1
Nem azért, mert őszi falevélként libeg az egyedüllét,
Nem azért, mert sorsomat az egyedüllét lengi körbe,
Nem azért, mert
szerelmesem, a
Magányosság
Ül az ölembe és hallgat a nem tudhatni miről,
Nem azért, mert elviselhetetlenül szomorú a szeme,
Melyben szállnak a darvak, mintha az őszi égbolton,
És mert csak csöndben, hogy
ne halljam,
sírdogált az éjjel,
És hogy a fájdalomtól véresre harapta ajkát,
Nem azért, mert reggel
csendben összeszedi a holmiját,
Átnézi körben a szobát, hogy itt mit felejtett,
Nem azért, mert már ő
maga sem bírja tovább a magányt,
És mert még ő maga is itt, a magányban hagy engem –
Nem azért!..
2
– Hanem miért? – kérdezem némán,
emlékezni próbálván:
miért?
És hangtalan emlékként
Úsztam át a rácson
A börtönbe,
Fojtogató testének fogságába…
Óh, hogy csábított! Mennyire sóvárgott! Az volt a vágya,
Hogy maradjak vele, hogy szeressek belé!...
Míg velem bolondult meg ő a börtön pincéjében,
Mint kígyó a tojásban, szerelemben megérett a gyűlölet,
S én beengedtem a gyűlöletet sötét bugyraimba...
...Most pedig
e magányomban már
hiányzik is a gyűlöletem.
3
– Szeretlek… – suttogta nékem kéjesen a Gyűlölet –,
Megtanítlak jobban gyűlölni, mint szeretni.
És csorgott az ereimben, és szomjamat oltotta,
Ahogyan csak a Gyűlölet tud szomjat oltani.
Vagy nővére – a Bosszú. „Kínzásként küldted rám?
Mondd, hogyan éljek vele?!” – kiáltottam Istennek gyűlölettel.
De, óh, Istenem:
mily könnyen megtanultam azt a leckét!
Mily gyorsan meggyűlöltem mindegyiket, kit szerettem!
A Gyűlölet nem gyötörte a szívet, nem égette a lelket,
És megtanított rá, ha szeretsz, bizony csak magadat,
S a Szerelmet öld meg!..
Képtelen voltam.
A Gyűlölet ölte meg:
„Megleszel
átverései nélkül
is, mindhalálig”.
4
Repültem a Magánnyal kihalt messzeségben és magasságban,
A Gyűlölettel pedig alászálltam
a mélybe, az
élet szurdokába.
Mikor a Magánnyal álmodtam,
és sírva kért, hogy
„Gyere vissza…” –
Felkeltett a Gyűlölet, hogy
„Ébredj! Álmod a nemlété…”
És közel kerültünk egymáshoz, és végül gyűlöletben egyesültünk,
És gyűlöletünkből született meg a gyermekünk.
5
Gyűlölettel nézett a
kislányunk,
mintha szakadékba,
De bármilyen is egy gyermek – Isten megszentelt ajándéka ő.
Ringattam, pesztráltam, gyógyítgattam, ha kellett éjszakánként,
Puszilgattam, ő pedig elfordult tőlem.
– Képes lennél… – kérdezett a Gyűlölet, mikor kislányom
simogattam. Odajött és kinyitotta az ablakot.
– Dobd ki!
– Nem!
– Hagyd, majd én!
De kislányom a melléhez simult
És szívta is magába Gyűlölet ízletes tejét.
6
Óh, az anyai ösztön! Az ellenállhatatlan erő,
Ami már az idők kezdetétől
nem hagyja elszakadni az élet fonalát!..
Feltáplálta Gyűlölet a kislányt, és úgy megszerette,
Ahogyan csak a vak szerelem képes érezni!
És szeretetre tanította, arra kérte Istent:
– Ültess belé szeretetet! Itt kérlek térdepelve!...
De a vér az vér marad!
Ha mérgezett,
mit tehetnél vele,
Még ha oly szent
lélekbe is töltöd át?
És a Gyűlölet anyafarkasként üvöltött –
oly szörnyűen, hogy remegett a világ,
És szívét átjárta, mint
vörösen izzó vas, a
fájdalom,
Mikor meghallotta vér szerinti lánya első szavait:
„Gyűlölöm az egész világot!
És téged gyűlöllek leginkább!”
7
Hó lepte be az éveket, az eső elmosta,
Az ifjú Gyűlölet elhagyta a szülői házat,
Szerte a világon – Róma, New York, Párizs... mindenfelé
Popsztár lett belőle, és világsláger volt mindjárt a
Legelső dala: „Én legjobban az anyámat gyűlölöm!”.
Senki sem énekelt, nem hallott ilyen dalokat még,
És Gyűlölet a
fájdalom malmán
szétőrölte szeretetét,
És ekkor a gyűlölet hatalma visszatért szívébe:
„Miért nem ölted meg?!
Miért nem öltem meg?!
