Uladzimir Nyakljajeu: Magány

1

Nem azért, mert őszi falevélként libeg az egyedüllét,

Nem azért, mert sorsomat az egyedüllét lengi körbe,

Nem azért, mert

szerelmesem, a

Magányosság

Ül az ölembe és hallgat a nem tudhatni miről,

Nem azért, mert elviselhetetlenül szomorú a szeme,

Melyben szállnak a darvak, mintha az őszi égbolton,

És mert csak csöndben, hogy

ne halljam,

sírdogált az éjjel,

És hogy a fájdalomtól véresre harapta ajkát,

Nem azért, mert reggel

csendben összeszedi a holmiját,

Átnézi körben a szobát, hogy itt mit felejtett,

Nem azért, mert már ő

maga sem bírja tovább a magányt,

És mert még ő maga is itt, a magányban hagy engem –

Nem azért!..

2

– Hanem miért? – kérdezem némán,

emlékezni próbálván:

miért?

És hangtalan emlékként

Úsztam át a rácson

A börtönbe,

Fojtogató testének fogságába…

Óh, hogy csábított! Mennyire sóvárgott! Az volt a vágya,

Hogy maradjak vele, hogy szeressek belé!...

Míg velem bolondult meg ő a börtön pincéjében,

Mint kígyó a tojásban, szerelemben megérett a gyűlölet,

S én beengedtem a gyűlöletet sötét bugyraimba...

...Most pedig

e magányomban már

hiányzik is a gyűlöletem.

3

– Szeretlek… – suttogta nékem kéjesen a Gyűlölet –,

Megtanítlak jobban gyűlölni, mint szeretni.

És csorgott az ereimben, és szomjamat oltotta,

Ahogyan csak a Gyűlölet tud szomjat oltani.

Vagy nővére – a Bosszú. „Kínzásként küldted rám?

Mondd, hogyan éljek vele?!” – kiáltottam Istennek gyűlölettel.

De, óh, Istenem:

mily könnyen megtanultam azt a leckét!

Mily gyorsan meggyűlöltem mindegyiket, kit szerettem!

A Gyűlölet nem gyötörte a szívet, nem égette a lelket,

És megtanított rá, ha szeretsz, bizony csak magadat,

S a Szerelmet öld meg!..

Képtelen voltam.

A Gyűlölet ölte meg:

„Megleszel

átverései nélkül

is, mindhalálig”.

4

Repültem a Magánnyal kihalt messzeségben és magasságban,

A Gyűlölettel pedig alászálltam

a mélybe, az

élet szurdokába.

Mikor a Magánnyal álmodtam,

és sírva kért, hogy

„Gyere vissza…” –

Felkeltett a Gyűlölet, hogy

„Ébredj! Álmod a nemlété…”

És közel kerültünk egymáshoz, és végül gyűlöletben egyesültünk,

És gyűlöletünkből született meg a gyermekünk.

5

Gyűlölettel nézett a

kislányunk,

mintha szakadékba,

De bármilyen is egy gyermek – Isten megszentelt ajándéka ő.

Ringattam, pesztráltam, gyógyítgattam, ha kellett éjszakánként,

Puszilgattam, ő pedig elfordult tőlem.

– Képes lennél… – kérdezett a Gyűlölet, mikor kislányom

simogattam. Odajött és kinyitotta az ablakot.

– Dobd ki!

– Nem!

– Hagyd, majd én!

De kislányom a melléhez simult

És szívta is magába Gyűlölet ízletes tejét.

6

Óh, az anyai ösztön! Az ellenállhatatlan erő,

Ami már az idők kezdetétől

nem hagyja elszakadni az élet fonalát!..

Feltáplálta Gyűlölet a kislányt, és úgy megszerette,

Ahogyan csak a vak szerelem képes érezni!

És szeretetre tanította, arra kérte Istent:

– Ültess belé szeretetet! Itt kérlek térdepelve!...

De a vér az vér marad!

Ha mérgezett,

mit tehetnél vele,

Még ha oly szent

lélekbe is töltöd át?

És a Gyűlölet anyafarkasként üvöltött –

oly szörnyűen, hogy remegett a világ,

És szívét átjárta, mint

vörösen izzó vas, a

fájdalom,

Mikor meghallotta vér szerinti lánya első szavait:

„Gyűlölöm az egész világot!

És téged gyűlöllek leginkább!”

7

Hó lepte be az éveket, az eső elmosta,

Az ifjú Gyűlölet elhagyta a szülői házat,

Szerte a világon – Róma, New York, Párizs... mindenfelé

Popsztár lett belőle, és világsláger volt mindjárt a

Legelső dala: „Én legjobban az anyámat gyűlölöm!”.

