A Ferencvárosnál most valahogy hirtelen csend lett. Az a furcsa, kellemetlen fajta, amikor a stadionhangosítás már elnémult, a VIP-ben elfogyott a lazac, és mindenki próbál úgy tenni, mintha nem most szakadt volna rá a valóság. Robbie Keane fogta magát és lelépett. Nem kirúgták, nem volt közös megegyezés, nem „új kihívásokat keres”, hanem egyszerűen felmondott. És ami ennél is szebb: Kubatov Gábor, aki egy megyehármas bedobás után is képes háromposztos diadaljelentést írni a Facebookra, több mint egy hete csak lapít, mint kezdő ultra a vénaszkenner előtt. Nincs se magyarázat, se a történtek értelmezése, csupán egy semmitmondó és rövid kommüniké. Slussz passz.
Pedig hát a Fradi évekig úgy működött, mint egy politikai projekt: végtelen pénz, korlátlan állami szeretet, fejlesztés minden népligeti bokor mögött, közpénzből finanszírozott kemény magos szurkolótábor lehetőleg nagy drapikkal a megyeri úti lelátón, a „derbin.”. Csak közben elfelejtették, milyen valódi futballklubként működni. Most meg, hogy a közpénzes slagban vékonyabb a nyomás, hirtelen mindenki ideges lett.
Keane gyorsan kiszámolta, hogy a „kiváló klub kiváló elnökkel” típusú nyilatkozatok nem fedezik a tervezett költségvetést. A BL helyett maradt az Európa-liga, azaz jóval kevesebb a pénz, miközben az FTC-t még így is egy olyan ETO előzte meg a bajnokságban, amelyik kis túlzással annyiból gazdálkodik, amennyit a Fradinál egy évben kávékapszulára költenek. A kupagyőzelem pedig inkább volt kínos túlélőtúra, mint diadalmenet: tizenegyespárbajba tokolló vergődéstől a 111. percben beesett gólig minden volt, csak szárnyalás nem, holott a magyar ligában az FTC erőfölénye annak is zongorázható, aki nem egy Schiff András. Ez azért nem éppen a „magyar Bayern München” kategória.
És most Kubatov azzal a kellemetlen kérdéssel szembesül: mi lesz, ha már nem ömlik a pénz úgy, mint eddig? Kiderül, hogy piaci alapon ez az egész sokkal kevésbé lesz üzemképes. Hogy a zsinórban nyert hét bajnoki cím mögött nem csak szakmai fölény volt, hanem egy államilag kitömött öltöző is.
A magyar sport legcinikusabb mondata valójában sosem hangzott el, mégis mindenki tudta: „Nyugi, ezt majd Kubatov elintézi.” Ez lett a rendszer lényege. Nem a piac diktált, nem a sportszakma irányított, hanem a politikai haszonlesés. Mintha a Ferencváros nem sportszervezet, hanem minisztériumi háttérintézmény lett volna. Ebben a modellben nem feltétlenül a teljesítmény volt az elsődleges. A magyar sport olyan hely lett, ahol ha valaki közel volt Orbán Viktorhoz, könnyebben jutott állami forrásokhoz. Most viszont, hogy ez a politikai rendszer nem csupán megingott, de megdőlt, hirtelen kiderült: ezeknek az embereknek a tekintélye valójában nem szakmai, hanem politikai természetű volt. És hirtelen mintha szűkebb lenne az eddig nagy mellény. Mert könnyű volt nagyfiúnak lenni akkor, amikor a sportköltségvetés támasztotta a hátad. De amikor ez már nem alanyi jogon járó privilégium, akkor a mély csend a korábbi öntelt hangoskodásnál is sokkal többet árul el.