Pedig a határvonal már régen elmosódott. Szerintem a magyar kultúra és az innováció kapcsolata sokáig olyan volt, mint egy tisztes távolságtartó polgári házasság: tisztelték egymást, de külön szobában aludtak. Mára azonban ez a viszony szenvedélyes, olykor kaotikus, de megkerülhetetlen együttéléssé vált. Amikor a mai magyar művészeti közegről beszélünk, már nemcsak olajfestékről és márványról van szó, hanem kódnyelvekről, GPU-kapacitásról és arról a finom feszültségről, ami a nemzeti identitásunk és a globális technológiai áramlatok között feszül.
A vizuális megjelenítésben az innováció nálunk nem csupán új eszközöket jelent, hanem egy teljesen új látásmódot. Míg a nemzetközi porondon olyan óriások, mint Refik Anadol már hatalmas adat-szobrokkal (data sculpture) definiálják újra a köztereket, addig a magyar közegben az innováció sokszor a „barkácsoló zsenialitás” és a csúcstechnológia találkozásából születik.
A mai kortárs generáció ifjú titánjai alkotásaiban az adatvizualizáció már nem egy száraz grafikon, hanem esztétikai élmény. A magyar vizuális kultúra egyik legnagyobb erőssége ma az, hogy képes a digitális sterilitást megtölteni közép-európai tartalommal.
Az innováció itt nem öncélú csillogás, hanem egy eszköz a túlélésre és a megértésre. Mert a jelen politikai helyzetben itthon sajnos a túlélés az első ami bármilyen művésznek kihívás.
A sok korlátozás, az adók bevezetése és az ellehetetlenítés miatt nehéz megélni és megalkotni a pillanatot a maga valójában. A támogatások elvétele és a nem megfelelő kiosztása sok művészeti szereplőtől elvette a szabad alkotás lehetőségét. Ugyanakkor a nehéz helyzet és a kormányváltás adott témát sok embernek az alkotásra, hiszen egy művésznek nem mindig kell pártatlannak maradnia, pláne, ha a tökeit szorongatják és satuba húzzák.
Ahhoz, hogy megértsük, hol tartunk, érdemes hátralépni kettőt. Az innováció nem tegnap kezdődött. A nemrég elhunyt Vera Molnár, a számítógépes művészet magyar származású nagyasszonya már az 1960-as években algoritmusokkal rajzoltatott. Ő nem félt a géptől; úgy tekintett rá, mint a világra nyitott tágasabb ablakra. Ha ma ébredne fel, valószínűleg értetlenül nézné a mai vitákat az AI-ról. A nemzetközi színtéren ma Refik Anadol a mérce. Ő az a török-amerikai médiaművész, aki hatalmas adatmennyiségeket, a NASA archívumától a tengeri áramlatokig, alakít folyékony, hipnotikus vizuális szobrokká. Anadolnál az innováció nem eszköz, hanem maga az anyag. Nem a gép alkot helyette, hanem ő tanítja meg a gépet álmodni. Ez az a szint, ahol a technológia már nem egy „kütyü”, hanem egy új esztétikai minőség. Ehhez képest a hazai közeg sokszor még mindig ott tart, hogy az AI-t a „plágium” vagy a „lustaság” szinonimájaként kezeli. Ha megfelelően kezeljük, szerény véleményem szerint a mesterséges intelligencia lehet egy inspirációs forrás vagy a megjelenítés egyik segédeszköze.
Ott vannak például a digitális művészek és illusztrátorok, akik a Midjourney-t vagy a Stable Diffusion-t nem arra használják, hogy megspórolják a rajzolást, hanem hogy olyan vizuális metaforákat találjanak, amikre az emberi agy, a saját kondicionáltsága miatt nem lenne képes. A magyar kultúra értelmezésében az AI egyfajta segédeszköz vagy akár társszerző. Nehogy azt higgyük, hogy a régi áhítattal dicsőített művészek nem használtak segítséget, hogy biztos kézzel le tudják rajzolni, festeni amit elképzeltek vagy láttak. A camera obscura más Vermeer idejében is nagy divat volt, a csiszolt lencsék fejlődésével a részletgazdag festészet is fejlődött, de a klasszikus rácstechnikai alkotás is nagy hasznára volt a korabeli művészeknek.
A mesterséges intelligenciára innovációként is tekinthetünk, egy olyan eszközre ami segít abban, hogy a képzeletünk szárnyalását gyorsabban és precízebben ki tudjuk fejezni a vásznon. Példaként említhetjük a Szubjektív Atlasz projekteket vagy azokat a kísérleti filmeseket, akik az AI-t archív felvételek restaurálására vagy újraértelmezésére használják. Itt az innováció lényege a rekontextualizáció, vagyis: hogyan tudunk a múltunkból (például a Fortepan képeiből) valami radikálisan újat építeni az algoritmusok segítségével?
Szerencsére itthon is vannak, akik nem a barikádokat építik, hanem a hidakat. Weiler Péter például évek óta a legizgalmasabb határátlépőnk. Ő volt az első, aki Magyarországon komolyabban behozta az NFT (non-fungible token) és a digitális tulajdonjog kérdését a képzőművészetbe. Weiler nem fél a mesterséges intelligenciától sem; eszközként használja, hogy a társadalmi abszurditásokat új rétegekben mutassa meg.