Senki sem énekelt, nem hallott ilyen dalokat még,

És Gyűlölet a

fájdalom malmán

szétőrölte szeretetét,

És ekkor a gyűlölet hatalma visszatért szívébe:

„Miért nem ölted meg?!

Miért nem öltem meg?!

Gyűlölöm!.. – nyögte a Gyűlölet, meghallva leányát –

Őt is, de azt is, akitől szültem őt! Átkozott legyen

maga a szerelem!...”

8

Megjelent ekkor az ő húga,

És vérembe bújt – és lángra lobbant bennem a Bosszú.

Elvakított. Nem hagyott bármire is emlékeznem, csak

A bántalmat, sértést, megaláztatást, csalást és árulást,

És mindent, amivel bosszút álltam, visszaadott nekem,

És csak evvel éltem, csak bosszút álltam, bosszút és bosszút,

Fuldokoltam benne, mint öngyilkos a vérben,

Mintha az ördögnek lelke, ami már nem az én lelkem,

Hanem a bosszúm lelke, amely villámként égetett,

Melynek tűzében nem akartam és nem tudtam megállni, –

És elátkoztam a Magányt!..

Meghallottam könyörgő hangját:

„Állj már le… nem

rajtam állsz bosszút, de

Azon, ki korábban te voltál.”

9

Mindenből egyformán van a világon. Semmiből sincs sok, se kevés.

A Magány, mint szellem jelent meg, a Bosszút megelőzve,

És így szólt: „Olvastam a Journal of Physics-ben, hogy az űr

Az Univerzumban egyáltalán nem üres,

Univerzumunk végtelen,

mert az egész egy puszta űrből áll,

Ne félj tőle, ne hagyd magad halálra rémítni.”

Farkasszemet néztünk

egymással –

köztünk az univerzum mélysötétje…

Amikor még nem élt velünk a Gyűlölet,

A Magány még nem volt szeretett szeretőm,

És senki és semmi nem állt még közöttünk.

10

– Szeretlek.

– Szeretsz? Ebből lesz egy

Költeményed?

– Óh, nem!

– Kár… Mert én szerettem a verseidet.

Ami te vagy – minden a verseid és rímeid.

– És te…

– Meg a Gyűlölet. Utána majd róla írsz.

– Féltékeny vagy?

– Féltékeny? A Gyűlöletre? Botorság!

Mi a te életed? Mid van más, mint a magány?

Az igazi velem vagy.

Nem csak megírt. Élő. Nem papírízű.

Ezért bárkivel és bárhol is vagy,

csak hozzám maradsz te hű.

– Akkor az is, mi köztünk van, szintén élő.

– Mi van élő miközöttünk?

– A szerelem.

– Óh, micsoda szó,

Milyen nagymellű!

– Mi?..

– Kialudt nap…

– Legyen. De melegít az utolsó sugár,

Elér még fényszikra, egy jó pár…

– Te voltál egy szikra!

Kivé lettél?

Legalább tudod, ki vagy? Emlékszel,

Kivel vagy?

– Nem. Nem emlékszem. Nem tudom, kivel vagyok. Elfelejtettem.

11

Mint börtön sötét lyukából, süket pincei magányból,

Mintha mélyből a köd,

homály öntötte el az emlékeket.

Minden feledésbe merült. Miből sok volt, s ami kevés.

„De mi lesz énvelem?..” –

mintha élne, kérdé a Szerelem.

Mintha barangolt volna,

és másik útra fordult,

A köd mögül felbukkanva,

könyörgött volna sírva,

És eszembe jutott,

mennyire hálálkodtam érte a Mindenhatónak,

Azt mondtam: „Nem emlékszem,

mi lesz nélküled énvelem.”

12

Egyedül voltam a magányommal én.

Hideg és meleg is volt egyszerre,

Szerelem és gyűlölet volt benne,

Átlátszó e magány, mint egy üveghal,

Minden irányba úszott énbennem,

És fel és le, hol nem láttam alját...

Magam voltam,

ő is egyedül volt

egyszer s mindenkorra, egész földi útra –

A kezdetektől, az ősi régtől

Megvolt mindenünk, mi kell a magánynak:

Sehol senki. És nem volt más –

Talpunk alatt a föld, fejünk fölött az ég,

Míg el nem vette tőlünk a börtön.

Immár nincs sem ég, sem föld.

13

Egy napon elhagyod tán a börtönt –

A magányból nem fogsz kilépni sosem.

A szabadság fantomja volt eleinte,

Később – egész életem börtöne,

Melybe kígyóként kúszott be a gyűlölet.

