Hagyományőrzés mesterfokon

Hogy melyik épület a budai Várban a Honvéd Főparancsnokság? Hát amelyiknek az a mindenhonnan szembe tűnő, böhöm kupolája van. Látszik a pesti Duna-partról, a Tabánból, és persze beletolakszik a képbe akkor is, amikor a miniszterelnök a Karmelita irodaház látnivalóit vagy a kormányhivatalnak visszaépített Vöröskereszt-székház csinos tetőteraszát mutatja éppen élő közvetítésben.

És akkor képzeljék el ezt a monstrumot egy olyan korban, amikor a Vár még egészen más látványt nyújtott: a király palota feleekkora volt, a Dísz téren csak a középkori romokra épült barokk polgárházak álltak, a Várszínház mellett katonai hivatalok düledeztek, és a majdani kormányzati negyedre sem utalt itt más, mint a miniszterelnököt szolgáló Sándor-palota és mellette az ugyancsak a Szent György térre néző Honvédelmi Minisztérium.

Maga a főparancsnokság is itt, a Szent György tér harmadik oldalán, az úgynevezett Teleki-házban működött már 1870 óta, amikor a belügyminisztérium átengedte használatra a frissen felállított hivatalnak és első parancsnokának, József nádor fiának, József főhercegnek. Aki aztán, hatvanadik életévébe lépve, 1892 novemberében váratlan ajánlattal állt elő: megvásárolta a kincstártól a főparancsnokságot, „melyben mint a honvédség főparancsnoka most is lakik, mikor a fővárosban időz. A főherczeg 320.000 forintot fizet a palotáért, melyet saját czéljára át fog alakíttatni” – tudatta a Fővárosi Lapok.

Az üzlet igen kedvezőnek mutatkozott, hiszen – legalábbis a Vasárnapi Újság szerint – a főherceg a becsértéknél többet fizetett az ingatlanért, az illetékeket is magára vállalta, mi több, az új hivatal felépültéig engedélyezte, hogy a főparancsnokság addigi helyén működjék. Senki sem csodálkozhatott hát azon, hogy az új palota, amely hamarosan megszületett Kallina Mór tervasztalán, éppen 320.000 forintból volt az állami remények szerint megépíthető.

A Honvédelmi Minisztérium háta mögött kinézett telken ekkor öreg polgárházak álltak, illetve ott volt az evangélikusok fatornyos temploma, paplakja és iskolája. Ezek helyett először új templomot épített a hadügy a Bécsi kapu téren, a háztulajdonosokat pedig kivásárolta. Így 1895-ben megkezdődhetett az alapozás, amely viszont nehezebbnek mutatkozott a vártnál: nem pusztán az egykor itt állt kápolna reneszánsz faragványai kerültek elő, hanem vízfolyások, középkori kutak és dús tartalmú pöcegödrök is bonyolították a munkát.

Bár a millenniumi ünnepségsorozat közeledtén valószínűleg nem kellett nagyon indokolni, mi szükség van a nagyszabású építkezésre, de biztos, ami biztos, a „nagy méreteivel egyik legszebb épülete lesz a budai várnak” típusú magyarázatok mellett az is mindig elhangzott, hogy a főparancsnokság irodái több helyen működnek Pesten és Budán, és ez erősen megnehezíti az ügymenetet. Aminek ismeretében valamelyest meghökkentő lehetett az a leírás, amelyet 1897 februárjában adott a teljesen kész, az ezredévi felvonulások alkalmából tömegek által megcsodált palotáról az építészek szaklapja.

Ebből kiderült ugyanis, hogy a földszint és a magasföldszint fölött még két emelettel bíró épületben mindössze 12 szoba és egy tanácsterem rendeltetett szorgos hivatali munkára. A roppant tömb jelentős része, beleértve a pincében elhelyezett istállókat és a konyhát, a cselédszállásokat, az első emeleten kialakított 155 négyzetméteres dísztermet meg a szalont a télikerttel, valamint a második emelet egészét elfoglaló lakosztályt, kizárólag a főherceg kényelmét volt hivatott szolgálni. És ha már a meglepetéseknél tartunk, egyúttal az is világossá vált: az épület 380.000 forintból készült el, további 80.000-et elvitt a minisztériummal való összeköttetés megteremtése – egy korábbi utcát megszüntetve gyúrták egybe a két hivatalt –, és a Honvéd Főparancsnokság berendezése még meg sem kezdődött. Arra is kellene további 60.000 forint.

Ezután azzal ment el két év, hogy tavasszal és ősszel megírta a sajtó, gőzerővel folyik a palota bebútorozása, az ígért időpontban pedig mindenki sajnálkozott, hogy a minőségi munkához bizony idő kell, türelem, türelem. Hogy a színfalak mögött pontosan mi történt, azt szinte lehetetlen megmondani. Egy emberöltővel később, 1937-ben már úgy tudta Csipkés Ernő alezredes, aki a Magyar Katonai Szemlében írt az épületről, hogy „az eredetileg főhercegi kastélynak szánt palotát, amelyet a Fenséges Úr különböző okokból nem talált megfelelőnek, a magyar királyi honvédség vette át és abban a főparancsnokságát helyezte el”.

