Fellélegeztem április 12-én, pedig igazából sohasem vonzott a politika. Nem jártam tüntetni, nem írtam alá petíciókat, nem támogattam pártokat, sőt, még a közösségi oldalakon sem lájkoltam politikusokat vagy szervezeteket. Nem félelemből, hanem mert úgy gondoltam, hogy egy dolog az üzlet, egy másik, mit gondolok a világról. Nem akartam összemosni a kettőt, viszont elég sokan ismernek a cégem miatt, így bármilyen témában megnyilvánultam, azonnal jöttek a reakciók. Ezért aztán csak a sportról, a gasztronómiáról, az utazásról, az időjárásról posztoltam, illetve vicces videókat osztottam meg. Rólam ember meg nem mondta, mit gondolok a világról – szakadt ki egy szuszra Péterből, egy dunántúli mezőgazdasági cég tulajdonosából. – A politikáról, az országról csak családon belül beszéltünk, illetve néhány régi baráttal. A nyilvánosság előtt viszont felvettem a fapofát, sőt, mosolyogtam olyankor is, amikor amúgy kinyílt a bicska a zsebemben.
Cége révén Péter szakmai konferenciákra járt, illetve a helyi közéletben is megmutatta magát. Eljárt megyei és települési rendezvényekre, s természetesen, ha adódott lehetőség, pályázott különféle hazai és uniós támogatásokra. Utóbbiak érdekében pedig a zsebébe nyúlt.
– Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem visszaosztásról volt szó – állította. – Inkább csak afféle mecenatúráról, persze a megfelelő embereknek, szervezeteknek.
Például jelentkezett egy fideszes polgármester, hogy az egyik rendezvényükhöz kérnek partnereket, ami egyértelműen anyagi támogatást jelentett. Mivel tudtam róla, hogy igencsak jó viszonyt ápol a kormánypárti országgyűlési képviselővel, így beszálltunk szponzornak. Nem nagy összeggel, néhány százezer forint elég volt, ezért cserébe remélhettem, ha szóba kerülök valaha köztük, nem mond rosszakat rólam. Jót sem, de sokszor ez is elég, ha egy amúgy jó pályázat sorsa múlik rajta. Olyan is előfordult, hogy kedvezményesen, csak üzemanyagáron adtunk buszt egy nyugdíjas egyesületnek, amely egy nagyobb fideszes rendezvényre utazott, ahová az életben be nem tettem volna a lábam. Igen, ha úgy veszem, kollaboráltam, hiszen saját elhatározásból lettem része a rendszernek. A gyakorlatban senki sem kényszerített, én döntöttem így a nyugalmam érdekében. Vagy, ha nagyon magyarázkodni szeretnék, akkor a cégem, az alkalmazottaim jövője miatt. Igazából azt hiszem, valahol a kettő ötvözete lehet a valóság.
A NER országában nagyon sok mikro- és kisvállalkozó kötötte meg hasonlóképpen a maga kis kompromisszumait, főként a harmadik és negyedik Fidesz-KDNP-s kétharmad után.
Többségük 2010-ben üdvözölte Orbán Viktor visszatérését a miniszterelnöki székbe. Egyfelől elegük volt a Gyurcsány-kormányból, másrészt tőle vártak megoldást a gazdasági világválság okozta hazai sokk és leszakadás megállítására. Egy új irányt, új embereket reméltek a gazdasági kultúrában is. A fülkeforradalom valóban elsöpörte a régi nómenklatúrát, s rengeteg friss arcot hozott nemcsak a politikába, de helyi szinten a közigazgatásba, a hatóságokhoz, hivatalokba, önkormányzatokba, ám az évek múlásával kiderült, csak a pártszín változott, a korábbi működés kevésbé.
– Illetve az újak mohóbbak voltak elődjeiknél – jegyezte meg Kálmán, egy dunántúli vasipari cég tulajdonosa. – Talán attól féltek, hogy csak egy ciklus jut nekik, így nagyobb szeleteket akartak a tortákból. A második kétharmad után valamit javult ugyan a helyzet, mintha megnyugodtak volna, a harmadiktól viszont nagyon elpofátlanodtak.
Kálmán cége autógyáraknak szállít különféle alkatrészeket, a partnerségnek elvileg semmi köze az államhoz, viszont a pályázatoknál igencsak számított, milyen kapcsolatokat ápol a helyi kormánypárti elittel.
A bizonytalanság az úr, soha nem voltak még ilyen pesszimisták a magyarországi cégvezetők, mint most– Egyszer felhívott egy kormányhivatali fejes, s kérdezte, tudnánk-e segíteni, mert sebváltóhibás a kocsija, a szerelő azt mondta, újra kell köszörülni – mesélte a vállalkozó. – Nem értettem, miről van szó, mondtam, hozassa ki a kocsit, ránézünk, milyen alkatrész kell. Erre közölte, hogy nincs ilyen ismerőse, ha lehet, vigyük ki magunk. Mondom oké, persze arra gondoltam, ezt majd hozzárakjuk a költségekhez. El is hoztuk az autót, tényleg gatya volt a sebváltó, mondtam neki, jobban jár, ha újat rakat bele, még, ha nem is olcsó mulatság, de ragaszkodott hozzá, hogy csináljuk mi meg. Elvállaltuk, s miközben nálunk állt az autója, felhívott egy munkatársa, hogy látja, beadtunk pályázatot az egyik gyártócsarnok bővítésére. És hogy tudom-e, hogy a bírálók között ott van a főnöke?
Persze nem tudtam, azt viszont igen, ha piaci árat kérek az autójáért, akkor el is felejthetem a tendert.