Gyűlölöm!.. – nyögte a Gyűlölet, meghallva leányát –
Őt is, de azt is, akitől szültem őt! Átkozott legyen
maga a szerelem!...”
8
Megjelent ekkor az ő húga,
És vérembe bújt – és lángra lobbant bennem a Bosszú.
Elvakított. Nem hagyott bármire is emlékeznem, csak
A bántalmat, sértést, megaláztatást, csalást és árulást,
És mindent, amivel bosszút álltam, visszaadott nekem,
És csak evvel éltem, csak bosszút álltam, bosszút és bosszút,
Fuldokoltam benne, mint öngyilkos a vérben,
Mintha az ördögnek lelke, ami már nem az én lelkem,
Hanem a bosszúm lelke, amely villámként égetett,
Melynek tűzében nem akartam és nem tudtam megállni, –
És elátkoztam a Magányt!..
Meghallottam könyörgő hangját:
„Állj már le… nem
rajtam állsz bosszút, de
Azon, ki korábban te voltál.”
9
Mindenből egyformán van a világon. Semmiből sincs sok, se kevés.
A Magány, mint szellem jelent meg, a Bosszút megelőzve,
És így szólt: „Olvastam a Journal of Physics-ben, hogy az űr
Az Univerzumban egyáltalán nem üres,
Univerzumunk végtelen,
mert az egész egy puszta űrből áll,
Ne félj tőle, ne hagyd magad halálra rémítni.”
Farkasszemet néztünk
egymással –
köztünk az univerzum mélysötétje…
Amikor még nem élt velünk a Gyűlölet,
A Magány még nem volt szeretett szeretőm,
És senki és semmi nem állt még közöttünk.
10
– Szeretlek.
– Szeretsz? Ebből lesz egy
Költeményed?
– Óh, nem!
– Kár… Mert én szerettem a verseidet.
Ami te vagy – minden a verseid és rímeid.
– És te…
– Meg a Gyűlölet. Utána majd róla írsz.
– Féltékeny vagy?
– Féltékeny? A Gyűlöletre? Botorság!
Mi a te életed? Mid van más, mint a magány?
Az igazi velem vagy.
Nem csak megírt. Élő. Nem papírízű.
Ezért bárkivel és bárhol is vagy,
csak hozzám maradsz te hű.
– Akkor az is, mi köztünk van, szintén élő.
– Mi van élő miközöttünk?
– A szerelem.
– Óh, micsoda szó,
Milyen nagymellű!
– Mi?..
– Kialudt nap…
– Legyen. De melegít az utolsó sugár,
Elér még fényszikra, egy jó pár…
– Te voltál egy szikra!
Kivé lettél?
Legalább tudod, ki vagy? Emlékszel,
Kivel vagy?
– Nem. Nem emlékszem. Nem tudom, kivel vagyok. Elfelejtettem.
11
Mint börtön sötét lyukából, süket pincei magányból,
Mintha mélyből a köd,
homály öntötte el az emlékeket.
Minden feledésbe merült. Miből sok volt, s ami kevés.
„De mi lesz énvelem?..” –
mintha élne, kérdé a Szerelem.
Mintha barangolt volna,
és másik útra fordult,
A köd mögül felbukkanva,
könyörgött volna sírva,
És eszembe jutott,
mennyire hálálkodtam érte a Mindenhatónak,
Azt mondtam: „Nem emlékszem,
mi lesz nélküled énvelem.”
12
Egyedül voltam a magányommal én.
Hideg és meleg is volt egyszerre,
Szerelem és gyűlölet volt benne,
Átlátszó e magány, mint egy üveghal,
Minden irányba úszott énbennem,
És fel és le, hol nem láttam alját...
Magam voltam,
ő is egyedül volt
egyszer s mindenkorra, egész földi útra –
A kezdetektől, az ősi régtől
Megvolt mindenünk, mi kell a magánynak:
Sehol senki. És nem volt más –
Talpunk alatt a föld, fejünk fölött az ég,
Míg el nem vette tőlünk a börtön.
Immár nincs sem ég, sem föld.
13
Egy napon elhagyod tán a börtönt –
A magányból nem fogsz kilépni sosem.
A szabadság fantomja volt eleinte,
Később – egész életem börtöne,
Melybe kígyóként kúszott be a gyűlölet.
Semmi sem láncolt engem, mint ő, úgy e világhoz:
„Nagyon félek!”
„Mitől félsz?”
„Hogy egyedül maradok!”
Mikor pedig belefáradt, gyengébben ölelt már,
Elengedett: „Menj!” – s én magam tértem vissza hozzá.
– Utat keresel vagy kiutat? Bezárult a kör
Ezt is, azt is – felelte, és én kitéptem magam
Az öleléséből, a világ végéig futottam,
Rajta túl – a magány. A végtelen, a meztelen, puszta űr.
