Végh Kata: Krindzs

Óriásit hasított az a Youtube-videó a neten, amiben utoljára láttuk még családtagként Tibit. Két éve tiszta vagyok, és ez a legfontosabb számomra, mondta, miközben a riporter összekulcsolta az ujjait a mellkasa előtt, és elsírta magát. Tibi, egy hős vagy, mondta az újságíró, Tibi pedig lesütötte a szemét. Annyi azért volt benne ott a kamerák előtt, hogy nem bólogatott, és nem ismerte el nyíltan, hogy ő is egy hősnek tartja magát. Mi a gyerekekkel itthon vártuk, megfőztük a kedvenc ételét, palacsintát is sütöttünk, hogy azzal ünnepeljük, hiszen mégiscsak behívta ez az ismeretlen riporter a műsorba – komolyan vettük, és örültünk neki –, hiszen már annyit küzdött – és küzdöttünk mi is vele. Aztán meghallottuk este, hogy beáll a kocsival a ház elé, Bence rohant az ajtóhoz. Volt egy rossz érzésem, de próbáltam elhallgattatni, és bízni benne, hiszen mindenki ezzel nógatott, hogy esélyt kell még adni neki, a család egysége és az ő traumái, meg ugye hát ő is szenved, a női szeretet gyógyító hatása, satöbbi. Ahogy belépett, Tibi lába beakadt valahogy az ajtószegélybe és konkrétan bezuhant az ajtón, Bence elé, aki halálra rémülve felkiáltott: Apa, ugye nem ittál megint?
Csak elbotlottam, hülyegyerek, hogy mersz sértegetni, üvöltötte Tibi, miközben az egyik karjára támaszkodott, a másikkal pedig arcon csapta Bencét, aki hosszan elcsúszott, majd elterült a kemény konyhakövön.
És itt elsötétedett nemcsak a világ a szemem előtt, de a jövő is és a rózsaszín habos reményfelhőkön át jéghideg levegő jutott a tüdőmbe. Már csak metsző bevillanások képében maradt meg a múltnak ez a néhány órája, ahogy odahajolok a kis Danikához és felemelem, Bence hangja, ahogy sikít, és a karja, ahogy a kettétörött csont mentén amorf módon csüng lefelé a teste mellett. Ahogy Tibi üvölti, hogy nem tisztelitek azt, amit elértem, ahogy beleveti magát a fotelbe, dehogy ülök már vissza a kocsiba, ezt is túlreagálod, nincs semmi baja. De, elég komoly baja van, hallom a fülemben, aztán az orvos dohányzástól reszelős hangját, az élettársa kettétörte a fia kezét, meg is kell műteni. A koszos fehér falakon megcsúszó sárga fények, a húgyszagú váróteremben a csokiautomata tompa berregése, a saját gyomrom korgása, feliratok minden ajtón: ne kopogtasson! Tegyen rendőrségi feljelentést, könyörgöm, mondja az idős nővér, közel hajolva az arcomhoz, hogy Dani ne hallja. Nem válaszolok, egy görcs a testem, és alig látok. Büdös a pólóm az izzadságtól, a nadrágom nedves, mert a kórházba érve bevizeltem, valójában belőlem árad a húgyszag. Egy másik kép, ahogy Lilla rám tesz valami barna szöszös takarót több órával később a másfél szobás albérletében, ahol alszunk aznap. És a következő három hónapban is. Folyik a könnyem, ahogy hajnalban e-mailben szabadságot kérek, és a gyerek műtétjére hivatkozom, hogy ott kell lennem mellette, mikor felkel. Aztán már tényleg nem tudom, hogy hogyan, de lett saját albérlet, lett egy másik munka, lett támogatás, miközben látogattam a haldokló anyámat is, és a hónapok és negyedévek nem tudom, hogy hova tűntek. Nem tudom, hogy a tudatom és érzéseim hol voltak mindeddig, csak a testem csinálta, intézte az ügyeket. Mindent valami belső hidegséggel tettem, a várakozásokat a hivatalokban és szociális intézetekben, vágólapra raktam a kölcsönkérő leveleim szövegét, amit a barátnőimnek küldtem, külön táblázatban vezetve, hogy mikor kinek adom vissza a pénzt. A fiúk egyre magasabbak lettek, innen éreztem csak az időt igazán, nem percek, hanem centik jelezték, hogy milyen régóta eljöttünk Tibitől. Mire beköszöntött a sokadik évszak, már könnyebbnek éreztem magam, lassan megolvadt a lelkemben valami, és rájöttem, hogy végül is sokkal könnyebb két gyereket egyedül nevelni, mint két gyereket és egy felnőtt férfit pesztrálni.
