Lenn a Duna partján lakom, hallgatom, hogy suttognak a habok…” – jön a nagyszállási utcáról a szerenád. A Betli duó szólaltatja meg Terikéék portája előtt a beregi nép lelkének mélységeit, noha a beregiek nem a Duna, hanem a Tisza partján laknak, és persze nem személyesen van jelen a két zenészfiú, hanem Tóth Ricsi szekrény nagyságú kazettás magnója által.
– Hát… nem is tudom… – mondja az anyjának Kozma Terike.
Nem tudja. Hetek óta ez jár a fejében, s még nem jött tisztába önmagával. És Tóth Ricsivel. Kozmáné az előbb nagy ajánlattal állt elő:
– Papó ideköltözhetne hozzánk, a házát megkapod. Tóth Ricsi hozományából kifizetitek Öcsit, meg csináltok egy felújítást. Ráfér egy új cserép. És talán még egy Zsigulira is futja.
Amit az anya most nagylelkűen felajánlott, azzal Terike már rég számolt. Így nem tud hálálkodni. Csak bólint. Ráadásul ez csak felesleges szegényember-kivagyiság, mert nem szorulnának Papó hagyatékára. Tóth Ricsi csettint (vagyis az apja, Tóth Elemér csettint), és kiugrik a földből egy palota. Ami itt az emeletes dupla kádárkockát jelenti. Persze ezekben csak a lenti szintet lakják, minek négy embernek kétszáz négyzetméter?, de rangot, tehát boldogságot ad a tulajnak. És azért a fenti szobákat is használhatják: elvan a hűvösön a befőtt, a kolbász, a szalonna s a zsír a bödönben. Ezeket régen a padláson tartották, de ott megrágta a patkány. Bár a patkány is az Isten teremtménye, undorító egy féreg. Még nem is a rágása, hanem a neszezése. Terike nem tud elaludni, ha hallja a mászkálásukat. Az anyja szerint csak a szél zörgeti a lomot. Terike minap azt álmodta, hogy felnéz a lavórból, s a tükörben egy patkányarcot lát. Ez onnan jöhetett, hogy Papó mesélte, pulya korában egy patkány belefulladt a lavórjába. A legbosszantóbb, hogy Terikééknek nincs is szükségük lavórra, már tíz éve, hogy csatornázták a falut, csak el kéne fordítani a csapot, de a két szülő veszett spórolós. A kútból ingyen van a víz.
Rákosi alatt kiderült: elsőkből lehetnek utolsók. Kádár alatt kiderült: utolsókból lehetnek elsők. Például Tóth Elemérék. Elemér szülei még gödörházban laktak, mint a dinnyések. Aztán, mikor szétszedte a falu népe a kúriát, kaptak annyi téglát, hogy kirakhatták belőle egy kis ház alapját, amire vályogtégla került. De ha tisztes szegénységben éltek is, csak szegénység volt ez még mindig. Ki gondolta volna, hogy Tóth Elemérnek érzéke van a sefthez? Egyesek úgy magyarázzák, hogy a valódi apja Grün Alfonz, az uradalmi gépész, aki megkóstolta a cselédhúst, de nem tudta tettének következményét vállalni, mert bevagonírozták. Mások szerint Elemér sáraranyos zugot lelt a jándi lapályon. Tízévente beindul az aranymosási láz, de sosem tart egy nyárnál tovább. A megszédültek pedig szégyellik leadni azt a körömnyi sárga port, amit kínkeserves munkával nyertek.
Így-e, úgy-e, ’84-re Tóth Elemér lett Nagyszálláson a butikoskirály. Valójában igen nagy üzlethelyiségei vannak, de a butik szó jobban cseng. A Váci utcát juttatja az emberek eszébe. Meg a Mariahilfert.
– Nem is tudom… – mondja Kozmáné a lányának, mikor meglesték, hogy Tóth Ricsi bőgeti ott kint a magnóját. – Még ha bele lennél szerelmesedve Ricsibe… – mondja Kozmáné, és megborzong a „szerelem” szóra. Pedig ő már szabad akaratából ment férjhez. Lett is belőle otthon haddelhadd! Akkor még förtelmes erkölcstelenségnek számított szerelemből házasodni. Csak a cigányok meg az uradalmi kódis-cselédek tették, akiknél nem darabolódhatott föl a vagyon, mivel nem volt vagyon. De a Rákosi- és Kádár-féle gazemberek behozták a szabad szerelem három istentelenségét. 1.: A házasság előtti fajtalankodást. 2.: A törvényes abortuszt. (Azelőtt stikában kaparta el a felesleges magzatot a javasasszony, ami fontos hivatás volt.) 3.: A szerelemből való házasodást.
