„Elhajítom a kalapom, / és kecsesen a földre ejtem/puhán óvó malaclopóm, / a kardom nem marad hüvelyben, / kirántom szélnél sebesebben, /amit nekem meg nem köszön, / kis tökfikló, mert bejelentem: / a versem végén megdöföm.”
(Rostand: Cyrano de Bergerac; Bognár Róbert és Várady Szabolcs fordítása)
SULYOK TAMÁS MEG A MODOR. Ha csak századannyi méltósággal utasította volna vissza Orbán tolakodását, ahogy tűrte Magyar Péter pofonjait, talán jobb idők járnának mostanság a Fideszre. Magyar Péter kioktatóan és keményen olvasta a fejére, hogy abszurd és elviselhetetlen történetek mellett sétált el bambán, gyáván és vakon.
Elnöki nyugalma nem díjazandó, nem is elfogadható. Ő nem Arany János, aki ezt írta: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem- / Félreálltam, letöröltem.” Sulyok választhat: költő már nem lehet, ebben a történetben ő vagy sár vagy egy úri lócsiszár. De bármit választ is, a túlnyomó többség azt reméli Magyar Pétertől, hogy az elnököt „megdöfi” a verse végén.
Többen sérelmezik Magyar Péter modorát a díszes parlamentben. Hogy a szinte érdektelen szakrális mondatok mellett (mindenki miniszterelnöke, béke, visszatérünk a normális élethez) többször is támadt, mégpedig igen keményen.
Beszéde nem egy pápa fennkölt és engesztelő húsvéti miséjét, hanem Luther röpiratát idézi a wittenbergi templomajtóról.
Nem is pusztán Sulyok Tamás a címzett, akit csak egy alkotmányos és ceremoniális nüansz sodort a pofonerdő közepébe. A mondanivaló a demokrácia alapjaihoz való visszatérés, ha jobban tetszik: megszabadulás a búcsúcéduláktól és a klérus túlhatalmától. Magyar Péter felháborodása ebben a keretben értelmezendő. Sulyok személye csak egyik példája a mondanivalónak, hogy ugyanis az elvállalt feladathoz képest milyen hitvány az elnöki produkció, ahogy sokan másoké is.
Bírálóinak nyilván igazuk lehet abban, hogy Magyar Péter beszéde széttörte a ceremoniális kereteket. De melyek is ezek? Ragaszkodás egy általános képmutatáshoz, amely jólneveltségnek nevezi a hazugságot, s bár követeli a hazugság megtorlását, fontos, hogy ő ne lássa a parlamentben. Elszoktunk a valódi bűnök és szerepzavarok néven nevezésétől, és ez feszültséget vált ki a hallgatóság egy részéből. Tömegesen követeltek több mint kormányváltást, helyette rendszerváltást, és mégis sokan vannak a támogatók között, akik a rendszerváltás első lépéseit idegenkedve nézik. És hogy egy alkotmányos robbanás közepette a vezető (és a csapat több tagja) nem a francia négyes szabályai szerint lép? Megesik, és nincs addig nagyobb baj, ameddig ismerik a koreográfiát és a zenét.
Nem Magyar Péter modoráról van szó, még ha azt érdemes is alaposan csiszolni. Hanem arról, hogy a szabadság és a forradalom kombinációja a lelket súlyos teherként nyomja.
És ezt nekünk meg a most kinevezetteknek is bírni kell.
A KAMPÁNYNAK VAN VÉGE, A HÁBORÚNAK NINCS. A kampánynak vége, vissza kell térni a normális kerékvágásba. Csakhogy ez önbecsapás, vagy inkább egy ordas hazugság formulája. Ez a kampány nem olyan volt, amit csak úgy abba lehet hagyni. És nem is elsősorban a kampányt, hanem a társadalmi modellek közötti háborút kell lezárni.
Hogyan lehet egy olyan, szellemében elvadult és súlyosan toxikus kampányt csak úgy lezárni, amelyik a NER elfogadhatatlan és immáron elviselhetetlen hatalma mindenáron való megtartásáról szólt? Ahol provokációk, hazugságkampányok, lehallgatások, hamis videók és hamis merényletek, százmilliárdos ki- és lefizetések sora követte egymást, melyek ellen a másik oldalon Magyar Péter felhívására önkéntesek a közösségi médián keresztül vették fel a harcot. Hogyan lehet abbahagyni csak úgy a kampányt, amikor a választási győzelem előestéjén is - pedig az utcán már mindenki Tisza-szimpatizánsnak tűnt - lehalkított hangon sokan még mindig azt kérdezték, hogy lehet itt győzni, „ezek” engedni fogják?
Nagyjából mindegy, hogyan nevezzük ezt, kampánynak, pacifikálásnak, szervezett rendszerváltásnak: még nincs vége, és szerintem fél-egy évig nem is lesz. Egyidejűleg arra is fény derül, hogy a Fidesznek vannak-e nagy számban aktív támogatói, vagy csak szavazói. A Tiszának vannak ugyanis, és érezhető nyomást fejtenek ki kormányukra.
BÉKÉT SEM AZ ELBUKOTT NERREL KELL KÖTNI. A kemény átmeneti időszak megúszhatatlan, és nincs olyan szegmens a társadalomban, ahol ne kellene konszolidáció, megnyugvás és hit az értelmes munkában. Jámbor, jómodorral elmesélt vágyaktól nem lesz olcsóbb a hitel, jobb a viszony a világgal, emberségesebb a szociális háló és működőképesebb az infrastruktúra. Gyorsan leszedjük az alacsonyan csüngő gyümölcsöket. Visszaszerezzük az EU-tól a pénzt, kiegyezünk évszázados szövetségeseinkkel, a gyerekeket számolni és nem gyűlölködni tanítjuk. Festünk, vakolunk, utána jön a közoktatás, az egészégügy, a közösségi infrastruktúra.
Közben nekiállhatunk a legnehezebb feladatnak: saját magunknak. Visszaállítani a családon belüli normális narratívát. Támogassuk az arra érdemeseket, szokjunk hozzá a szolidáris és versenyképes közeghez, hogy mind többen belső késztetésből és ne csupán leiratokból meg kedvezményekből tudják meg, merre kell menni. Szilárd háttérként addig is ott van mögöttünk az április polgári forradalom.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.