Tibi sosem kérdezte, hogy mi történt velünk aznap éjjel és hova mentünk, azóta is hol élünk. Sőt, onnantól kezdve, hogy lement vele a You­tube-videó, már egyáltalán nem keresett se engem, se a gyerekeket. A híres videó alatt a kommentmezőben idegenek könyörögtek neki, hogy egy ilyen embernek saját csatornát kell indítania. Influenszer lett, mondta egyszer Bence, úgynevezett felépülőművész. Műsorokat tart arról, hogy hogyan változtasd meg az életedet, és hogyan fog melléd állni a felsőbb erő. Danika ettől a két szótól röhögni kezdett. Bence is. Aztán én is. Nem tudom, miért, nem röhögnünk kellene, hanem sírnunk, de már nem tudok sírni, és a gyerekek sem, akik egy év alatt váltak felnőtté, és beléjük került valami gúny a világ felé, amit előtte sosem láttam rajtuk. Kiderült, hogy a két fiú már hetek óta nézeget más iskolatársaik telefonján videókat az apjukról, amiben az a saját csatornáján a népet tanítja a bölcsességeivel. Kurvára krindzs, mondja Bence, rászólok, hogy ne mondjon ilyet, vagy hát ne a Dani előtt, de már mindegy. Megmondja, hogy melyik iskolatársa Insta-oldalát nézzem meg, rákeresek, tele van megszerkesztett mémekkel a Tibiről, ­krindzs boomerek címmel. Sajnálom, hogy csúfolnak az osztálytársaid az apád miatt, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztunk titeket, mondom Bencének szorongva. Dehogy csúfolnak, majdnem mindenki apja egy piás, mondja a gyerek. De az enyémről legalább van egy mémoldal.
Egy ideig én is nézegettem a mémeket, átküldtem a barátnőimnek, jókat röhögtünk, de sokszor éreztem, hogy csak hergelem magam azzal, hogy naponta emlékeztetem magam erre az igazságtalanságra, szóval leálltam vele, sőt, egy idő után teljesen rá is untam. A gyerekek is ráuntak, egyáltalán nem kérdezték többet, hogy apa meglátogat-e minket majd valaha. Nyugtázták, hogy apának már csak az internet maradt és az agyhalott kommentelői, akik semmit nem tudnak róla, de apa ilyen, ő ezt szereti. Apa hős, egy feledékeny hős, akinek kiment a fejéből, hogy mi voltunk vele türelmesek, mi védtük meg a börtöntől, már rég nem is lenne életben nélkülünk. Apát csak dicsérni lehet, különben kettétöri a karod. Apát nem lehet megbántani. De akkor minket miért lehet?
Ment tovább az életünk, végül lassan, nagyon lassan a dolgaink egyre jobbá váltak. Bence külföldre költözött, Dani is az érettségire készült akkoriban, mikor az történt, hogy egy vasárnap délelőtt ebédelni készültünk, és valaki felcsengetett a kaputelefonon. Nem szólt bele senki, leraktam. Újra csengetett, ismét nem szólt bele.
A harmadiknál Ádám, a férjem felállt a székről, és lement a kapuhoz. Tibi volt az. Mikor meglátta Ádámot, elfutott. Ádám távolról nézte, ahogy beleesik egy bokorba a járda mellett. Rákerestem az oldalára, utoljára két napja volt aktivitás a csatornáján, egy videóval: „A hiteles felépülés 5 lépése.”