– Legyen kézfogó, kislányom? – kérdi Kozmáné Terikétől. Könnyezve.
A Beregben, jaj, de megkönnyezték az anyák mindig a szülői házat elhagyó lányt. Sajnálták, mert tudták, immár a férj uralma alá fog tartozni, és nem lesz mellette az anyja, hogy megvédje őket a részeg, csavargó uruktól. (Előbb-utóbb minden férj kimutatja a foga fehérjét.) És sajnálták magukat is, hisz a lányuk volt a legfőbb támaszuk a háztartásban. Azóta a világ ebben a tekintetben is nagyot fordult. A lánygyermek már nem segítség, hanem nyűg. Folyton pénzt követel. A magnózás, a pipere, a flanc a mindene. Az anyjának ugrálni kéne örömében, ha megszabadul tőle, Kozmáné most mégis könnyezik. Ez a szokás megmaradt.
A Beregben két folyam van: a Tisza és a Jonatán. A Tisza márciusban szokott áradni, amikor elolvad a Kárpátokban a hó, a levonuló jégtáblák meg feltorlódnak a kanyarulatokban, a hídpilléreknél. A Jonatán mindig októberben árad. A negyvenezer almás vagonból húszezer megy a ruszkiknak. Úgy mondják, ők „minden szart megesznek”. Ez túlzás, de tény, az államközi egyezményeket tartani kell, így minőségi kifogás miatt nem küldenek vissza szállítmányt. Nem úgy a nyugatnémetek meg a svédek! Azok finnyásak, kötözködők. El kéne őket zavarni az anyjukba, de nem lehet: a magyar szocializmus a kapitalizmusból próbál megélni. Pár ezer vagon alma hát itthon reked. És erjed. Mert a jonatán nem bírja a tárolást. A cefreszag először a téeszmajorokat és a porták hátsó kertjét árasztja el, aztán bekúszik a temetőkbe, focipályákra, templomkertekbe, templomokba és minden épületbe. Mennyei cefreillat lengi be az egész Bereget. Ami teljesen sohasem oszlik el, hiszen a várakozó almának csak egy részéből lesz befőtt vagy sűrítmény, a többség, ahogy mindig is, almapálinkaként végzi. Hogy eme archivált formában bódítson esténként társaival, a szilvapálinkával és a diópálinkával.
Jó gyümölcs az alma, a szilva, a dió, de hol vannak ezek a kis falusi gyümölcsfickók a banánhoz képest! A banánnal nem lehet betelni! Ahogy régen a törpebirtokosok a puliszkát falva csak a körömnyi gomolyát várták, úgy esznek most a beregi népek rántott csirkét, csirkepörköltöt, csülkös paszulyt úgy, hogy közben végig a hűtő tetején mosolygó banánfürtöt figyelik.
Naná, hogy Tóth Elemérék banánt is árulnak!
– Mit tegyek? – kérdi anyjától és magától Terike, aki huszonnégy éves, s csak akkor érdemli majd ki a Teri nevet, ha elkel. Ez is egy ok, hogy elfogadja Tóth Ricsi ajánlatát. Huszonnégy évesnek lenni még nem vénlányság, de már annak a széle. Mert igen, ha Terike tudná, ha biztosan tudná, hogy jobbat kap Ricsinél, várna még pár évet. De hát nem tudja! Falun nem hullanak a pasik az égből. A naményi diszkóban is ismer már mindenkit. Lötyögni jók, másra nem. És még ha fel is tűnne a horizonton egy kiváló hím, mi a biztosíték, hogy abba Terike beleszeret? Nem megy az olyan könnyen! Terike eddig egyszer volt szerelmes, Varga Tóniba, az osztályfőnökébe a naményi szakiban. Tóni azonban, érthető okból, nem érdeklődött iránta úgy. (Egyébként Tónit egyáltalán nem érdekelték a nők, hiába forgott körülötte állandóan Korn Mari, a tesitanár meg Mészáros Zsuzsika, az élelmezésvezető.) És ha még fel is tűnne egy kiváló férfiú, és Terike beleszeretne, mi a biztosíték, hogy az viszont beleszeret Terikébe? Lehet éppen reménykedni ebben, de az idő megy, és ő nem lesz fiatalabb. És ha ő vár, kivár, vajon Ricsi is vár-e rá? Mert hogy így felvitte az ég Ricsiék dolgát, megkaphat bármilyen lányt!