Semmi sem láncolt engem, mint ő, úgy e világhoz:

„Nagyon félek!”

„Mitől félsz?”

„Hogy egyedül maradok!”

Mikor pedig belefáradt, gyengébben ölelt már,

Elengedett: „Menj!” – s én magam tértem vissza hozzá.

– Utat keresel vagy kiutat? Bezárult a kör

Ezt is, azt is – felelte, és én kitéptem magam

Az öleléséből, a világ végéig futottam,

Rajta túl – a magány. A végtelen, a meztelen, puszta űr.

Be voltam zárva őbelé. Külföldön és otthon

Más és más volt ő, de otthon vadabb,

Mintha csak szívná magába a Haza vadságát,

mely gyűlöli saját fiait –

Hogy miért?!

Nem tudhatni.

14

Az út az ismeretlenbe vezetett,

Melynek mentén fagyöngy nőtte be

A fákat, s itta be minden nedvüket.

„Olyan, mint a te életed…” – mondta

Nékem a Magány, s a Gyűlölet már

Folytatta is: „A te és az én életerőm

Kiszívta ő, egész elgyengültem már…”

Csak a Szerelem nem szólt semmit

Az úton, hol virágzott a fagyöngy.

„Nem fél ő tőled – dalolta fülembe

A Bosszú. – Emlékszel, hiszen meg is

Akartad ölni…”

„Jaj ne! Minden, amim volt és van,

Mind csak ő!..” – hallottam saját énekem,

A Magány pedig így szólt: „Dalolj csak…

Isten kedveli a szerelmes dalokat…”

Az út már elérkezett az égig –

És a legvégén még el is vezetett

A Mindenből,

amim volt,

a Semmibe.

15

Egy éjjeli, csaknem üres,

Teljesen kifáradt vonaton,

Mentem az ismeretlen úton

Megláttam egy ismeretlent.

És ez az ismeretlen,

Ez az elfáradt utazó,

Ült fekete felöltőben,

S a sötétben újságot olvasott.

Ahogy rám nézett, s meglátta

Arcomon a meglepetést,

Kabátját megtapogatva,

Elővette szemüvegét.

Feltette, de nem olvasott.

A szemembe nézett jó mélyen

S zakatolás közepette

Leszállt a robogó vonatról.

Én is leszálltam utána.

Nem volt ott semmilyen állomás.

Az égen pislogtak a csillagok,

S fény úszott elöl az alagútban.

16

Nem azért, mert az ősz

az erdőben az utolsó leveleket égeti,

Nem azért, mert szürkül már az ég és érzik már a tél,

Nem azért, mert minden

Drága hang közül

az emlékezet csak az árulás

hangján

Beszélget velem,

Nem azért, mert nem emlékszem arra, amire ő igen,

Hogy ő maga is elfelejti, volt-e az vagy mégsem,

És hogy az emlékek csónakja,

ahogy az esti ködben felsejlik,

Megpördült az árban, elveszítve az evezőt,

Nem azért, mert a hullámok a forrás helyéhez viszik,

Hol bölcsőben pelenka vár – és gránit sírkövekre,

Azt írták fel, hogy mindenki egyedül van az életben,

Ahogy egyedül jön a nemlétből – megy egyedül a nemlétbe,

Nem azért, mert csónakból nem lehet

már hálót vetnem a folyóba

És mert az ezüst örvényekből

nem húzok én arany angolnát,

Nem azért, mert csónakom evezője ott van már

a túlvilágon a folyóban,

Hol nincs arany angolna, sem ezüst örvény,

Nem azért, mert a szerelem fájdalmában ajkát harapdálta,

Hogy látta, amint

elszálltak a darvak az őszi búbánatban,

Hogy megkérdezte:

„Mi lesz veled nélkülem, szerelmem?”

Hogy így feleltem:

„Nem emlékszem, hogy mi lesz velem nélküled”,

Nem azért,

mert a tükörből a képem bírói talárban

Az arcomba csupa gyűlölettel tekint,

Aki a magányból kelt ki, a szerelmet megölte,

Aki a feleségem és lányom is volt egyszerre,

Még csak nem is azért,

mert

a legvégén,

a lejtőn,

halálomon

Nem láthatom immár,

mert a végső eső elhomályosította az ablakot:

Egész életem során

a csaknem üres, már kifáradt vasúti

kocsiban,

volt velem valaki,

vagy nem volt velem senki –

Nem azért!..

Hanem miért?..

2025. május 25-30., Bolesławiec (Lengyelország), kórház.

(Bárász Péter fordítása)