Megcsináltunk mindent, s a végén nagyon vékonyan fogott a ceruza. A pályázatunk helyben átment, sőt, a végső rostán is, legalábbis elsőre, ugyanis jött a Covid és az újabb válság, elszállt mindennek az ára, s támogatás az eredeti terv felére sem lett volna elég, így visszaléptünk. Viszont onnantól kezdve egyre többen kerestek a kormányhivatalból ilyen-olyan vasipari munkákra, volt, aki a balatoni nyaralója kapuját akarta legyártatni nálunk. Ez volt az első, amire nemet mondtam, mert madárnak azért ne nézzen senki, ennél többet tettem már le az asztalra. Az ismerőseim közül voltak, akik szerint ezzel elkaszáltam magam, de nem derült ki, ugyanis uniós források híján kvázi megszűntek a pályázatok, melyek minket érintettek.
Nem volt ilyen szerencsés Attila, aki az egyetem után néhány évfolyamtársával gründolt egy informatikai céget egy nyugat-dunántúli városban. Eleinte bedolgoztak nagyobb projektekbe, ám éppen a fülkeforradalom idejére jutottak el odáig, hogy önálló fejlesztésekkel tudtak megjelenni a piacon. Akkora sikerrel, hogy több állami cég is szerződött velük, a cég árbevétele a néhány tízmillióról milliárd fölé kúszott, a rengeteg munka miatt új embereket is fel kellett venniük, a csúcsidőszakban csaknem két tucatnyian dolgoztak náluk.
– Folyamatosan jártam Budapestre tárgyalni, munkaebédekre, szakmai programokra, s az egyik konferencia után beszélgetés közben bemutattak egy harmincas férfinak – emlékezett vissza. – Nem mondott semmit a neve, kicsit dumáltunk a cégről és a projektjeinkről, gratulált hozzá és elköszönt. Három hónap múlva felhívott, hogy találkozzunk, mert lenne egy ajánlata. Kiderült, hogy egy ismert politikus rokonának az embere, aki úgy döntött, beszáll a cégünkbe. Nem szeretne beszállni, hanem beszáll.
Ötvenegy százalékot kért, a cég értékéhez képest röhejes összegért,
viszont állította, ha elfogadjuk, megsokszorozza az állami megrendeléseinket. Leültünk a többiekkel, arra jutottunk, ez nem a mi világunk, elég nekünk a mostani szint, s végül elutasítottuk az ajánlatot. Látszólag tudomásul vette, úgy váltunk el, hogy esetleg közös projektekben majd együttműködünk, aztán három hónapon belül az összes állami munkánkat felmondták. Mivel ezek tették ki a cég bevételének nagyjából 90 százalékát, pillanatok alatt letérdeltünk, el kellett küldeni az embereket. Persze ki kellett fizetni a beszállítóinknak azokat a munkákat, melyek a gyakorlatban már nem kellettek, hiszen nem volt szerződésünk. Olyan szinten legatyásodtunk, hogy el kellett adnom a házam és az autóm, hogy ne induljon meg a felszámolás a céggel szemben, s ez csak tűzoltásra volt elég. Két évig egy bérelt garzonban laktam, mire valamennyire fel tudtunk állni, s elértük a 2010-es szintet. Vagyis annyi haszon összejött, hogy kitermelje hármunk fizetését. És persze állami tenderen a büdös életben nem nyertünk többet semmit. Ja, a két társam eredendően fideszes volt, 2022-ben aztán már nem rájuk szavaztak.
Zoltán még a rendszerváltás előtt indította be gumis műhelyét, amely az eltelt évtizedek alatt a város legjobban menő ilyen üzletévé vált. Hatalmas raktárt építettet, nála tárolta felnijét és gumiját a település fele, köztük persze mindenféle helyi, sőt országos potentát is.
Persze a régi ismerősök mindig kaptak kedvezményt, vagy éppen újságírók, akik, ha cikket írtak a téli vagy nyári gumikról, hozzánk jöttek fotózni, nyilatkozatért. Ami, ugye, nekem ingyenreklám volt valahol, ezt háláltam meg nekik mondjuk a centírozási díj elengedésével
– magyarázta. – Amíg az embereim az autókon dolgoznak, mindig beszélgetni szoktam a régi kuncsaftokkal, akik közül ketten-hárman az akkor felálló kormányhivatalokba kerültek vezetői pozíciókba. Egyikük onnantól rendszeresen szóba hozta, milyen szépen fejlődünk, köszönhetően a nyertes pályázatainknak, s erősen utalt rá, hogy bizony ezekhez köze van. Értettem a célzást, fizetésnél mondtam, jubilál, mert éppen 15 éve hordja hozzánk a kocsit, ezért ez most grátisz volt. Ezt annyira megjegyezte, hogy attól kezdve természetes volt, hogy nem fizet, ahogy végeztek a kocsijával a srácok, elköszönt és elhajtott. Gondolkodtam, szóljak-e, megkérdeztem néhány cégvezető ismerősömet, akik azt tanácsolták, nyeljem be, évi néhány tízezerről van szó, kibírom, s legalább nem tesz keresztbe. Az évek alatt még jó tucatnyian jutottak el erre a szintre, ha most utána számolok, két-hárommillió forint biztos a zsebükben maradt, persze összesen a bő tíz esztendő során. Ami a legszánalmasabb: egyikük az idén május elején jött gumit cserélni, s bár nem szóltam neki, amikor végzett, simán odament a kasszához és fizetett. Na, ott hittem el, lehet, tényleg új világ jöhet.
