A nemzeti együttműködés rendszere másfél évtizeden át sulykolta, hogy a „munkaalapú társadalom” sziklaszilárd alapja a magyar gazdaságnak. Büszkén mutogatták a foglalkoztatottsági mutatókat. Most, hogy a politikai és gazdasági kártyavár összedőlt, megkaptuk a feketelevest: a valóság brutális pofonként csapódik le a magyar munkavállalók arcán.
A kormányzati gazdaságpolitika totális csődjét egy végtelen kínos adatsor tükrözi. Az év első négy hónapjában drámai módon, mintegy 30 százalékkal ugrott meg a csoportos létszámleépítések száma az előző évhez képest. Ez ráadásul csupán a jéghegy csúcsa, mert a „csendes” kirúgások már hónapok óta zajlanak. Az évek óta tartó gazdasági recesszió gátszakadást idézett elő. A vállalati szektor kínlódása kritikus szintre futott. Az Opten adatai szerint a 470 ezer hazai cégből 160 ezer pénzügyileg kockázatos. Ez nem egy elvont statisztika: azt jelenti, hogy a bankok nem adnak hitelt, a beszállítók pedig csak előreutalással állnak szóba velük. A likviditási válság pedig egyenesen vezet a leépítésekhez.
A legnehezebb szakasz pedig még csak most jön, miután a NER-közeli vállalkozások hirtelen meggyengülése újabb dominóeffektust indíthat el. Részben az érintett, több ezerre taksált cég agóniája miatt az álláskeresők száma nyár végére elérheti a negyedmilliót. Eközben a nyitott pozíciók száma a versenyszférában a Covid alatti mélypontra zuhant. Ha nem lenne világos: a Fidesz egyik unortodox „csodafegyvere”, a keleti nyitás teljes csőd lett. Az új kormánynak most az uniós források gyors becsatornázásával és a nyugati piacokba való visszakapcsolódással kellene életmentő keresletet teremtenie. A romokon új várat kellene építeni, csakhogy ez borzasztó nehéz lesz, és nem az elképzelt új vár miatt, hanem mert tényleg hatalmas a romhalmaz.