Azóta rengeteg minden történt – például egy kormány- és rendszerváltás –, de azért biztosan sokan emlékeznek rá: Novák Katalin akkori köztársasági elnök még javában azt kommunikálta, hogy esze ágában sincs lemondani, amikor már úton volt érte a (nem)kormánygép a selyemzsinórral, meg az útközben hazafelé betanulandó lemondó nyilatkozattal. A mai helyzet egyik kiindulópontjának tekinthető momentumot nem azért elevenítettük fel, hogy a sebekben vájkáljunk – vannak sebek jócskán az összes érintettnél, beleértve elsősorban a Novák és a kormány által cserbenhagyott gyerekeket, meg a teljes magyar társadalmat –, hanem hogy bemutassuk, az áprilisi választási eredmények ellenére egyes részeiben még továbbélő NER-ben pontosan mekkora önállóságot élveztek a fontosnak tűnő politikai szereplők, akár a hatalom látszólagos csúcsain is.
Aki esetleg azt gondolja, hogy az Orbán-Sulyok relációban mindez másképp van, az valószínűleg téved. Mi sem látunk be mindenhová, de a logikus gondolkodás képességével azért rendelkezünk: az elnököt Orbán Viktor egymaga választotta ki, és ha olyan köztársasági elnököt szeretett volna, aki kellőképpen önálló ahhoz, hogy akár az ő hatalmát is korlátozza (az alkotmány és a vonatkozó törvények szerint ez a mindenkori államfő feladata), akkor biztosan nem Sulyok Tamást választja. Sulyok ugyanis ezzel a fajta önértékű integritással és az abból fajadó tekintéllyel soha nem rendelkezett: sem köztársasági elnökként, sem AB-elnökként, sem alkotmánybíróként, sem pedig az egyébként névleg a Fidesz által is elutasított zsebszerződéses földbizniszbe aktívan bekapcsolódó ügyvédként. Még csak meg sem próbált úgy tenni, sem a kormányváltás előtt, sem utána (közelítő lemondatási határidő ide vagy oda, még a számára bizonyára zsúfolt és stresszes vasárnapi napon is sikerült időt szakítania egy olyan közösségimédia-közleményre, amelyet nemigen lehet másképp értelmezni, mint annak kinyilvánításaként, hogy számára a miniszterelnököt továbbra is Orbán Viktornak hívják).
Sulyok teljes elnöki életpályája arról szól(t), hogy ő nem a nemzet embere, nem az államé, és végképp nem az embereké, hanem Orbáné: azt teszi, ami Orbánnak hasznos, és ha nem tesz meg valamit, azért nem teszi, mert Orbánnak abban az ügyben épp az államfő nem-cselekvése előnyös. Lehet mindenféle politikai hagyománnyal meg alkotmányos előírással takarózni (utóbbi a Fidesz egypárti alaptörvényének fényében eléggé átlátszó), de attól még tény: senki nem tud olyan esetet mondani, amikor elnökként szembement az Orbán-kormánnyal – pedig bőséggel lett volna oka rá.
Hogy a nem-cselekvés leginkább arcpirító eseteit Magyar Péter most a fejére olvasta, az leginkább a publikumnak szólt: Sulyok Tamás pontosan tudja, hogy civilizált tisztségviselőként miért kellett volna már régen lemondania. A már említett, alkotmányellenes szerepfelfogáson túl leginkább azért, mert a felettese, akihez igazodnia kell, szintén megbukott: már nem miniszterelnök, csak egy zsugorodó középpárt elnöke.
Hogy az alkotmánymódosítás-e a második legfájdalommentesebb mód az eltávolítására, azt nem nekünk kell eldöntenünk: valószínűleg igen, mert egy rendszerváltással ezelőtt, a legfőbb bíró leváltásakor a Fidesz is hasonlóképpen csinálta. Nekik nem kellett köztársasági elnököt cserélniük, mert Sólyom László mandátuma éppen lejárt – pontosabban kellett, de nem primer hatalmi érdekek miatt, hanem azért, mert sem Schmitt, sem Novák nem tudott felnőni a feladatához (morálisan, a Fideszben… ehhez nincs mit hozzáfűzni). Mindenesetre a volt kormánypártnak nincs oka másra mutogatni: ha egy közjogi méltóság deaktiválása az első lépés a diktatúra felé, ahogyan mondjuk Gulyás Gergely állítja, akkor ők anno elég hamar elkötelezték magukat a demokrácia lebontása mellett.
A lényegre fókuszálva: a menesztés nem demokráciapróba. Azt, hogy a Tisza mennyire demokratikus, nem az fogja eldönteni, hogy Sulyok Tamást távozásra bírják-e (távozásra fogják bírni – az lenne súlyosan antidemokratikus, ha pozícióban hagynák), hanem az, hogy kit raknak a helyére.