötte a hétvégéket.
A La Boisserie, amelyet 1980-ban nyitottak meg a nagyközönség előtt, valóságos szentély. De Gaulle ide vonult vissza 1946. január 20-i lemondása után, itt írta visszaemlékezéseit, a háromkötetes Mémoires de guerre-től a befejezetlen Mémoires d’espoir-ig, itt tárgyalt azokkal a politikusokkal, akik az algériai válság idején előkészítették a politikai életbe való visszatértét, itt fogadta Georges Pompidou-t, André Malraux-t, Konrad Adenauert, itt hunyt el, amikor a kártyaasztala mellett 1970. november 9-én leterítette az agyvérzés, és itt nyugszik a Colombey-des-Deux-Églises-i temetőben. A „legnagyobb francia” neve elválaszthatatlan a község nevétől és a község szélén álló udvarháztól.
***
A négy de Gaulle unokának azért is nehéz szót érteni az örökség ügyében, mert politikai nézeteik is távol állnak egymástól. 1999-ben nem kis botrányt keltett, hogy Charles csatlakozott Jean-Marie Le Pen akkor még Nemzeti Frontnak nevezett pártjához. Ami már csak azért is sokkolta a közvéleményt, mert a gaulle-izmus történetileg pont az algériai háború ultrái, az OAS (Organisation de l'Armée Secrète – Titkos Hadsereg Szervezet) ellenében határozta meg magát. Nem csoda, hogy a család nyilvánosan elhatárolódott tőle (több mint ötven rokon közös nyilatkozatot adott ki ellene). Az utóbbi években viszont, oroszbarát és Nyugat-ellenes nyilatkozatai miatt, Pierre került a közfigyelem centrumába. Többször is dicsérte Putyin elnököt, sőt, 2003-ban arról beszélt, szívesen elfogadná az orosz állampolgárságot.
Mindez már csak azért is megdöbbenést keltett, mivel de Gaulle emlékezete szorosan kötődik a francia nemzeti függetlenség védelméhez, arról nem is beszélve, hogy a két unoka olyan politikai irányzat legitimálására használja a de Gaulle név szimbolikus tőkéjét, amelyet a nagyapa határozottan elutasított volna. A négy unoka közül egyedül Jean maradt meg a mérsékelt jobboldalon – előbb a Jacques Chirac alapította RPR-ben, majd az UMP-ben politizált. Ő a testvérek között – mint képviselő és mint a párizsi önkormányzat tagja – megmaradt „klasszikus” gaulle-ista politikusnak. Yves – szemben három testvérével – mindig is távol állt a politikától, ő a családi örökség, a de Gaulle-i emlékezet józan őrzőjeként ismert. A családon belül gyakran Yves képviseli a „hivatalos” álláspontot, főleg akkor, amikor Charles vagy Pierre túl radikális kijelentésekre ragadtatja magát (Pierre oroszbarát nyilatkozataitól is rendre elhatárolódott).
***
Bonyolítja a helyzetet, hogy mivel Pierre kivásárolta Charles részét, ma már az osztatlan tulajdon felének tulajdonosa, és így döntő szava lesz az épület jövőjét illetően, amelynek értékét a szakértők valahol nyolcszázezer és hárommillió euró között határozták meg. Az örökösök az Artcurial aukciósháznál (amelyet a Sotheby’s vagy a Christie’s francia megfelelőjeként szoktak emlegetni) idestova két éve már árverésre bocsájtottak háromszázötven tárgyat de Gaulle hagyatékából, köztük a politikus jegyzetfüzetét, anyjához intézett leveleit, valamint Pétain marsallal folytatott levelezését. Ekkor a francia állam – jórészt mecénások adakozásából – nem kevesebb mint másfél millió eurót mozgósított a legfontosabb tárgyi emlékek (például az 1940-ben az angol rádióban elhangzó híres június 18-i kiáltvány kéziratának) megvásárlására.
Az árverés után az aukciósház több mint öt és fél millió eurót fizetett ki a családnak, az összeg ötszöröse volt a remélt bevételnek.
A testvérek közül leginkább Yves de Gaulle érdekelt abban, hogy az örökség köztulajdonba kerüljön. Ha igaz, egy ideje már meg is kezdte a tárgyalásokat az Élysée-palotával. Mindössze az a baj, hogy a francia állam csak vonakodva vásárol meg egy történelmi szempontból értékes, de rendkívül elhanyagolt állapotban levő épületet, amelyet közpénzből neki kellene helyreállítania. Hogy felhívja a figyelmet az áldatlan helyzetre, Yves de Gaulle május 14-én cikket közölt a Le Point című politikai hetilap hasábjain. A cikkben kifejtette a ház sorsával kapcsolatos aggodalmát; szerinte az volna a legjobb megoldás, ha a ház Haute-Marne megye tulajdonába kerülne.
Az aggodalom érthető. Nem kis szégyen volna, ha ez a búcsújáró hely egy szép napon megjelenne az ingatlanpiacon, és magánkézbe vagy – horribile dictu – külföldi tulajdonba kerülne. Olyan volna ez, mintha nem is egy házat adnának el, hanem a Köztársaság egy darabját, néhány négyzetmétert a francia nemzet történetéből, méghozzá közvetlen kilátással az országra rátelepülő melankóliára...
