A tükör előtt állok, és valaki azt kérdezi bennem: vajon elég jó leszek?
Ez felbőszít: évek óta nem éreztem ilyet.
Nem érdekel mások véleménye – ez a mantrám. Valójában az igazság ennél prózaibb: nem vagyok hajlandó meghallgatni mások kritikáit – akár jogosak, akár nem. Az építőeket sem. Tehetnek egy szívességet. Ezt persze nem hangsúlyozom, és különös merészségre vall, hogy ilyen hozzáállással vlogot indítottam. A titok nyitja egy mély, belső meggyőződés arról, hogy a véleményük, akárcsak az én munkásságom, nem több, mint halványan libegő porszemcse az univerzum hatalmas kiterjedésében; egyformán jelentéktelenek vagyunk ők és én, de míg én nem veszem annyira komolyan magam, ők kezüket-lábukat törik, hogy elmondják a hosszasan csiszolt és gondosan dédelgetett véleményüket. Egészségükre.
Ez a stratégia addig a pillanatig működik, míg nem emelik a tétet. Mihelyt képernyőre kerülsz, minden átértékelődik. A tévés szereplés – isten tudja, miért – a korábbiaknál nagyobb és csillogóbb porszemcsének látszik, egész porszemcse-univerzumnak, olyan képződménynek, amelyre minden más porszemcse odafigyel, sőt az univerzum teremtőjének tekintete is meg-megpihen rajta; tehát összességében fontosabb és jelentősebb esemény, mint bármi más előtte vagy utána, a teljes világtörténelmet is beleértve.
A tükörbe röhögök erre a gondolatra. Ám a következő pillanatban konstatálom, hogy fogfehérítésre is el fognak küldeni, és elgondolkodom, vajon nem lenne-e szerencsésebb, ha magamtól elmennék, ne gondolják már a stylistok és a sminkesek, hogy slampos, igénytelen nő vagyok, aki úgy vonszolja be magát a stúdióba, a kamerák elé, hogy nemcsak fodrásznál, thai masszázson vagy körömépítésen nem volt, de még a foga is sárga.
És ha már itt tartunk, adva van még ez a négy-öt kiló. Lehet, hogy hat.
A szemem villámokat szór a tükörképemre. Már nem emlékszel? – kérdezi egy hang, aki én voltam egykor. Nem emlékszel, hogy megbeszéltük: nincs az a trend, külvilági nyomás, kritikus hang vagy jelentős férfi, aki rávehetne, hogy rosszul érezd magad miatta?!
De, megbeszéltük, felelem magamnak buzgón, és egy laza mozdulattal szőnyeg alá seprem a megszeppenést.
Tudjátok, mindig előremenekültem. Nem volt egyszerű gyermekkorom, ahogyan nektek sem. Sőt! Nem hiszem, hogy akad ember, aki azt mondaná: szép, egyszerű gyermekkorom volt, csupa kedves emberrel, biztatással, támogatással, figyelemmel és védelemmel. Ha akad ilyen, jelentkezzen, mélyinterjút készítek vele, és ki fog derülni, hogy rosszul látja. Mind megsérültünk valahol útközben, még mielőtt betöltöttük volna a… mondjuk… saccolok, ötödik életévünket. Hogy erre hogyan reagálunk? Na, ez már változatosabb képet mutat. Van, aki bezárkózik, van, aki agresszív lesz vagy szorongó, teljesítménykényszeres, esetleg pszichopata. Én impulzív alkat vagyok, előremenekülök. Rájátszom. Az agyukra megyek. Még hülyébbnek, még vadabbnak mutatkozom.
Vlogot indítok. Pofázom, okoskodom, akkor is, ha nem értek hozzá. Elmondom a véleményem, de nagyjából tiszteletben tartom a tiédet. Kivéve, ha ocsmány módon adod elő; akkor kitiltalak vagy feljelentelek. Ha hátulról jössz, akkor egyszerűen lekörözlek.
Ennyi, nem bonyolult. Így kommenteljetek, srácok.
A tévészereplés lehetősége valamit felnyitott bennem. Szike élességével metszette át a magabiztosra szárított-keményített réteget, a vastag bőrt, amin nem volt fogás. Azért történhetett, mert gyerekkoromban úgy hittem, hogy akik tévében szerepelnek, sokkal többet érnek a többieknél: híresebbek, szebbek, az arcuk sima, a beszédük pergő és választékos, jár nekik a masnis blúz és a tartós hullám.
Anyámnak volt egy masnis blúza, kizárólag a vállalati karácsonyokra vette fel. Ilyenkor hasonlított azokra a régi tévébemondókra. A mai műsorvezetők mások: hanyag eleganciával vagy kihívóan öltöznek, minden négyzetcentiméterük ki van találva. Vajon képes leszek felületet nyújtani ahhoz, hogy bárki kitaláljon engem?
