A Krapp's Last Tape, Az utolsó tekercs főhőse látszólag nem él máson, mint banánon és alkoholon, miközben élete az egykori ifjúságában, minden születésnapján felvett tekercsek lehallgatásával araszol a vég felé.
Mielőtt a 70. születésnapjához érkezett Royal Courtot hódította meg, a közel ugyanennyi, 68 éves művész a szerepet a Theatre Royal Yorkban is előadta, ahol 1979-ben professzionális színészi pályáját is elkezdte. Egy évvel ezelőtt, nem tudván, hogy a darabot a fővárosban is bemutatják, sok Oldman-rajongó londoni tette meg a 354 kilométeres utat a nem egészen egyórás előadásra. Meghallván a magukat kissé megrövidítettnek érzett fanatikusok panaszait, a Royal Court hozzácsapott az estéhez egy másik, alig néhány perces drámát, Godot's To-Do List címmel, ami a Waiting for Godot, Godotra várva paródiája, a Royal Court fiatal drámaírók pályázatának nyertese, Leo Simpe-Asante tollából. A hazatért tékozló fiú, Gary Oldman utoljára 1987-ben fordult meg az ikonikus, a modern brit drámával, többek között John Osborne-nal összefonódott színpadon. Nem érkezett üres kézzel, ő az előadás rendezője, jelmez- és főleg a leginkább egy ócskásboltra emlékeztető, poros, piszkos, szakadt díszlet tervezője. Még szerencse, hogy az előadás a megszokott brit blokkstruktúrában megy, nem kell naponta összerakni a szeméthalmazt.
Az ünnepelt színész, akit a szigetország különösen nagyra tart Oscar-díjas Winston Churchill alakításáért a Legsötétebb órában, egy kicsit az Utolsó befutókban megismert Jackson Lamb-et is becsempészte Krapp elhanyagolt, szakadt ruhás, zsíros hajú, lompos alakjába, ahogy íróasztala fölé hajolva, éppen 39 éves önmagát felidézve eleveníti fel a szalagról egykor pozitívabb önmagát, motyogva nosztalgiázik, hoz be a képbe véletlenszerűen romantikus emlékeket, kalandokat, hamisnak bizonyult illúziókat. Nem olyan könnyű követni a szöveget, mert tele van utalásokkal, sóhajtásokkal, gesztusokkal, de cselekmény nem sok szorult bele. Érdekes persze, ahogy a zseniális Oldman oda-vissza forgatja régi idők magnószalagjait. Ha hinni lehet a The Times napilapnak, ugyanezt a masinát koptatták olyan hasonlóan kiváló művészek, mint Michael Gambon és John Hurt, amikor ők bújtak Krapp bőrébe.
Az előadás vitathatatlan csúcspontjai rögtön a kezdete és a vége. Az elején Krapp a pókhálós padlás aljzatán keresztül mászik elő és a néző örül, hogy nem bukik fel a leírhatatlan rendetlenségben. Leülve, nyomban, gyors egymásutánban, de szándékos csigalassúsággal, óriási áhitattal, átszellemülve elfogyaszt két banánt, mintha ez lenne az élete. A kamara jellegű színházteremben minden arcmozdulat jól látható, olyan érzelmek keveredését véltük felfedezni, mint sóvárság, melankólia, bűntudat. A monológ úgy zárul, hogy Krapp/Oldman kifejezéstelen arccal mered maga elé, a reflektorfény pedig lassan, fokozatosan elhalványul a csendesen forgó magnószalag felett.
A frenetikus siker hozadéka, hogy a yorki Theatre Royalt felterjesztették az év színháza címre.
Infó
Samuel Beckett: Az utolsó tekercs
Rendező, főszereplő: Gary Oldman
Royal Court Theatre, London
