Nálunk például alapszabály, hogy mindenki úgy hagyja maga után a konyhát főzés után, ahogyan kapta. Ezt úgy-ahogy betartjuk, a szakács akkor mentesül a rendrakás nem túl népszerű feladatától, ha kivételesen finomat főzött. Mivel nagyon nem szeretem az evés utáni elégedettség perceit rendrakással megszentségteleníteni, igyekszem már főzés közben pakolni és elejét venni a káosznak. Nem mindig sikerül, főként ha új receptet próbálok ki, és valami félremegy. Amúgy állandó feladataim közé tartozik a mosogatógép kipakolása. A bepakolás már nem, mert a nejem szerint azt nem úgy csinálom, ahogy kellene (mintha csak egyféleképpen lehetne).
Most viszont Dóri olyan határidős munkát kapott, hogy a konyha teljesen rám maradt. Eleinte örültem is neki, mert végre senki nem mondja meg, mit hogyan kell csinálnom, majd én menet közben kitalálom. Akinek a háztartás nem pusztán fogalom, az tudja, hogy a konyha igazi örökmozgó: mindig átalakulóban van. A legnagyobb rendrakás után, mint amikor felérünk a hegyvonulat ritkás levegőjű csúcsára, csak pár percig gyönyörködhetünk a kilátásban. Amint hátat fordítunk, máris elkezdődik a romlás, az összeesküvés: a rend lassan, de biztosan megint a káosz felé mozdul el, mert amint a pulton marad az első mosatlan edény, evőeszköz vagy tányér, a lázadás hírnöke, máris követik a társai, szaporodnak az odaégett foltok a tűzhelyen.
Pár nap után máris ugyanazokat a mondatokat hallottam a számból, amelyek a nejeméből olyan bosszantónak és kellemetlenkedőnek tűntek: „ne hagyd ott”; „pakold el”; „nem kell minden egyes alkalommal új poharat elővenni az iváshoz”; „töröld le”; „nem vagyok bejárónő/cseléd”; „legalább áztasd be az edényt, ha már nem mosod el”. Kisebb-nagyobb prédikációkat tartottam arról, hogy a beszáradt tésztát már csak késsel lehet levakarni a lábas faláról, az ételt senki ne hagyja kint estére, mert romlott ételt Bellának sem adunk, és ha nem söpörjük le a morzsát a szépen begörbített tenyerünkbe, akkor ellepnek minket a hangyák. Ők persze pont olyan rutinosan ígérték meg, ahogy én is, majd két nap után pont olyan rutinosan felejtették el, ahogy én is. Az egyik legfontosabb konklúzió: a konyha csak annak javítja a memóriáját, aki sikálja.
A másik: a tiszta konyha nem adottság. Nem jár senkinek, mint az emberi jogok. Nem terem magától, mint a tarack. A tiszta konyha meló és éberség, mintha vértelen hadjáratot vezetnénk, a normandiai partraszállást és az ardenneki offenzíva visszaverését, csak épp nap mint nap, és itt mi vagyunk a tábornokok és a közlegények, az utászok és a szanitécek, az ellenség pedig jobbára halhatatlan. És nincs győzelem, legfeljebb percnyi tűzszünet. (Eljátszottam a gondolattal, hogy egy alkalommal, amikor végzek mindennel, lelakatolom az ajtót, hátha így egy napig a helyén marad minden. De hát enni kell, és egy kamasznak aztán van étvágya...)
Arról nem beszélve, hogy mennyire ráállt a szemem a koszra. Látom a kecsöp nyomait a linóleumon, a spagettis zsírfoltokat a tiszta konyharuhán, pedig az elvileg nem szalvéta, látom a lustán mozduló porcicákat a sarokban, a félig megevett körtét az épek között. Mintha egy másik, eddig alig feltűnő világ elevenedett volna meg előttem, amely eddig párhuzamosan létezett velem. Tudni kell, hogy mi, férfiak alapjáraton sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyt ápolunk a kosszal és a rendetlenséggel. Velünk úgymond lehet tárgyalni, mert készek vagyunk a kompromisszumokra, és bizonyos zugokat, olykor akár egész territóriumokat is készek vagyunk átengedni a lelki békénk érdekében. Főként, ha van otthon egy nő, aki kíméletlenebb, mint mi. Aki helyettünk is megvívja a népszerűtlen csatákat. De most én lettem ez a nő. És napok, hetek múltán be kellett látnom, hogy a melónak tényleg nincs neme. Nincs nőies portörlés, mint ahogy a szemetet levinni sem férfimunka.
És a nyelv is elkezdett zavarni két suvickolás között. Mégis mi az, hogy konyhatündér? Ki találta ezt ki? Hogy jön össze a kettő? Csak az használ ilyen szavakat, aki még soha sem próbálta eltüntetni a kifutott tejbegríz nyomait, füstölögtem magamban. És miért csak konyhalány van? A konyhafiú eleve önellentmondás?
Az is a fejlődésem jele, mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem várok dicséretet minden elpakolt edény, minden levezényelt étkezés után. Sokkal jobban esik valamilyen belső elégedettség: úgy nézem a tiszta világot, mint egy kimerevített képet, mintha egy pillanatra megállíthattam volna a Földet. Talán még el is teszem képernyőfotónak. Jobb, mint a velencei nyaralás. Aztán ha elvégeztem a házimunkát, jöhet az igazi, amiért meg is fizetnek. A második műszak. De vajon miért érzem magam ennyire elnyűttnek? Hova tűntek a kreatív gondolataim, a libidóm, a humorom? Csak merjen reklamálni valaki, hogy nem vigyorgok megállás nélkül...
Örömmel jelenthetem, hogy most már nem kell a szomszédba mennem egy kis empátiáért. Megteszi a konyha is.
