Harminc éve veszek részt a felsőoktatásban, voltam főtitkár, rektorhelyettes, rektor; egy időben mint a Művészeti Egyetemek Rektori Széke soros elnöke, helyet foglaltam a Magyar Rektori Konferencia elnökségében. A táncművészeti egyetemi rektori megbízásomról 2021-ben a modellváltás miatt mondtam le – nem önszántamból. Ezután felkértek, hogy rektorként segítsem a szülővárosomban, az egykori sárospataki tanítóképző bázisán létrejött Tokaj-Hegyalja Egyetem elindítását. Az első tanév végén itt is felálltam – ezúttal saját elhatározásból –, mert addigra nyilvánvalóvá vált, hogy az intézményt ténylegesen egy vagyonkezelő cég irányítja. (2024 óta ez már nincs így.)
Pedig a modellváltás önmagában nem szitokszó, hiszen ez nem az állami működtetés alternatívája, hanem annak hatékonyabb megvalósítási eszköze (kellene, hogy legyen). Az állam végső fenntartói felelőssége ugyanis modellsemleges. A felsőoktatás viszonylag kormányfüggetlen ágazati irányítására a világban számos jól működő példa akad. Hollandiában a művészeti felsőoktatási intézmények legfelsőbb irányító szerve, a társadalmi kontrollt gyakorló testület kizárólag olyan szakemberekből áll, akik a gazdasági élet vezető posztjain dolgoznak. E testület nevezi ki az igazgatótanács tagjait, akiknek hatáskörébe tartozik az egyetemi szakmai vezetők (dékánok, intézetvezetők) megbízása. A szakmai vezetőknek tehát nem kell foglalkozniuk az intézmény működtetésével, az igazgatótanács pedig nem szól bele az oktatás tartalmi és személyi kérdéseibe.
A magyar felsőoktatásban azonban mára szinte teljesen leépült az autonómia. A 2011 óta tartó folyamatban a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok létrehozása az utolsó lépés volt. A kuratóriumok hitbizományba kapták az intézményt: az állam lemondott alapítói jogairól, a kurátorokat – néhány kivétellel – ismeretlen szempontok szerint választották ki, és összeférhetetlenségi szabályok alkalmazása nélkül, határozatlan időre bízták meg. (Utóbb, az EU nyomására, a politikusok kikerültek a testületekből.) Ma bár vannak jól működő intézmények, tény, hogy az egyetemek mozgástere kizárólag a kuratóriumok, helyesebben az egyes kurátorok személyes szerepfelfogásától függ. Történelmi hasonlattal élve egyfajta „felvilágosult abszolutizmusnak” vagyunk tanúi, amelyben a kuratóriumok jogköre korlátlan, annak csak a tagok „felvilágosultságának” mértéke szab határt.
A kuratóriumi tagok személyes attitűdje számos tényezőből ered. Ilyen például az elnök és a tagok testületen belüli hatáskörmegosztása, a kurátorok foglalkozása és korábbi vezetői tapasztalata, az egyetemen művelt tudományterületekben vagy művészeti ágban való jártasságuk, a személyes vagyoni felelősségtől való félelmük, az intézmény önálló működőképességébe vetett bizalom vagy annak hiánya, stb.. Van egyetem, ahol a kuratóriumi elnök szobát kért a rektor irodája mellett és naponta bejárt. Máshol a kuratóriumi tag beavatkozott egyetemi szervezeti egységek életébe, tanszékvezetőkkel, oktatókkal tárgyalt, közvetlenül feladatokat adott.
Állítom, hogy az alapítványi fenntartói modell átalakításakor a kulcskérdés nem a tulajdonviszonyok rendezése, hanem a vezetési szemléletmód megváltoztatása lesz, amely sokkal nehezebb, mint a vagyonrendezés.
A rektor hamar megtanulta, hogy nemcsak a legalitását, de a legitimitását is a kuratóriumtól kapja, ezért arra figyel, annak kíván megfelelni. A kuratórium számára a helyzet kényelmes, és mintegy visszaigazolja, hogy helyes volt az egyetemi közösség beleszólási jogának korlátozása.
Nem tett jót a felsőoktatásnak, hogy az alapítványi intézményeknél eltörölték a rektorok két ciklusban maximált és legfeljebb 65 éves életkorig tartó megbízásának korlátait. Az időhatár nélküli rendszerekben ugyanis az egyensúlyi állapot a főnöknek és a beosztott vezetőnek egyaránt érdeke. Márpedig a felsőoktatás a munkaerőpiaci változások és a tudomány fejlődésének kihívásai között folyamatosan megújuló kritikai szemléletet és időszakonként új vezetőket igényel. A múlt század negyvenes éveinek végéig a rektorok évente váltották egymást, a tisztség közmegbecsülést kifejező pozíció volt, nem pedig az egyetem minden szegmenségre kiterjedő irányító munkakör. Ezen a felfogáson az idő túllépett, ugyanakkor a legfeljebb két ciklust (nyolc évet) meghaladó időtartamot kockázatosnak tartom.