Felhívom Gellértet. Ötször próbálkozom, mire a titkárnője kapcsolja, az egész délutánom rámegy, hogy elérjem. Izzadok és szorongok; csupa olyasmit művelek, amit elvileg már magam mögött hagytam az univerzumos-porszemcsés felismerésemmel, ami mostanság vezérlő elvként működik az életemben.
– De jó, hogy elértem – lihegem végül a telefonba. – Lenne itt egy fontos dolog, Gellért.
– Parancsoljon. – Unott hang. A pasi nincs elragadtatva tőlem, jövök rá. Csak azért keresett meg, mert ez a protokoll, és mert a munkatársai azt mondták neki, hogy jó alapanyag lehetek egy transzformációhoz, amelynek során jut is, marad is.
– Arról lenne szó, hogy nem vagyok alapanyag – kezdem, és még mindig lihegek a felindultságtól.
A vonal túlsó végén hosszú csend, aztán:
– Elnézést… parancsol?
– Rosszul fogalmaztam. Nézze, Gellért. Csak akkor tudok beülni a stúdiójukba egy ilyen műsorra, ha nem kell erőszakot tennem magamon, és maguk sem tesznek erőszakot rajtam.
Késő rájönni, hogy ez elég hülyén hangzik.
– Á, értem, mire céloz. Nos, ettől nem kell tartania. Az ilyesmi nálunk a lehető legtermészetesebben zajlik. Mondhatnám: organikusan. Hozott anyagból dolgozunk, és elsődleges szempont, hogy az alanyunk jól érezze magát a bőrében.
– Ez nálam eleve kizárt – kötöm az ebet a karóhoz. – Népszerűségem titka, hogy folyton valami belső elégedetlenség marcangol, amit megosztok a követőimmel, akik szintén ebben a cipőben járnak. Továbbmegyek, ez az emberiség alapállapota…
– …amiből optimális esetben fejlődési igény születik – szúrja közbe.
– Vagy igen, vagy nem. A többségénél, és ne gondolja, hogy általánosítok, siránkozás, irigykedés és panaszkodás nő ki belőle. Tudom, mert én is ilyen vagyok.
– Ööö… a munkatársaim hangsúlyozták, hogy nem szokott személyeskedni a… ööö… videóiban. – Érzem, hogy kezd elmenni tőlem a kedve. És élvezem, ahogy vágom magam alatt a fát. Ez vagyok én, igen!
– Arra mindig vigyázok, hogy ne mondjak neveket. Ennyire azért nem vagyok hülye.
– Ezt senki nem is mondta.
– Jó, persze, bocsi. Szóval rémesen szubjektív vagyok, toleranciát csak nyomokban tartalmazok, de akik jönnek velem, azok pont ezt szeretik. Viszont elbizonytalanodtam, hogy a maguk műsorába ilyen figura kell-e. Mert lehet, hogy nem engem keresnek.
Sóhaj.
– Nézze… ha már így lecsupaszítjuk a dolgokat.
– Vagyis őszintén beszélünk…
– Őszintén beszélek. A maga esetében pont a szókimondás a vonzerő. Nem bántó, ugyanakkor meghökkentő, folyton ott billeg a botrányos őszinteség határán, és maga olyan mély meggyőződéssel adja elő a legmeredekebb nézőpontokat is, hogy a hallgatók egyik fele elhiszi, a másik pedig kiválóan szórakozik rajta, vagy felhúzza magát. De mindenképp érzelmet generál, és pont ez a cél. Maga senkit nem hagy hidegen.
Komolyan? Ez lennék én? Újra a tükör elé lépek, az arcom kipirul, még a hajam is jobb, mint öt perccel ezelőtt. Tartása lett.
– Apróbb stílusbeli változtatásokat eszközölünk. Mind a megjelenésben, mind a kommunikáció terén. Meglátja, úgy fogja érezni, hogy ez nem elvesz, hanem hozzáad ahhoz, amivel ön amúgy is rendelkezik. Tekintse repertoárbővítésnek. Ne úgy gondoljon rá, hogy lenyessük a szárnyait. Ugyan! Ilyet sosem tennénk! Főnixmadárra gondoljon, vagy ilyesmire. Tárja ki a szárnyait!
A lelki szemeim előtt megjelenik a hatalmas égbolt. Vörösben játszó lény közelít, kitárja a szárnyait, egyre nagyobb, majd még és még nagyobb, végül olyan hatalmas, hogy a látóteremben mindössze két kitágult, fekete orrlyuk szuszog, és néhány lángnyelv cikázik.
Vörös pikkelyes, tűzokádó sárkány bámul az arcomba.
Isten hozott a show-bizniszben, cica.
