Valamikor a békeidőkben én is NKA-ösztöndíjat kaptam. Hat hónapig támogatták a második regényem megírását, és a tényt büszkén tüntettük fel a könyvben. Már most sietek leszögezni, hogy az ösztönzés nem Mága Zoltán-féle méreteket öltött, igencsak távol állt attól, a mai pénzszórás felől nézve inkább csak jelzésértékkel bírt, szerény jövedelem-kiegészítésként funkcionált. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hat hónapig csak a regénnyel törődjek, hanem ugyanúgy dolgoztam mellette tovább, az írás pedig csak a szabadidőmre pályázhatott.
A NER hajnalán, amikor még némi naivitással el lehetett hinni, hogy másnak is teremhet babér, megint csak beadtam a magam alkotói pályázatát. A harmadik regényem megírásánál már egészen más jelentőséggel bírt volna, hiszen akkoriban is szabadúszóként szerkesztettem, és az alkotói támogatás valóban azt jelentett volna, amire elvileg szánták: egy kis nyugalmat és biztonságot, hogy valóban el tudjak merülni a teremtett világomban. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, volt népszabisként olyan pedigrével rendelkezem, amely nem fog átengedni az ideológiai szűrön, írjak én bármit, bármilyen minőségben, így a továbbiakban azt a pénzt már megspóroltam, amit a pályázat benyújtásakor ki kellett pengetni. Már ez is számított.
Azért meséltem el ezt ilyen részletesen, mert sokak fejében az NKA most amolyan kifizetőhelyként jelenik meg, a csókos művészek magánperselyeként.
A nemrég leleplezett hajmeresztő pénzosztogatás miatt a kulturális alap épp azt vesztette el, amit az állami díjak is, és ami talán a legfontosabb volt: a presztízsét. És vele a hitelét.
Ha ezt nem sikerül orvosolni, ha ez ráég, ahogy talán már rá is égett a támogatási rendszerre, akkor a kedvezményezettek majd kínosan magyarázkodhatnak. Úgy kell majd hozzátenni az évszámot a sikeres pályázathoz, mint a jó bor mellé az évjáratot, hogy ezzel is bizonygassák: ezt már abban az időszakban szavazták meg, amikor már megint csak a minőség, csak a szakmaiság számított. Amikor a művészi munka már nem kampányhoz vagy pártcélokhoz szolgált pántlikaként, nem a hűség, hanem a leendő produktum volt fontosabb.
Hankó Balázs talán azt nem fogja megérteni sosem, hogy milyen kényes portékát is tartott a kezében. Hiszen egy díjat, egy efféle rendszert sokkal könnyebb kompromittálni, mint a rangját fenntartani: előbbihez nem kevés felelőtlenség és hajmeresztő összegek kellenek, utóbbihoz pedig szívós és következetes munka, olyan hozzáállás, amely azokat az értékeket is képes elismerni, amely nem a saját ideológiai táborában, a „nemzeti oldalon” születnek.
Az, hogy a 17 milliárdnyi kiszórt összegből mára mintegy a tizedét visszafizette 49 pályázó (például Kis Grófo is visszautalt ötmilliót), az leginkább arra jó, hogy az érintették mentsék valahogy a becsületüket. A többit nem lesz könnyű visszalapátolni. És minél hosszabb, minél botrányosabb lesz ez a folyamat, annál nehezebb lesz visszatérni a normalitáshoz, az eredeti célok szellemiségéhez. Már ha egyáltalán lehetséges, és nem kell újraszabni az egészet.