Bereczk Imola: Piros és fekete

Ötezer. Tudom, lehetne forint is, de mit ér az manapság? Az irodaház alagsori büféjében fizetek, amikor a tárcám külön zsebéből véletlenül előkerül. Elegáns betűtípus, cikornyás minta, a megtévesztésig olyan, mintha igazi lenne. Egészen elfelejtkeztem róla. Kezembe veszem, forgatom a kis műanyag korongot. Átpörgetem az ujjaim között, majd vissza, egyre gyorsabban. Hányszor, de hányszor nyugtatott meg ez a mozdulatsor. Csörömpöl a pultos lány, észbe kapok, zsebre vágom a zsetonom. Remélem, hogy senki nem látott. Jobb, ha megszabadulok tőle. Az évek alatt sokszor elképzeltem ilyen-olyan teátrális jelenetet, hogyan fogom nekik visszavinni. Igen, vissza. Ezt ugyanis nem lehet megsemmisíteni, vagy csak úgy elhagyni. Aztán valahogy mégsem tettem. Majd most. Nagy levegő, még a délutáni meeting előtt véget vetek ennek. Gyorsan ott vagyok, senkinek nem tűnik majd fel, hogy leléptem.
A tagkártyám már nincs meg, az igazolványom mutatom. Formalitás, a feketelista miatt kell. Tudom, hogy nem szerepelek rajta, mégis hülyén érzem magam. Váratnak. A bal és jobb felső sarokban is egy-egy kamera. Tanulmányozzátok csak nyugodtan az arcom! Néhány perc is eltelik, mire a fiatal, sárgaszőke lány rám mosolyog, érezzem jól magam! Nem válaszolok, nem azért jöttem, hogy szórakozzak.
Hangtalanul zárul mögöttem a tömör ajtó. Itt aztán egy másik világ fogad. Minden vibrál, villog, csenget és zenél. Lehunyom a szemem, ahogy tanultam, tudatosan a kint hagyott életemre koncentrálok: gondolatban végigjárom az utat visszafelé: egészen a munkahelyemig. Tíz perc gyalog, ha nem sietek, a kettes villamossal két megálló, még három perc séta, és már ott is vagyok. Elképzelem a házak koszos homlokzatát, a szegényes kirakatokat, a parkoló autókat útközben, mindent. Megvan a kép, jól csinálom, most már kinyitom a szemem. Csak addig maradok, amíg megszabadulok ettől az átkozott műanyagtól. Felnőtt módjára, a saját barlangjában győzöm le a fenevadat.
A pénztárt keresem, a bár mellé került, talán átrendezték, nem is tudom. A zöld zsetont beváltom öt sárgára, kettőért a pultnál gin-tonikot rendelek. Rohadtul fázom, ezek aztán nem sajnálják a légkondit. Nagyot kortyolok, az ital lassan melegszik a gyomromban. Kicsit jobban érzem magam. Körbenézek. Az asztalok körül néhol tülekedés, máshol csak lézengenek, továbbmegyek. Inkább egy gépet választok, ott legalább magam lehetek. Az egyik sor legszélére telepszem, a szomszéd fotelre dobom a kabátom. Nem bírnám elviselni, hogy bárki mellém üljön. Itt mindenki fertőző, végstádiumos beteg. A fekete műbőr ragad alattam. Próbálom feltérképezni az előttem lévő masinát, és megfejteni, mit kell csinálni, de túl gyorsan vált a kép. Iszom, és szuggerálom a képernyőt, de nem, azért sem játszom.
Közben elfogy az italom, a jégkocka felolvad, állottvíz-íze van. Lassan kimelegszem, nem is olyan erős ez a klíma. A három műanyaggal babrálok, háromszor ezer. Igen, tudom: forint. Mindig így kellene fogalmaznom. Elképzelem, mire válthatnám odakint. Talán egy akciós mozijegyet vagy egy kiló csirkét érhet? Próbálok visszaemlékezni, milyen filmet láttam utoljára. Semmi nem ugrik be. A húst sem szeretem, nem is érdekel. Nézem az asztalokat, és a körülöttük ülőket. Nem, ők nem esznek csirkét, nem néznek esténként Columbót, és biztosan nem látják a hazautat sem, csak a zöld posztót bámulják mániákusan. Menthetetlenek.
Az egész terem erősen vibrál, hunyorgok. A mellettem lévő képernyő ekkor színt vált, odafordulok. Bedobom az egyik zsetont. Megszakad a végtelenített dallam, rám figyel a gép, én pedig őrá, indul a pörgés. Sebesen követik egymást a számok, pillanatnyi logikát vélek felfedezni, majd mégis elbizonytalanodom. Jobb kézzel megnyomom a nagy gombot, piros felirat jelenik meg: plusz száz. Meglepődöm, és önkéntelenül mosolygok. Már pereg is minden tovább. Újabb szöveg: plusz ötszáz. És újra. Alig pár perc telik el, megsokszorozom az induló értéket. Fut a kép, összefolynak a számok, értelmezni sem tudom, mi történik. Püfölöm gondolkodás nélkül, a bal kezem is odakap, pedig azon az oldalon nincs is mit megnyomni. A rohadt életbe, megint nyerek. Segítség! Mindegy, menjünk tovább, muszáj csinálni, most nem lehet abbahagyni. Aztán végre veszítek! Ez az, azt szeretném, ha maga az oroszlán mondaná, hogy itt csak bukni lehet. De újabb összegeket szerzek. Percek telnek el, túl gyorsan tekerednek a számsorok az orrom előtt. Odabaszok a PUSH gombra, és várom a megváltást.
