Ez az 1990 óta eltelt időszak egyik legsúlyosabb sajtószabadságot érintő botránya – jellemezte Németh Balázs egykori köztévés azt, hogy a miniszteri megbízólevelek átvételénél Sulyok Tamás köztársasági elnök lemaradt az MTI-fotókról. (Magyar Péter előzetesen azt kérte, hogy ne legyen rajtuk.) Az egykori propagandista részéről ez az aggodalom – hogy is mondjam – inkább a szó ironikus értelmében cuki. Nem kezdem hosszan sorolni, milyen rezzenéstelen arccal terjesztette a közmédia – vele együtt – az elmúlt tizenhat év hazugságait, de azt azért érdemes felidézni, hogy az atomháborús fenyegetések szemmel láthatóan nem zavarták az urat. A közpénzből fenntartott állami média által terjesztett, valótlan tényekre épülő riogatás ezek szerint szerencsére nem sérti sem a sajtószabadság elveit, sem néhány más törvényt sem, ugye.
Lássuk be, innen szép nyerni. Mármint nem Németh Balázzsal szemben, hanem a megtépázott, alternatív valóságokban élő társadalomban élő képpel szemben.
Emlékezzünk csak vissza, hogy egyébként mi is az a közmédia. Eredeti feladata egyszerű lenne: olyan nyilvánosságot teremteni, amely nem piaci és nem pártpolitikai logika alapján működik. Olyan teret, ahol a néző nem fogyasztóként vagy szavazóként jelenik meg, hanem állampolgárként. Ahol nem az a cél, hogy érzelmileg mozgósítsák, hanem hogy tájékozódni tudjon a közös ügyeinkről. Ezért különleges intézmény a közmédia, mert elvileg mindenkié. Csakhogy Magyarországon a közmédia a politikai kommunikáció egyik legfontosabb eszközévé vált. És még ha annak idején elfogult volt is a balliberális irányba, sem a Medgyessy-, sem a Gyurcsány-kormányok nem olyan médiaközeget teremtettek, ahol az újságírók teljesen kritika nélkül végezték volna a munkájukat. Emlékezzünk vissza, a Kossuth rádió minden gond nélkül leadta annak idején az őszödi beszédet. Hol volt ehhez képest az elmúlt 16 év? Nem egyszerűen hírt közölt, hanem politikai keretet adott a valóságnak: kijelölte, mi fontos, ki a veszély, ki a felelős és ki a „nemzet oldalán álló” szereplő. Magyar Péter meg is mondta, addig befagyasztják a közmédia hírszolgáltatását, amíg nem tudják újrahuzalozni a tájékoztatást.
De itt jön a valódi probléma, az, hogy a magyar nyilvánosság táborlogikában működik. A nézők jelentős része már nem információt keres, hanem megerősítést.
Nem azt várja, hogy új szempontokat halljon, hanem hogy az ő politikai valóságát igazolják vissza. Ebben a helyzetben a közmédia feladata talán fontosabb lenne, mint valaha. Nem az, hogy „semlegesnek tűnjön”, mert tökéletes semlegesség valószínűleg nem létezik. Hanem hogy képes legyen közös nyelvet teremteni egy egyre inkább széteső társadalomban. Hogy ne csak politikai csatatér legyen, hanem valamiféle közös referenciapont. A kérdés az, van-e még erre társadalmi igény. Mert a közmédia válsága valójában nemcsak intézményi válság, hanem annak a jele, hogy a közös valóságba vetett hit is meggyengült Magyarországon.