Ha valaki attól tartana, hogy hitvitát karok kirobbantani, megnyugtatom: nem, most nem a bibliai értelemben vett paradicsom a téma, sőt nem is a zöldség – amely egyébként egy gyümölcs. De sokan emlékezhetünk még a bő négy évvel ezelőtti, fideszes kampányrigmusként használt nótára: „Piros volt a paradicsom, nem sárga; Magyarország előre megy...” Vagy hátra? Tényleg, létezik egyáltalán az a metaforikus paradicsom, amiről a költő beszél?
A rövid válasz: nem. A hosszabb válasz ennél azonban sokkal kiábrándítóbb.
Most, a rendszerváltás hajnalán – mert senkinek ne legyen illúziója, a rendszerváltás nem úgy néz ki, hogy április 12-én behúztuk az X-et, és kész – sokan, sok különböző okból ábrándoznak arról, hogy az ország visszatérhet egy idilli állapotba. A normalitásba, ahogy ennek többen hangot is adtak. De ez az idillikus állapot – a paradicsom – nem létezik. Soha nem is létezett.
Magyarország az első világháború elvesztése és a függetlenedés előtt sem volt idilli hely, azt követően pedig csak romlott a helyzet. Két – vagy ha úgy akarom, négy – elnyomó rezsim váltotta egymást, amelyek mind máshogy voltak rosszak. Elmaradt reformok, minden téren. Kizsákmányolt, kiszipolyozott lakosság - és az elitek uralma. Erről szól annak a több mint száz évnek (!) a történelme, amelyben a társadalom és egyébként a kulturális-politikai elit is rendszerint idillikus pontokat keres.
Nem véletlen a Fidesz és a Mi Hazánk nosztalgiája a Horthy-rendszer és maga Horthy Miklós iránt. Nem véletlen a társadalom egy jelentős részének nosztalgiája a kádári „jólét” iránt. Az ezekhez társított képek mind erős, de utólagosan idealizált képzetek.
Ami pedig az elmúlt 36 évet illeti, a végtelenségig lehetne sorolni a visszatetsző jelenségeket. Olajszőkítés, uram-bátyám világ, a polgárosodás felszámolása, a gazdasági lehetőségek és konjunktúra eltékozlása, az oktatás, egészségügy és honvédelem szétverése, vagy legjobb esetben is: nem jobbra fordítása. Tulajdonképpen nem volt az elmúlt 36 évben olyan pillanat, amikor joggal lehetett volna azt mondani, hogy „Ez igen, megcsináltuk, jó az irány!”.
Nehéz nem úgy látni, hogy a rendszerváltoztatás abból állt: a meglévő hatalmi elit és az önjelölt politikai elitek felosztották a terepet, annak ellenére, hogy senki sem hatalmazta fel őket erre, és senki sem szólhatott bele abba, mit csinálnak. Bár ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, de az első, 1990-es választás részvételi aránya tragikusan rossz volt: a társadalom bő harmada el sem ment voksolni. Az Antall József vezette kabinet pedig már a megválasztása után kormányválsággal nézett szembe, jött a taxisblokád, a gazdasági mélyrepülés.
És ez még csak a kezdet volt. Az intézményi struktúra nem változott, csak új neveket és címkéket kapott – ugyanazok az emberek ültek ugyanazokban a székekben, mint korábban, csak épp hirtelen egyetlen kommunista sem volt az országban. Romsics Ignác az Akadémia vonatkozásában ezt a folyamatot pozitív dolognak tartja a Clio bűvöletében című munkájában, mondván, legalább nem kezdődött boszorkányüldözés. Pedig talán jobb lett volna: jobb lett volna felszámolni azt a rendszert, amelyet 1918 óta építettünk és toldozgattunk-foldozgattunk, közben pedig a diktatúrák sorának mocska rakódott rá.
A múlttal való leszámolás eszközeként már régen fel kellett volna oldani az ügynökakták titkosítását. Át kellett volna alakítani az intézményi struktúrákat. Felül kellett volna vizsgálni a vezetők személyét, szakmai kompetenciáit és hátterét. Természetesen nem pusztán a Tudományos Akadémiát illetően, hanem országosan, minden szinten meg kellett volna ezt tenni. De a politikai akarat hiányzott, a társadalom pedig nem is igazán értette, mi történik. Aztán belekényelmesedtünk a rendszerbe, és mire kettőt pislogtunk, már egy húsz éves Orbán-Gyurcsány párviadal nézőterének első sorában találtuk magunkat,
Most az új kormány legfontosabb feladata, hogy 36 év elteltével végre véghez vigye a valódi rendszerváltást. Felszámolja az előző rendszerek minden megmaradt nyomát és tiszta lapot nyisson. Nehéz feladat és hatalmas kihívás. De ha ezt nem tesszük meg, akkor csak folytatjuk azt a több mint száz éve tartó kínlódást, hogy vágyódunk valami után, ami csak a képzeletünkben létezik, közben pedig egyhelyben toporgunk.
A szerző történész.