Az újdonsült oligarchák között volt egy furcsa páros. Egy hajlott hátú, pörgekalapos, fekete nadrágot, szürke inget, és fekete mellényt viselő, lassan botorkáló öregember. Egy öt-hatéves forma, vékony, szőke kisfiú vezette őt kézenfogva a parcellák közötti szűk földutakon. Az öreg keveset beszélt, a kisfiúnak azonban annál inkább pergett a nyelve, mindent tudni akart. A beszédjükből kiderült, az öreg a dédapja a Máténak nevezett kisfiúnak, és nemrég költözött fel az alföldi tanyavilágból az unokája lakótelepi kisszobájába. A minitelek-szomszédok kételkedve csóválták a fejüket, mit akar itt ez a két ember! Látszólag egyikük már, másikuk még nem tudja elvégezni azt a kevéske gazdálkodói feladatot sem, amit a pici földecske megkívánna, hisz az öregember épphogy csak tántorgott a fekete bőrcsizmájában a hepehupás földön. Egyik kezében egy palántákkal teli, fonott kosár, a vállán pedig, jó másfél méteres görcsös bot végén, egy ránézésre nehéznek tűnő batyu mozdult az öreg minden bizonytalan lépésére. A kisfiú, a termetéhez képest óriási, ősrégi bádogkannát vonszolt, ami csordultig tele volt az artézi kút jéghideg vizével. Nehézkesen érték el a nekik szánt földdarabot, ahol végre lerakták terheiket és kifújták magukat. Még csak tíz óra volt, de a koratavasz ellenére a nap máris meleg sugárral szurkált. A Paradicsomnak elnevezett kert népének nagy része a parcellák elfoglalása után a közösségi térnek kikiáltott helyen kialakított tűzrakás köré sereglett és szalonnasütésbe fogott – megünneplendő a demokratikus, sorsolással eldöntött földosztást, és erőt gyűjtendő az első kapavágás előtt.
Az öregember és a kisfiú nem tartott velük, pedig szíves szóval invitálták őket. Az öreg halk nyögdécselés közepette letette csomagját, kivett belőle ásót, kapát, gereblyét, ültetőfát – mindenből kettőt, egy nagyobbat és egy kisebbet. A feneketlennek tűnő batyuból előkerült még nyolc darab, telekhatárt jelző fakaró és egy gombolyag erős zsineg is, amivel bekerítették a földjüket. Az öreg komótosan levetette a mellényét és ingjét, összehajtogatta, rátette a batyura, megemelte pörgekalapját, vászonzsebkendőjével áttörölte izzadó homlokát, visszatette a fejfedőt, és a markába pökött egyet. Az addig hajlott háta kiegyenesedett, a fejét felemelte, tekintetét egy mások számára láthatatlan pontra szegezte, nagyot fújtatott, keresztet vetett, majd szemével csippentve a kisfiú felé, elkezdték felásni a munkagépek által keményre döngölt földet. A szintén trikóra vetkőzött, sildes sapkás kisfiú szembeállt vele, és a kisebb ásóval követte dédapja minden mozdulatát. Úgy haladtak egymás felé, mintha a másik tükörképei volnának. Megfontoltan, azonos ritmusban mozogtak. Leszúrták az ásót, jobb lábat emeltek, ránehezedtek az ásóra, kifordították a rögöt. Bal lábbal kis sasszé előre, ismét leszúrták az ásót, és ez így ment, amíg fel nem ásták az egész területet. Akkor ittak egy-egy kortyot a kulacsukból, aztán elővették a kosárból a palántákat. Az öreg már nem bírt lehajolni, a nyelve azonban megeredt, így a kisfiú az ő útmutatása alapján szépen, mértani pontossággal kiszámított egymásutániságban ültette el a paradicsom- és paprikapalántákat. Közéjük fokhagyma, sárga és narancsszínű büdöske került, amelyek majd távol tartják a kártevőket, magyarázott az öreg. A kisfiú kívánságára szamócát és málnát is ültettek, mert azt még a parasztember is jól tudja, hogy jár a jutalom a kemény munka után. Amikor elfogyott az összes palánta, ketten megfogták a bádogkannát, amelynek picit rozsdálló rózsájából zuhanyként ömlött a víz a szomjas növényekre. A kert népe a tűz mellől ámulva figyelte az összeszokott párost. A szikrázó napsütésben a szivárványt felragyogtató vízcseppek felett békésen simult össze a múlt és a jelen.