Újfent rögzíteni kell az oktatói munkakörök kinevezési minimumfeltételeit. Ma a docensek országa vagyunk: vannak intézmények, ahol friss doktori fokozattal szinte azonnal egyetemi docenssé lépnek elő. A több éves szakmai tapasztalattól és oktatói gyakorlattól való eltérés különös eseteit törvényi szinten kell szabályozni. Az intézményspecifikus oktatói kategóriákat pedig – mint például a „közszolgálati egyetemi docens” – ki kell vezetni a rendszerből.
Az egyetemi tanári munkakörök is gellert kaptak a hetven éves nyugalomba vonulási életkori korlát feloldásával, az MTA és MMA közvetlen felterjesztési jogának biztosításával, vagy például a Kossuth-díjas művészek MAB-véleményezés alóli mentesítésével. Az oktatói utánpótlás kinevelésében nem lehetnek törvényi „surranópályák”. Az életkor csalóka tényező: az érintett mindig meg van győződve, hogy pótolhatatlan, de mert bármikor nyugdíjazhatják, ki van szolgáltatva az intézményvezetőnek. Vagyis éppen a felsőoktatás lényegét jelentő kritikai szemlélet szorul háttérbe. A művészeti díjak tudományos fokozattal való egyenértékűségének gyökerei az 1950-es évekig nyúlnak vissza, az ekvivalencia szerintem mellett több érv szól, mint ellene, de ezek szabályait úgy kell meghatározni, hogy ne a minőségbiztosítás kijátszásának kiskapuiként szolgáljanak.
Teljesen szembe megy az egyetemi autonómiával egyes szakok és képzések tilalma. Az államnak nincs joga korlátozni, hogy a tudomány művelői mely témát vagy szakterületet tekintenek kutatásra érdemesnek, illetve szak vagy szakirány indítására alkalmasnak. Ugyancsak ellentétes az egyetemi tanszabadsággal az a gyakorlat, amely bizonyos szakokat csak erre kijelölt egyetemen enged művelni, vagy amely felmentést ad az intézménynek a minden más egyetemre vonatkozó minőségbiztosítási szabályok betartása alól.
Általában sérti az egyetemek egyenjogúságát a felsőoktatás rendszeréből kiemelt és külön szabályozott intézmény, legmarkánsabb példa erre a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Az állam két módon szólhat bele az egyetemek életébe: a minőségbiztosítási keretrendszer (akkreditáció) meghatározásával és az államilag finanszírozott hallgatói helyek elosztásával. S még valami: e szabályoknak fenntartótól függetlenül érvényesnek kell lenniük minden egyetemre, amelyek bármely jogcímen állami költségvetési forrásból részesülnek.
Végezetül néhány szót a hazai felsőoktatás szereplőiről, akik előbb szenvtelenül végignézték, utóbb szenvedve érzékelték a modellváltást. Voltak persze intézmények, amelyek a változást maguk szorgalmazták, de a többség számításból, elővigyázatosságból; mondjuk ki: félelemből állt az ügy mellé. Önvizsgálatot javaslok a Magyar Rektori Konferenciának is.
Emlékszem a 2020 nyarán tartott MRK közgyűlésre: a beszámolóban az akkor már zajló modellváltásokról – beleértve az Színház- és Filmművészeti Egyetem kálváriáját – egyetlen szó sem esett! Amikor ezt kifogásoltam, nyugtázták és ennyiben maradtunk. Upor László, a jogszerűen megválasztott SZFE-rektorjelölt – akit a miniszter jogellenesen nem terjesztett fel kinevezésre – hosszabban felszólalt, de erre sem reagált senki. A szünetben persze – a mosdóban, négyszemközt – többen kifejezték méltatlankodásukat. Aztán pár hónappal később ők is a sajtóból értesültek saját intézményük bedarálásáról.
Vaszilij Grosszman írja az Élet és sors című regényében – „a múlt felé forduló emberi tudat mindig kirostálja ritkás szitáján a nagy események sűrítményét s (...) az emlékezetben nem marad más, csak a történet üres váza”. Miközben visszatérünk az európai útra, fontos, hogy ne veszítsük szem elől az erőltetett modellváltás tanulságait.
A szerző egyetemi tanár, volt rektor.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.