Terikének amúgy az égvilágon semmi, de semmi baja nincs Tóth Ricsivel! Jóban voltak pulya koruk óta. De éppen ez az! Hogy olyan régen ismerik egymást! Együtt gyűjtötték a vadlibatojásokat a disznónak, ástak gilisztát a pecázáshoz, kártyáztak nyáron a parton, társasoztak az úttörőklubban. És most azt a fiút, aki mindig szipogott és az inge ujjába törölte az orrát, aki kinézte a rágót a másik szájából, aki… Hogy most ezt a kis manót, aki persze már nagyobb manó, de azért csak manó, engedje magára mászni? Ezt borzasztó! Á, nem borzasztó, csak inkább: furcsa. De nagyon furcsa. Elképzeli, hogy egy fiúcskát fog szülni Ricsinek, aki ugyanolyan kis nyamvadt lesz, mint az apja, ugyanúgy fog szipogni, és ugyanúgy az inge ujjába fogja törölni az orrát. Ez lenne a boldog családi élet?
– Hát nem tudom… – mondja Terike sokadszor, és erre az anyja nem tud mást válaszolni, mint hogy felteszi a kotyogós kávéfőzőt a sparheltra. Ez kódismódi. Mert tavaly bevezették a gázt. Van konvektor és gáztűzhely. Csakhogy becsapták Kádárék az embereket, mert a gáz drága ám! Ezért a Beregben, ha tudnak, inkább venyigével, kóróval, tengericsutkával fűtenek és főznek. A nagy almáskertek sok hulladékot termelnek. De a gallyak hamar leégnek, éjjel fel-fel kell kelni a cserépkályhához. Amiből Terikének annyira elege van, hogy néha ordítani szeretne. És vágyik a jólétre. Hogy akkor kapcsolja be a gázfűtést, amikor akarja, hogy a boltban ne számolja folyton, mire telik, mire nem, hogy utazhasson. Bécsbe, Olaszba, Görögbe, Törökbe. Venni a legjobb cuccokat, meg mászkálni, és élvezni, hogy ott van, nem itt. És napozni a tengerparton, és koktélokat inni. És mindez karnyújtásra van tőle, mert Ricsi megpendítette, hogy Krétára tervezi a nászutat. Kréta egy csoda lenne. Csak persze ott lenne vele Ricsi is. Akit nem utál, csak… megvan nélküle is. Dehogy van meg! Rossz egyedül.
Tóth Elemér meg a felesége annyira összetartanak, annyira megbíznak egymásban, hogy elváltak. Hogy még többre vigyék. Ugyanis a szenilis Kádár, bár megengedte az üzlettulajdonlást, egy családnak csak egy üzletet engedélyez. A válás viszont papíron két családot csinál egyből. Elemérék befűztek két sógort, hogy nyissanak egy-egy boltot, ahol formálisan ők lesznek a tulajdonosok. Így már négy üzlete van Tóth Eleméréknek. Vagyis Tóth Ricsinek, aki az egyetlen gyermekük. Ricsi soha be nem állna a pult mögé, unalmas a kuncsaftoknak hízelegni. Azért tevékenyen részt vesz az üzletmenetben: hetente Bécsbe jár. Ott macdonald’sozik, burgerkingezik, aztán felöltözik. Magára húz öt Levi’s farmert meg öt Adidas orkándzsekit. Igen-igen szerencsés dolog, hogy Ricsi vékonydongájú. A Lada kombiba meg az utánfutóba húsz láda banán kerül. Azzal nem szoktak kekeckedni a határon, mert Kádár (akit a beregi nép gazembernek tart, de szeret, mert megszokta) úgy gondolja, a déligyümölcs az elégedettség érzését kelti az emberekben. És milyen jól gondolja! Ricsi a papírládák mélyére, a banán alá szexkazettákat, kvarcórákat, zsebszámológépeket rejt. Tízezer forint felett ezekre 30 százalék vámot kellene fizetni. Még úgy is lenne rajtuk haszon, de jobb megúszni, és más is ezt csinálja.
– Hát, nem tudom, mi legyen… – mondja Terike, de feláll, és elindul a tornácra. Valamit csak kell mondania a magnós szerenádot adó Ricsinek. Aki kikapcsolta a masinát, nyilván várja a reakciót.
A tornácon megtorpan Terike, mikor meglátja, hogy Ricsi meg a három cimborája a kocsibehajtóban épp vizelnek.
Ricsi is megretten, hogy kényelmetlen helyzetben lesték meg, ezért gyorsan elrejteni igyekszik intim testrészét. Úgy, hogy a vizelés aktusát még nem fejezte be. Csöndes szitkozódás lesz a vége. Félve néz Terikére. Aztán húz egyet a pálinkásüvegből, s elkezd végre egy valódi, emberi hangon szóló szerenádot:
„Lenn a Duna partján lakom, hallgatom, hogy suttognak a habok…”