Jár a lábam, az iskolában mindig idegesítettem vele a padszomszédom. Tizennégyezer. Voltaképpen mindenkit idegesítettem. Tizenhétezer. Bőrcipő sincs ennyiért. Huszonháromezer. Nem állok le, érzem, mindjárt indul a negatív spirál, tuti a bukás. Mégis mire vár még ez a rohadt játék? Végigcsinálom, bassza meg, még visszaérek a megbeszélésre, az első tíz perc úgyis kidobott idő. Fura hangon csilingel a gép, mire egy fiatal pár mögém áll. Ezek tudnak valamit. Biztosan a kamera is figyel, felpillantok a mennyezetre, farkasszemet nézek egy fényes fekete félgömbbel. Újra látni akartatok? Jól nézzetek meg magatoknak! Közben már trillázik is ez a szar. Ráverek a gombra, újra pereg a monitoron a kép. Folytatja? Naná, hogy folytatom. Plusz ezer, plusz kétezer, mínusz alig valami. Nem látom rendesen, pontosan mennyi. Kit érdekel? Szabadulni jöttem, veszítek, és végre olyan kiürült kézzel és zsebbel megyek haza, hogy soha többé ne legyen miért visszajönni. Plusz-mínusz-plusz-plusz és megint plusz. Hihetetlen.
Hatvankétezer. Új játékot indít? Igen, akkor is, igen. Séta, villamos, séta, és máris a cégnél vagyok. Dolgozom, mint mindenki, teljesen normális vagyok. Mi az isten ez? Újabb dallam csendül, egyáltalán nem ismerős. Itt minden megváltozott? Mennyi az idő? Hét nem fogadott hívás a telefonomon. Nyelek egyet, az ujjamba harapok. Nem csinálom tovább, befejeztem. Keskeny papírcsíkot nyomtat a gép, silabizálom, mi szerepel rajta. Kétszázhetvenezer. Igen, forint. És még mindig van két zsetonom. Az asztalok mellett szédülten téblábolok. Mellettem egy hölgy kék melegítőben színes koktélt szürcsöl. A kis papír esernyővel babrál, aztán hirtelen elengedi, és megszólít. Igen, az én gépem adta ki ezt a hangot, válaszolom. Fogalmam sincs, honnan tudja ebben a fene nagy zsibongásban, hogy pont én voltam az a rohadt szerencsés. Megveregeti a vállam. Mellette egy ferde szemű és egy napszemüveges, pukkant fickó pakol néhány zsetontornyot. Piros, zöld, kék és világoskék kupacokat építenek, előre-hátra tologatják őket a posztóra nyomott hálón. Szánalmasak. Elindul a golyó. Elfordulok, de hallom a fém súrlódását, tudom a hangjából, még van pár másodperc, mielőtt megáll. Nő a pulzusom, még meggondolhatom magam. Az ujjaim között forgatom azt a két átkozott műanyagot. Már nem vagyok olyan gyors. Átfutom a kijelzőn az elmúlt tíz pörgetés eredményét. Piros, piros, fekete, piros és megint csak piros. Ideje a feketének, ez bőven több mint ötven százalék. Veszteni valószínűbb a pirossal, úgyhogy mégis a fekete lesz a bukó. A feketére hajítom az egyik korongom. Mint egy igazi profi, úgy fogok veszíteni. Elegánsan. Nem! Jobb ötletem támad. Utánakapok, és gyorsan áthelyezem, menjen inkább a felső harmadra. Milyen rohadt meleg van! Még pörög, visszanézek a képernyőre. Nem, nem lesz jó ott sem. Nyúlok a zsetonért, de már késő. Rien ne va plus, hadarja a csokornyakkendős fiatal nyikhaj. Nevetséges ez a bajuszdivat. Mindjárt kiderül, jól taktikáztam-e. A ringlispíl fékez, a golyó pedig vele lassul. Alsó harmad, fekete. A tornyok ledőlnek, csörög a rengeteg zseton, a bank nyer, az arcok nem rezzennek. Én sem rezzenek.
Az utolsót felteszem bárhova, a cetlit pedig pénzre váltom. Igazira, és hazamegyek. Morfondírozok, mire tegyek. Odavetem az asztalra, döntsön a sors, ne én. Pirosra érkezik. A golyó még süvít körbe, aztán az egyik fekete hasadékban végzi. Vége, most már elmehetek. A pénztárnál gratulálnak, a hölgy érdeklődik, kérek-e egy zsetont emlékbe? Nem, mordulok rá. Rohanok kifelé. Majdnem megbotlom egy bárszékben, nem találom a kijáratot, kapaszkodom a gépekbe. Minden olyan egyforma. Egy kurva sarok sincs, csak sűrűn zenélő, villogó dobozok, minden ív egymásba fonódik. Én is forgok, imbolygok, mint egy rohadt keljfeljancsi. Az ingem tiszta víz. Egy idős hölgy egyszerre két gépen játszik, rám förmed, amiért túl közel vagyok. Megtántorodom, élő zombik merednek rám, rövid szoknyás pincér siet el mellettem, magasra tartott tálcával. Utánakapok. Öltönyös úriember áll az utamba. Uram, rosszul van?, kérdi. Nem, már megyek, jól vagyok. Séta, villamos, séta, mindjárt megszabadulok. Egészséges vagyok, jól csinálom, az oroszlán sem bír velem. Erre, mutatja, erre, és velem együtt felnéz a kamerába. Felszólít, hogy mosolyogjak, és megragadja a karom. Nem, nem megragad, inkább magához húz. Barátként teszi, suttogja, bírja a magamfajta nyertes típust. Felpillantok, engedelmesen vigyorgok. Oroszlán vagyok.