Új korszak kezdetén

„Nyertünk! Kedves barátaim, egész jól nézünk ki!” – mondja a császár Shakespeare Julius Caesar című darabjában a Budaörsi Latinovits Színházban. Ismerős mondatok, a jól vasalt öltönyös társaság is az. Alföldi Róbert rendezte már a drámát korábban, most viszont talán még aktuálisabb, mint akkor, hiszen gyakorlatilag a hatalomváltásról szól.

A szereplők mondatai is ismerősek, az érvelésük, a logikájuk a politikusokra jellemző tetszetős lózungok. Ám nagyon is pontosan képesek megmutatni a hatalomért harcolók metódusát. (Fordító: Forgách András és Fekete Ádám, Dramaturg: Bíró Bence). Kálmán Eszter díszlete tud tágas és intim is lenni. Tihanyi Ildi jelmezei pedig színeikben határozottak már-már harsányak, mégis hordoznak némi szigorú visszafogottságot is, nem úgy a bútorok, melynek egy része tűzpiros.

Az előadás pontos látlelet arról, hogy a már emlegetett győzelemért, vagyis a politikai hatalom gyakorlásáért mire vagyunk képesek. Elhangzik a darabban, hogy a császárnak a nagyravágyás lett a veszte. Ez se ismeretlen szerintem számunkra. De bár Rómáról beszélnek a színpadon, mégis úgy érezhetjük, hogy ma és velünk, közöttünk játszódik a történet.

A címszereplőt alakító Stohl András öltönye elüt a többiekétől. Sötétebb, a formátuma se megkérdőjelezhető, ám a körülötte lévők nagy része mégis fellázad ellene. Úgy érzik, lejárt az ideje, helyébe kell lépnie másnak. Hogy kinek, az már a dráma újabb fejezetét jelenti. Julius Caesar nem hallgat sem Artemidorus (Bregyán Péter), sem felesége Calpurnia (Bohoczki Sára) jóslatára sem. Öntudatosan belesétál a véres csapdába. Az összeesküvőkön pedig ott marad a vér! Nem tudják letörölni magukról.

Ez a motívum az előadás egyik erős szimbóluma, vagyis a bűnök nem tűnnek el, tenni kell velük valamit, jó esetben el kell velük számolni. A diktátor meggyilkolása után jön a kettészakadás, a polgárháború. Szintén erős jelenet Caesar temetése. Brutus (Böröndi Bence) önmagát mentegető beszéde – korábban őt sem tudta felesége, Portia (Szőts Orsi) csillapítani –, illetve Antonius (Sas Zoltán) az árulókat nem kímélő szónoklata. Az igazi szónoki erényeket felmutató szócsata ekkor zajlik. Olyan az egész, mint egy fordulatos bűnügyi tárgyalás. A védő és a vádló is mindent felvonultat azért, hogy az igazát bizonyítsa.

A többi összeesküvő (Fröhlich Kristóf, Nagypál Gábor, Chován Gábor, Ilyés Róbert) sodródóan esendő. Van aki átáll a másik oldalra, van aki a végsőkig harcol, de mindhiába. A háborút már számítógép által vezérelve vívják. Úgy, mint a mostani amerikai elnök, képernyőről figyelik az eseményeket.

A végletekig izgalmas, egyre véresebb játszmát aztán a legfiatalabb, Octavius (Juhász Vince) nyeri meg. Ő a legbátrabb, a leggátlástalanabb, ezért az övé lesz a trón. Azt mondja, ő csupán a császár végrendeletét teljesíti. És ha győzelem, akkor jöhet a tánc! A győztesek önfeledt mámoros ünnepe. És a tánc is ismerős az elmúlt hetekből. A kérdés már csak az, hogy mi következik ezután. Jöhet-e új korszak, vagy minden újra ismétlődik? Ki lehet-e lépni a másokat megsemmisítő örök hatalmi körforgásból? Erre már nem ad választ az előadást, de a végjáték mégis reménnyel teli. Hátha – legalább most – tanulunk az elődök állandóan ismétlődő hibáiból.