Be voltam zárva őbelé. Külföldön és otthon
Más és más volt ő, de otthon vadabb,
Mintha csak szívná magába a Haza vadságát,
mely gyűlöli saját fiait –
Hogy miért?!
Nem tudhatni.
14
Az út az ismeretlenbe vezetett,
Melynek mentén fagyöngy nőtte be
A fákat, s itta be minden nedvüket.
„Olyan, mint a te életed…” – mondta
Nékem a Magány, s a Gyűlölet már
Folytatta is: „A te és az én életerőm
Kiszívta ő, egész elgyengültem már…”
Csak a Szerelem nem szólt semmit
Az úton, hol virágzott a fagyöngy.
„Nem fél ő tőled – dalolta fülembe
A Bosszú. – Emlékszel, hiszen meg is
Akartad ölni…”
„Jaj ne! Minden, amim volt és van,
Mind csak ő!..” – hallottam saját énekem,
A Magány pedig így szólt: „Dalolj csak…
Isten kedveli a szerelmes dalokat…”
Az út már elérkezett az égig –
És a legvégén még el is vezetett
A Mindenből,
amim volt,
a Semmibe.
15
Egy éjjeli, csaknem üres,
Teljesen kifáradt vonaton,
Mentem az ismeretlen úton
Megláttam egy ismeretlent.
És ez az ismeretlen,
Ez az elfáradt utazó,
Ült fekete felöltőben,
S a sötétben újságot olvasott.
Ahogy rám nézett, s meglátta
Arcomon a meglepetést,
Kabátját megtapogatva,
Elővette szemüvegét.
Feltette, de nem olvasott.
A szemembe nézett jó mélyen
S zakatolás közepette
Leszállt a robogó vonatról.
Én is leszálltam utána.
Nem volt ott semmilyen állomás.
Az égen pislogtak a csillagok,
S fény úszott elöl az alagútban.
16
Nem azért, mert az ősz
az erdőben az utolsó leveleket égeti,
Nem azért, mert szürkül már az ég és érzik már a tél,
Nem azért, mert minden
Drága hang közül
az emlékezet csak az árulás
hangján
Beszélget velem,
Nem azért, mert nem emlékszem arra, amire ő igen,
Hogy ő maga is elfelejti, volt-e az vagy mégsem,
És hogy az emlékek csónakja,
ahogy az esti ködben felsejlik,
Megpördült az árban, elveszítve az evezőt,
Nem azért, mert a hullámok a forrás helyéhez viszik,
Hol bölcsőben pelenka vár – és gránit sírkövekre,
Azt írták fel, hogy mindenki egyedül van az életben,
Ahogy egyedül jön a nemlétből – megy egyedül a nemlétbe,
Nem azért, mert csónakból nem lehet
már hálót vetnem a folyóba
És mert az ezüst örvényekből
nem húzok én arany angolnát,
Nem azért, mert csónakom evezője ott van már
a túlvilágon a folyóban,
Hol nincs arany angolna, sem ezüst örvény,
Nem azért, mert a szerelem fájdalmában ajkát harapdálta,
Hogy látta, amint
elszálltak a darvak az őszi búbánatban,
Hogy megkérdezte:
„Mi lesz veled nélkülem, szerelmem?”
Hogy így feleltem:
„Nem emlékszem, hogy mi lesz velem nélküled”,
Nem azért,
mert a tükörből a képem bírói talárban
Az arcomba csupa gyűlölettel tekint,
Aki a magányból kelt ki, a szerelmet megölte,
Aki a feleségem és lányom is volt egyszerre,
Még csak nem is azért,
mert
a legvégén,
a lejtőn,
halálomon
Nem láthatom immár,
mert a végső eső elhomályosította az ablakot:
Egész életem során
a csaknem üres, már kifáradt vasúti
kocsiban,
volt velem valaki,
vagy nem volt velem senki –
Nem azért!..
Hanem miért?..
2025. május 25-30., Bolesławiec (Lengyelország), kórház.
(Bárász Péter fordítása)
A szerzőről
Uladzimir Nyakljajeu (1946) a belarusz kulturális élet túlnyomó többsége szerint a mai belarusz irodalom egyértelmű vezéralakja, kizárólag belarusz nyelven alkotó költő és író. Munkássága egyértelműen cáfolja azt az elterjedt véleményt, mely szerint a költészet a fiatalok, legfeljebb a középkorúak műfaja, s a korral veszít az erejéből. Időskori nagy versei egyre mélyebb gondolatokat tárgyalnak hatalmas láttató erővel. Magyarul két könyve, valamint különböző folyóiratokban több elbeszélése, verse jelent meg.
Csaknem hat éve immár harmadik emigrációjába kényszerült, előbb Krakkóban, most Wroclawban él. 2025-ben féléves, jórészt sikertelen gyógykezelést követő, szintén eredménytelen rehabilitációja idején írta ezt a versét. (Azóta térdprotézist kapott, jelenleg ugyanabban a kórházban van, szintén rehabilitáción.)