Amit a kortársak persze nem pont így tudtak. Mi pedig csak azt valószínűsíthetjük, hogy a „különböző okok” magántermészetűek voltak: 1898-ban József főherceg le is mondott főparancsnoki tisztéről és visszavonult alcsúti birtokára. A századforduló után pedig belefogott a Teleki-ház helyén saját palotája felépítésébe, de az elkészültét végül nem érte meg – halála után fia családja foglalta el az óriási épülettömböt.

Ami a Honvéd Főparancsnokságot illeti, végül 1898 áprilisában öntött tiszta vizet a pohárba a Magyarország című lap, megírva, hogy a berendezésre – értsd: fűtés, világítás, fürdőszobák, istállók és konyha – még mindig kell 60.000 forint. „A bútorzatot ide nem értve, mely czélra ugyan szem előtt tartva a szükséges takarékosságot, mindazonáltal a palota monumentális jellegére, főleg pedig rendeltetésére való tekintettel 50.000 forint szükségeltetik, hogy eképp a belső berendezés az épület külsejével összhangban álljon”.

Hogy ne húzzam sokáig a történetet, ez a probléma végül 1900 februárjára egészen biztosan megoldódott: bár hivatalos avatásra sosem került sor, a használatba vételre utal, hogy egy hadbíró az épületbeli irodájában követett el öngyilkosságot. És akkor végre következett majdnem negyvenöt nyugodt év, mialatt a roppant palota azt a célt szolgálta, amire építették – katonai ügyeket intéztek benne. A II. világháborús ostromban azonban egy bomba elvitte a kupoláját, és még azon a nyáron úgy határozott a fővárosi főjegyző, hogy „a Vár hangulatának védelmében” a hadügyi tömböt vissza kell bontani.

De ennek ellenére még egész sok megvolt a főhadparancsnokságból, amikor 1963-ban, miközben megkezdődött a királyi palota és a hivatali fertály kulturális negyeddé alakítása, a felsőbb szinteket lerombolták, és csak az impozáns előteret és a főlépcsőház egy részét hagyták meg. Az akkori koncepcióban a Néprajzi Múzeumnak szánták ezt a helyet, de pár évre rá már elbontották volna a romot, hogy kongresszusi központ épüljön a helyén. Aztán a tervezgetéssel sem fáradt senki, hiszen a Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és a Munkásmozgalmi Múzeum után a Széchényi Könyvtár csiga lassú befejezése az utolsó filléreket is elvitte az államkasszából.

Az ötletelést csak a Bécs-Budapest expo terve élesztette fel, hiszen a Dísz téri romépület épp a félbemaradt kulturális negyed bejáratában állt. A Németh-kormány Nemzeti Színházzá alakította volna, Antallék viszont 1993-ban visszatértek a várbeli kormányzati negyed elképzeléshez, amelyen belül a volt honvédelmi tömb valamiféle „államszékházzá” vált volna, és itt helyezték volna el a „nemzeti ereklyéket” is. A következő évi kormányváltáskor azonban ismét a kulturális hasznosítás kerekedett felül, a tervezőasztalon legtovább a Neumann János Multimédia Központ és Digitális Könyvtár, illetve az azzal kombinált turisztikai centrum itteni elhelyezése tartotta magát. Mindebből azonban nem valósult meg több, mint egy zászlósor a Szent György tér nyugati térfalán. Habár ezt alig tudta valaki, a rudak azt a magasságot jelölték, ameddig az ideszánt kortárs beépítés magasodott volna.

Az első Fidesz-kormány - miközben már készült a miniszterelnöki irodának szánt Sándor-palota – előbb a határon túli magyarok kulturális intézményét, majd egy úgynevezett Gyerekvárat képzelt a honvédelmi tömb helyére. A visszatérő balliberálisok a magyar államiság kiállítóhelyét álmodták meg itt – így akarták volna kicsenni a koronát a Parlamentből. Az uniós csatlakozással párhuzamosan aztán megszületett az „Európa Ház” koncepció, és miközben az épületcsonkot műemlékké nyilvánították, egy pályázaton győztesnek hozták ki Kis Péter radikálisan kortárs tervét, amely egy szinte lebegő, sokszögű tömbbe foglalta volna bele a szakrális magasföldszintet.

Ezután persze megint nem történt semmi, igaz, immár uniós pénzből nem. Kis Péter folyamatosan szelídítette a tervet, a változás szelét érző várbeli fideszes polgármester pedig építési tilalommal akadályozta a kormányt az elképzelés valóra váltásában. Az újabb fideszes hatalom végül 2014-re felújította és kiállítóhellyé alakította a főparancsnokság torzóját. Majd 2020 karácsonyán – talán emlékeznek: ekkor dúlt a Covid második, immáron emberéletek ezreit követelő hulláma – közzétették, hogy már zajlik a Honvéd Főparancsnokság eredeti formában való visszaépítésének tervezése. Csak jócskán a kivitelezés megkezdését követően született meg a magyarázat, hogy itt lesz a Hadtörténeti Múzeum kiállítása – a „magyar vitézség csarnoka” –, hiszen a múzeumba beköltözött a kaszinótulajdonos és hadiipari vállalkozó miniszter.

Erre a hasznosításra már nem lesz szükség. De a Várban járva láthatjuk, hogy negyvenöt évi használatot és nyolcvan évnyi romállapotot követően immár készen van ez a hagyományőrzőnek mondott épület. Hogy mennyibe került, azt eddig nem kötötték az orrunkra, de lefogadhatjuk: a bebútorozás még hátravan.